Igen, kiabálok, mert másképpen nem hallanak meg!

Mindig is utáltam a keresztnevem. Modoros, csicsás, a “Hajnalkám, te ezt nem tudhatod” óta meg egészen egyszerűen megremeg a fejem, ha valaki Hajnalkának szólít. Alacsony is vagyok, egyedül én a családban. Meg a mama. Mi ketten vagyunk ezek, akik ki se látszunk a földből. Nem vagyok különösebben szép, és sose voltam az az áttetsző Krúdy-alak, amire amúgy mindig is vágytam. Mindig olyan nő szerettem volna lenni, akinek igéző a nyaka, és akinek finom az arcéle, olyan, mintha porcelánból lenne.

Az enyém heges. 

“Kislányom, úgy mész, mint egy tank!” – kesergett anyám, de én egyszerűen odaérek valahova. Nem megjelenek, nem vonulok – az a Honthy Hanna volt –, hanem belépek. És akkor ott vagyok. 
Nem tudok mosolyogni. Vagyis tudok, csak nem szoktam, mert azt gondolom, akkor mindenki a vámpírfogamat nézi, és azt gondolják, hogy igénytelen vagyok, mert nem szabályoztattam a fogaim. Tényleg nem, mert én a pénzem mindig az arcomra költöttem.

Már nem költök rá. Azt az éles vonást a homlokom azért majd feltöltetem. 

Az elmúlt években eléggé szétestem. De előtte jó nőnek tartottam magam. Jó kemény seggem volt és hetyke cicim, széles vállam, és olyan derekam, hogy csak na. Én sose fogyni, mindig nőni akartam. 

Most már fogyni akarok. 

Igazán mindig szelíd szerettem volna lenni. Fátyolos hangú. Mély, de révedező tekintetű. Rebbenő szempillájú. Finom kézmozdulatokkal.

Kecses nő, akinek a mozgása a tenger hullámzásához hasonlatos. Ehhez képest a kislányom ma is megkérdezte, hogy miért kiabálok a telefonban. “Mert a bácsi, akivel beszéltem, valamit még délelőtt megígért, akkor, amikor te oviban voltál, és most felhívott és hazudott” – válaszoltam, aztán leroskadtam egy székre, és arra gondoltam, tényleg bekaphatja mindenki, aki arról beszél, hogy a nők elférfiasodtak. 

Én nem tudok ebben a világban szelíd lenni. A szelídeket kilövik. És élőnek lenni jobb, mint terítéken lenni. 

Ami más embert félelemmel tölt el, az az én mennyországom. Egyedül, csendben lenni

Nekem nagyon megterhelő nem szelídnek lenni, mert én egy magamnak való típus vagyok nagyon mély belső párbeszédekkel és színes, pulzáló, lüktetően örvénylő csendekkel a fejemben. Ami világot én látok magamban, abba nem fér bele az ököl koppanása az asztaldeszkán, a szavak hideg csattanása és a vadállatias, mélyről jövő morgás.

Az én nőiségem balkáni gerle, a hétköznapom pedig a vércse vijjogása. 

Meg sem próbálom egyensúlyba hozni. Nem lehet. 

Ez egy skizofrén állapot. 

A szemvillanásnyi idő alatt az égre emelt tekintetek, mikor autóalkatrészről, technológiáról vagy informatikáról van szó, és belefogok a mondandómba. A sóhaj a telefonban, mikor a telefonos ügyfélszolgálaton elkezdem mondani, mi a baja a pécémnek, mit tapasztalok. A macsó világ lekezelése, a kéményseprőtől a vízóraleolvasóig, az anyukázás, a feltételezés, hogy ez nem lehet nő, mert olyan jókat ír, és inkább elhiszik, hogy három létező férfi vagyok álnéven, mintsem hogy elhinné, egy létező nő vagyok. Amikor én hívok rendőrt, mert belém jöttek hátulról, és először a férfi sofőrhöz megy, hogy mondja már el, mi történt, és mit csináltam én magam, amíg történt. 

Anya kiabál. Igen, kiabálok, mert másképpen nem hallanak meg.

Mert ha kérek, mert ha burukkolok, ha kedvesen bólintok, szarba vesznek, ha vijjogok, mint a vércse, ha odabaszok az asztalra, ha fenyegetőzök, akkor ugyan azt gondolják, hogy egy baszatlan picsa vagyok, de legalább érvényesíteni tudom az érdekeimet. Vagy az akaratomat. 

De nem esik jól. Nem esik jól, hogy nem tudok szelíd lenni. 

A vijjogó hangom bántja a fülem, és a karmaim sebeznek engem is, az örvénylő színességet, a pulzáló színpompát. A szférák zenéjébe belecsikordul a táblán végighúzott kréta, aztán rákezdi a légkalapács. 

“Egyre szebbnek látlak!” – suttogta, és én soha nem voltam olyan boldog, mint akkor. Előtte villanyfénynél szeretkeztünk. Soha nem éreztem magam olyan szépnek. Annyira nőnek. Azóta sem. Rég volt. 

Ülök, nézek magam elé.

“Anya, olyan sokat kiabálsz.”

Igen, mert ha nem kiabálok, nem vesznek komolyan. Mert olyan…, nyelem vissza, nem, nem mondok ki ilyet, figyelek, és nem szólok azért sem, hogy állandóan a tükör előtt billeg és nézegeti magát. 

“Anya, te milyen állat szeretnél lenni?”

“Tessék?” – Mintha kútból húznának fel. 

“Még mérges vagy a bácsira?”

“Nem, már nem vagyok.”

“Milyen állat szeretnél lenni?”

Őz vagy balkáni gerle, válaszolja a bennem élő nő. 

“Zsiráf, kislányom. Zsiráf.”