Az évszakoknak van szaguk. Ezt gyerekkorom óta tudom.
Kisiskolás koromban éreztem meg először a nyár szagát, mikor reggel kiléptem a vert vályog hűvöséből a napfényes udvarba. Behunytam a szemem, mert elvakított a fény. A következő lélegzetvételkor tudtam, hogy ez már a nyár, ha még nincs is itt, de ma reggel tett egy kört aranyszínű szekerén, és benézett hozzánk is. És itt hagyta a forró, száraz levegő és a meleg föld szagát. Hogy emlékezzünk rá, nemsokára visszatér és megkezdi hosszú uralkodását. Onnantól kezdve megpróbáltam fülön csípni őket.
Hogy a természetet érezni is lehet, azt már felnőttként tapasztaltam meg.
Február közepén, mikor végeláthatatlannak tűnik a szürke ég, a hideg és a kopárság, kirándulni indultunk a Gemencbe vagy a Cserta-partra. Eleinte nem szerettem. Hideg volt, a kopasz fák között zúgott a szél, sár volt, beleragadt a bakancsom. Vagy éppen hó volt, amit akkorra már utáltam, szürke, kásás, nehéz, vizes hó, ami sosem akar elolvadni. De mentem, valami hajtott. Egy alkalommal lihegve megálltam. Jócskán elmaradtam a többiektől, náthás voltam, gyengébb, lassabb, és folyton fújtam az orrom. Gomolygott az arcom előtt a nyirkos levegő, aztán egyszer csak csend lett.
Jobban mondva meghallottam a csendet.
És ahogy ott álltam, a csenddel együtt megéreztem az erdőt. A természet kirobbanni kész várakozását. Körülnéztem és éreztem, hogy a fák, a bokrok, az összes növény már felkészült a tavaszra, hogy már kering bennük a nedv, hogy a gyökerek már szívják magukba az életet és hogy ez micsoda energia, micsoda feszültség! Még semmit nem látni belőle, még nincs rügy a fákon, még semmi nem látható, mégis tapintható az a hatalmas energia, amivel pár hét múlva kirobban a természetből a zöld.
Fotó: Kisbenedek Attila/AFP
Készülődés és hatalmas változást előidéző, feszült, koncentrált energiák között álltam. Fantasztikus élmény volt. Bepillantást nyerhettem a természetbe és az ő fenséges titkaiba, amiben máskor úgy kóválygok, mint egy részeg űrhajós. Azóta megszállottan túrázok.
Nem akarom elveszíteni a kötődést, az odatartozás élményét.
Idén szerencsém volt, újra megéreztem az ébredező természet feszítő és néma robaját, és tanúja lehettem a madarak menyegzőjének is. Jó így.
Figyeljetek, mert ez az utolsó napok egyike, amikor még örülni tudtok a tavasznak!
Most még pattannak a rügyek, most még öröm minden virág, a kék ég és a meleg napsütés. Ezek az utolsó napok, mikor megtelnek a játszóterek, a Duna-part, amikor vasárnap délután a család tesz egy sétát a tó körül, amikor még odafordítjuk a szélnek az arcunkat.
Pár nap múlva aztán elveszik a varázs.
A munkahelyről hazafelé felkapjuk a fejünket: jé, mikor zöldült ki minden? Észre sem vettem!
Elkezdünk panaszkodni. Mert az óraátállítás miatt olyanok vagyunk, mint a falhoz csapott mosogatórongy. Egész nap csak aludnánk, kicsinál ez a tavaszi fáradtság.
Már megint esik. Sár van. Az ember hosszú hónapokra be van zárva, alig várja, hogy kimehessen végre és akkor esik. Jézusom, mi ez? Most volt karácsony, mi ez, hogy minden bolt tele van húsvéti nyúllal?
Idén ne legyen így. Olyan hosszú és olyan nehéz volt a tél. Régen volt ilyen embert próbáló. Megérdemeljük az örömöt. Ránk fér a derű.
Emlékeztek még, milyen jó volt, mikor gyerekkorunkban először hozott haza a mama a piacról satnya kis újhagymát, csípős retket? Hogy milyen jó volt arra várni és hogy lehetett neki örülni? Emlékszel még, milyen érzés először szandált húzni? Amikor a meztelen lábikrád köré tekeredik az áprilisi szél?
A tavasz nem a kerti munkálatok és nem a szerelem ideje. A szerelem örök, a kerti munkálatokat pedig meghagyhatnánk most már tényleg azoknak, akik értenek is hozzá, és nem írnak róla. A tavasz az élet ünnepe. A hosszú, nehéz és hideg telet túléltük. Túl vagyunk megpróbáltatásain, vége, megcsináltuk. Most kiléphetünk a fénybe, és fellélegezhetünk: élünk.
A tavasz annak az öröme, hogy élünk, lélegzünk és itt vagyunk. Minden más csak ráadás.
Kezdhetnénk azzal, hogy kinyitjuk az ablakot, beszívjuk a friss levegőt, aztán kikiabálunk: Hahó, világ! Aztán figyeljünk, mert a világ visszakacsint és visszanevet ránk. Nem az ő hibája, ha nem vesszük észre.
