Aktuális

“Volt idő, amikor a szeretetet Facebook-lájkokban mértem”

Amíg gyesen voltam, a Facebook volt az én ablakom a világra. Volt, hogy beszippantott, megrágott és kiköpött. Volt, amikor úgy éreztem, hogy meg sem történt, mert nem posztoltam ki, és igen, cseszegettem a férjem este azért, mert nem lájkolta a gyerek fényképét, amit délelőtt kiraktam. A Facebook visszavonhatatlanul beette magát az életembe.

Néhány napja olvastam egy amerikai úriemberről, aki spontán megvilágosodott, és rájött, hogy micsoda bolond is volt ő, ezért fogta magát és törölte ötszáz-valahány ismerősét a Facebookról. És most jó neki. Elégedetten üldögél és nézegeti maroknyi ismerősét, akik között rég nem látott barátok, iskolatársak is vannak, végre látja a bejegyzéseiket, bepillanthat az életükbe. Végre a barátai között élheti virtuális életét.

Nos, hogy az amerikai úriember soha nem létezett, és ezt az írást egy felkapott bulvárlap huszonéves újságírója dobta össze a napindító értekezlet után, abban olyan biztos vagyok, mint abban, hogy legalább egy posztot már én is megosztottam valamelyik kamuoldalról.

Ahhoz sem kell socialszakértőnek lenni, hogy tudjuk, ha a resztli megy a kukába, attól még a régi barátok macskás fotói nem kezdenek el áradni, hiszen a Facebook sohasem a mi közösségi játszóterünk volt, hanem egy profitorientált gazdasági társaság kőkemény üzleti tervvel és megfontolásokkal, és ennek megfelelően és érdekében úgy váltogatják az algoritmust, mint más a gatyát. Szóval, ha az általános iskolás Fecó nőstény macskáira vagyunk kíváncsiak, nem elég másokat törölni, de ezt nálam sokan tudják sokkal jobban,

én arról akarok beszélni, vajon visszavonhatatlanul beette-e magát az életembe a Facebook. A válaszom megfontolt és alapos. Igen.

Azzal is tisztában vagyok, hogy nem jól használom a Facebookot. A privát oldalamon alig háromszáz ismerősöm van. Régen én is mindenkit visszajelöltem, ma már csak azokat, akiket meghívnék magamhoz ebédre. Szívesen látnálak az asztalomnál? Főznék rád? Igen. Akkor klikk.

Ennek megfelelően a privát oldalam meglehetősen eklektikus mind stílusában, mind tartalmában. Úgy viselkedek, mintha otthon lennék, és az ismerőseim a vendégeim volnának.

Aztán van egy hivatalos Facebook oldalam is, ide biggyesztem ki a régi-új írásaimat. Valószínűleg itt kéne imidzset építenem, meg mindenféléket csinálnom, amitől én jó híres meg nyilván kőgazdag is lennék, ehhez képest van, hogy négy napig nincs új bejegyzés az oldalon, lehet, hogy előbb-utóbb felbukkan az oldal a Kiváló Közösségi Kommunikátorok Szuperintenzív Tanfolyamán mint elrettentő példa.

Ott tartunk hát, hogy igen, az életem része a Facebook, de marketing és kommunikáció szempontjából nem jól használom. Sok időt töltök itt, és tagja vagyok csoportoknak, ahol lettek kedves kapcsolataim, ahonnan lett a gyerekemnek cuki kabátja és lett beszerezhetetlen színházjegyem. És persze lettek itt új ellenségeim is, de sokkal fontosabb, hogy a gyes legnehezebb napjain a Facebook volt a társasági életem és ép elmém őrzője, ablakom a világra.

És volt, hogy beszippantott, megrágott és kiköpött. Igen, volt, amikor csak azért készült el egy fotó, hogy kikerüljön a falra. Volt, amikor úgy éreztem, hogy meg sem történt, mert nem posztoltam ki. Volt, amikor bosszankodtam, hogy annak a seggfejnek miért lájkolják a kiskutyával fekvős fényképét háromszázan, mikor itt van az én csodálatos és mély tartalmam, azt meg senki nem kommentelte, és alig kapott tíz lájkot? Volt, amikor a szeretetet lájkokban mértem, és igen, cseszegettem a férjem este azért, mert nem lájkolta a gyerek fényképét, amit már délelőtt kiraktam. Töröltem már hirtelen felindulásból embert, és töröltek engem is. Volt, amit leszartam, és volt, ami még most is bánt.

