Kedves Ildikó!
Minden túlzás nélkül mondom, a város egyik leglepattantabb sarki közértjében dolgozol, ahova tényleg csak akkor térek be, ha bele akarok halni az éhségbe. Sajnos ez havonta egyszer biztos, hogy megesik, a kis ABC-tek azonban olyan lehangoló, hogy mindig megfogadom: soha többé.
Biztos vagyok benne, a boltban fertőtlenítős illatosítót használtok, a látvány ugyanis nem indokolja a szagot. Bár már lassan tíz éve annak, hogy betévedek hozzátok, újra és újra megdöbbenek: mindig lehet lejjebb. Nálatok nem ciki a penészes paradicsom, a löttyedt uborka, a folyékony halmazállapotú lila hagyma vagy a muslicás körte; de az sem baj, ha a húspultban csupa “sápadt” állat sorakozik és várja, hogy megérkezzenek a kerület legszegényebbjei, akik vagy gyengénlátók, vagy nagyon éhesek. Én szerencsés vagyok, az én büdzsémbe belefér a vákuumfóliázott, mélyhűtött, 2045-ig tartósított konzerves, alkoholos termék.
Amikor belépek a boltba, tekintetemmel mindig téged kereslek, te vagy ugyanis az ABC egyetlen üde pontja, akinek törékeny alakja, légies mozgása, kislányos bája és emberséges tekintete sehogy nem illik ebbe a retkes környezetbe. Általában nálad szoktam fizetni, és amíg rám kerül a sor, mindig elképzelem, hogy hamarosan felfedeznek, és egy szép, tiszta, rendezett munkahelyre visznek, amit utánad neveznek el. Hamupipőke jut rólad eszembe, aki annyiban különbözik tőled, hogy neki mákja volt a tündérrel, te azonban már a csodára sem vársz. A szemedből áradó fáradtság és szomorúság leleplez, te a tökhintó helyett azzal vagy elfoglalva, hogy gürizz. A pénztárgépen villámgyorsan zongorázó vörös, duzzadt és smirglipapírérdes ujjaidon látszik, nemcsak a gombokat nyomod, de a felmosófát is facsarod, miközben mélyen szívod magadba a hypógőzt.
A hozzád betérő sok bunkó között úgy hatsz, mint egy bárány: halk és jámbor vagy, egy szinte láthatatlan alak, aki rég beletörődött abba, hogy ezt a sorsot dobta neki a gép. Bár bőven lenne rá okod, soha nem vagy türelmetlen, és a szavad sem emeled fel soha. Az elmúlt pár évben mindössze kétszer láttam rajtad, hogy a szoborszerű beletörődést megzavarja valami, legutóbb tegnapelőtt, amikor egy nyolcvanéves bácsi lépett be a boltba. Egyből kiszúrtad őt, hangosan köszöntél neki, “Jó napot, Pali bácsi!”, mintha ezzel is meg akarnád nyugtatni, hogy ott vagy, és figyelsz rá.
A kis öreg alig pár holmit tett a kosarába, néhány olcsó konzervvel, negyed kiló kenyérrel és egy tejjel csoszogott a pénztár felé, amikor te hirtelen elkiáltottad magad, és bár a sorban vagy tizenvalahányan álltunk, te előrehívtad, hogy ne kelljen várakoznia. Láttam rajtad, felszívod magad, felkészülsz a vásárlók nemtetszésére, lelki szemeim előtt láttam, ahogy valamennyiünk fejét leordítod.
Furcsa jelenet volt, úgy éreztem, egy lassított felvételt nézek: a bácsi egészen apró lépésekkel közelített feléd, ólomnehéz mozdulatokkal pakolta a termékeket, bizonytalanul lapozott a színes papírpénzek között, de te nem hagytad magára egy pillanatra sem. Hangosan, lassan és tagoltan adtad össze a tételeket, elcsomagoltál helyette, és megmutattad, melyik pénzzel kell fizetnie – és megvártad, amíg remegő kézzel elrejtette a pénztárcáját zakója belső zsebébe.
Ahogy körbenéztem, láttam az arcokon, hogy pisszenni sem mernek – nem ott, nem akkor, nem veled.