A Facebook megkerülhetetlen,

és hiába a világhálót háromszor is megkerülő körlevél arról, hogy milyen jó is volt nekünk, negyveneseknek, hiszen a mi gyerekkorunkban még nem volt engribördz meg videojátékok, amik zombivá tesznek, nem volt okostelefon és fészbuk sem, bezzeg mi fogócskáztunk meg seggrepacsit játszottunk hatalmasakat kacagva a friss levegőn, mindenki tudja, hogy ez nem igaz. A lakótelepi kölykök a szétgyepált kültéri pingpongasztalon ültek unottan, és egymást cseszegették meg vihogtak, napközben meg alámondásos pornót néztek a VHS kazettán és az ívöldedet. Meg a Svarcit és a Vörös Sonját.

De általánosságban elmondható, hogy egyáltalán nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, és csak azért voltunk a levegőn, mert a két és fél szobába nyolcan nem fértünk be. És hát most már van Farmville és nincs iwiw, szóval nemcsak a negyvenesek retróznak nagyokat hazudva a Facebookon arról, hogy nekünk mennyivel jobb volt, de a hatvanasok is átköltöztek, és véleményeznek nagyjából mindent, aminek a címét elolvassák.

Szóval elég sokáig figyeltem ezt, meg a huhogást, na és persze a legújabb pszichológiai eredményeket is – azok nem maradhatnak ki – arról, hogyan befolyásolja életünket a Facebook, és gondterhelt tekintettel bámultam magam elé, hogy hova jut a világ.

Aztán megértettem valamit, amit fontos lenne tudni mindenkinek. A Facebook olyan, mint egy lakótelep.

Tegyük fel, hogy a mi lépcsőházunkban 16 ember lakik és a lakótelep 8 háztömbből áll. Az százhuszonnyolc ember. Azokat, akikkel egy lépcsőházban lakunk, azokat sem ismerjük elég jól, de akad köztük egy-két jó barát. A szomszéd ház tizenhat lakójából van négy, akit név szerint ismerünk, páran, akikkel reggelenként együtt utazunk a buszon. Velük köszönőviszonyban vagyunk. A többiekről csak annyit tudunk, hogy ő is ezen a lakótelepen lakik.

Ha mind a 128 embert ismerősnek jelöljük, akivel ugyanazon a lakótelepen lakunk, abból a bejegyzéseinket körülbelül kilencvenen látják. Eleinte. Mi is körülbelül kilencven embert látunk, abból kikövetünk húszat, akik macskákat és kamuoldalakat osztanak meg, és még tízet, akiknek a politikai hovatartozása nem tetszik. Hármat azért, mert szimplán idióta. Szóval 57 ember bejegyzéseit látjuk a százhuszonnyolc ismerősünk közül. A mi fantasztikus bejegyzéseinket is körülbelül ugyanennyien látják.

És körülbelül húszan lájkolják vagy kommentelik. Magyarul, a Facebookon van egy húszfős csapat, aki, ha kirakok valamit, akkor egy lájk erejéig figyelmet fordít rá. Itt van tehát húsz ember a százhuszonnyolcból. És cégek, termékek, események, helyek, közösségek. Akikkel a viszonyom egyoldalú.

Ennyi a világ. Igen. A Facebookon is. Ráadásul ügyes algoritmusok csűrik-csavarják úgy a dolgokat, hogy azt lássam, ami kedvemre való.

Kész is a koktél, ami nemcsak átmossa az agyunkat, de még el is hiteti velünk azt, hogy mi magunk és az, amit a Facebookon megosztunk, meg persze a mi tartalmas és különleges igényességgel megfogalmazott kommentjeink számítanak valamit.

Hogy ez az egész számít bármit. Hogy van jelentősége.

Pedig az égvilágon semmi. Csak akkor működik, ha elhisszük.

Na nekem azóta jó, mióta ezt átláttam.

Üdv a Mátrixban. A piros vagy a kék tablettát parancsoljátok? 

 

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése