Telegdi Ágnes gyerekkora óta nagyon szereti a természetet, de azt sokáig nem is gondolta volna, hogy egyszer majd az állatok megfigyelése fogja kitölteni a napjait. Szülei egészen pici kora óta minden vasárnap nagy kirándulást szerveztek, hogy a gyerekek sokat legyenek levegőn és életük szerves részévé váljon a természetjárás. Aztán erdei iskola, nyári táborok, sok balatoni és mátrai nyaralás alapozta meg, hogy Ági életében kiemelkedő szerep jusson a természetvédelemnek.
A kirándulás mellett az írás is korán rabul ejtette. Már gyerekként is szívesen írt novellákat, rövid meséket, naplót, úti beszámolókat. Nem volt váratlan lépés hát, amikor az egyetemen a gyógypedagógia mellé a magyar szakot is felvette tanulmányai közé. Híres ősök példáját követte –nagypapája, Telegdi Bernát magyartanár és irodalmár volt, a nagypapa testvére pedig Dr. Telegdi Zsigmond nyelvész, akinek könyveiből a mai napig tanítanak általános nyelvészetet az ELTE-n.
Gimnazista volt Ági, amikor megkapta első fényképezőgépét, és ezzel egy teljesen új univerzum táruta ki kapuit előtte. Az évek során aztán ezek a csodálatos alapok – a természet szeretete, az irodalom és a fotózás – lassan összefonódtak életében, így indult el író-természetfotós karrierje.
Az egész azzal kezdődött, hogy az erkélyén egy téli időszakban etetni kezdte az énekesmadarakat.
A rendszeres élelempótlás aztán odaszoktatta a cinkéket, ám amikor megpróbálta őket megfigyelni, a függöny mozgására még rögtön elröppentek. Kitalálta, hogy a fényképezőgép objektívével cserkészi be a törékeny kis szárnyasokat, és ahogy rájuk csodálkozott, mókás jelenetek tanúja lett. Egy idő után már a megkülönböztetésük sem volt probléma, a cinkék sem egyformák teljesen – van köztük vékony dongájú, akad pocakosabb, kissé türelmetlen, és egészen barátságos is. Főleg ez utóbbi a jellemző.
“Nálam a madáretető tartozéka volt a balkonnak, ahogy a muskátlis láda. A kiszórt magok odavonzották a madarakat, azóta is ők a szerelmeim. Ahogy nézegettem őket, napról napra feljegyeztem, mi történik, s ebből aztán történet kerekedett. Akkor már megjelent az első néhány Barnabás mackós történetem, nem állt távol tőlem a cinkékről írni. A fotózás sem volt újdonság, mert egy ideig baba-mama műsort szerkesztettem a tévében. Sokat figyeltem az operatőr munkáját, majd utána órákig ültem a vágószobában, hogy a legjobb képeket válogassam ki a riportom számára. Így a vizualitás teljesen beköltözött az életembe.”
Valaki mohát és füveket dobál a postaládába
Ági egy társasházban lakik, és egyszer azt vette észre, hogy a postaládájába valaki rendszeresen beleszemetel. Mohadarabkák, fűcsomó, kis gallyak kerültek ki a levelek alól. Amikor ez mindennapos lett, rájött, hogy nem egy kisgyerek műve, hanem valamilyen állat garázdálkodik.
Volt, hogy órákig ücsörgött a kertben egy bokor mögé bújva, hogy kifigyelhesse, mi is történik.
Eleinte minden olyan gyorsan történt, hogy azt sem láttam pontosan, mi az. Napok teltek el, mire rájöttem, hogy épp egy cinkepár rak fészket a postaládámba. Azonnal kiírtam a ládára, hogy ne dobjanak be semmit, de mivel sajnos nem vették komolyan, naponta ki kellett nyitnom, hogy meggyőződjem, minden rendben van-e a cinkecsaláddal, és nem dobtak-e bele véletlenül szórólapot. Így aztán fotózni kezdtem őket, amit teljesen megszoktak.
Három hét után kikeltek a fiókák a tojásokból, négy hét után kirepültek. Az apa rovarfogásra, repülésre tanította őket. Közben a fészekbe újabb adag moha került – kiderült, hogy kétszer is költenek. Amíg a kamasz cinkék gyakoroltak, a mama már az újabb fészekaljnyi madárnak ágyazott.
Azért is csodálom a madarakat annyira, mert amíg az emlősöknél a hím a párzás után rendre eltűnik, addig a madaraknál igazi családmodell létezik – mindenkinek van munkája, az utódok mindennél fontosabbak. Pont ezért szeretek róluk a gyerekeknek mesélni, mert értékes példát mutathatok be.
A gólyapár télen nem együtt telel
A madarak kötődését ma már a különböző madártani megfigyelések bizonyítják, a felszerelt webkamerák napról napra, óráról órára mesélik el, mi történik a fészekben. Ági Dabas mellé jár már hosszú évek óta, hogy a gólyákat megfigyelje és fotózza. Tizenegy fészek életét figyeli rendszeresen.
“Elsőnek mindig a hím jön haza, utána 7–10 nappal érkezik a tojó. A gólyák egészen rendkívüli madarak, és nálunk sok helyen fészkelnek. Vidéken annyira természetes jelenségnek számítanak, hogy nem mindig figyelik meg őket alaposan. Sőt, ha előadást tartok, és bejátszok két madárhangot, mondjuk a harkályét és a gólya kelepelését, néha bizony a gyerekek összekeverik. Ez kicsit hasonló ahhoz a tévedéshez, mint hogy mikor szólal meg először a pacsirta. Sokan rávágják, hogy tavasszal, pedig már február végén énekel, hiszen a legkorábban hazaérkező költöző madaraink közé tartozik.
A gólyák rendkívül hűséges madarak, de csak a fészekrakás idején. A hím, ha kell, hetekig várja a tojót. Időnként előfordul fészektámadás – hiszen a fiatal hímek próbálnak fészket szerezni, ami lényegesen könnyebb, mint egyet megépíteni. Mikor a tojó megérkezik, hosszan kelepelve köszöntik párjukat, amelyet közel nyolc hónapja nem láttak. A gólyapárok ugyanis nem együtt telelnek. Nem is együtt indulnak vissza Afrikába. Sok minden történik, amíg máshol telelnek, de amint eldőlt a párválasztás, már nincs vita, csak az utódok fontosak, és ők egymásnak.”
Év közben a gólya nem hűséges, fészekrakáskor teljes mértékben. A mítoszaink a jeladókkal szép lassan megdőlnek vagy legalábbis a valósághoz kezdenek közelíteni. Idén áprilisban a szakadó hóban sem hagyták el a fészket, ott ültek a zord időjárásban, tartották a negyven fok körüli meleget, hogy a fiókáknak ne legyen bajuk.
|
Miért éppen a madarak? “A madarak az évszakok változásának szimbólumai. A gólya, a fecskék Afrikából érkezve köszöntik a tavaszt. Nyáron a felcseperedett fiókák csiripelésétől zeng az erdő. Ősszel csapatosan indulnak délre a nyári vendégek. Télen pedig a madáretetők zajos élete töri meg a dermedt táj csendjét. Mindig velünk vannak. Annyira megszokták az ember közelségét, hogy csak egy kicsit kell figyelnünk, és lakhelyünkön, kiránduláskor, nyaraláskor biztosan felfedezünk ismertebb és ismeretlenebb fajokat” – mesél Ági a kedvenceiről. |
A monitoron látom igazán, mi is történt
Ági fotózás közben sokszor nem is látja igazán, mi történik. Az apró mozdulatok, a “szerelmi vallomás”, a féltés, a méreg csak kimerevített képen látszik igazán.
“Az első madaras könyvem után jött a következő. Egyszerű, hétköznapi állatokat választottam, amiket a városi gyerekek is jól ismernek. Rigó, varjú – jól megfigyelhető mindenkinek. Egyedül a galambokat nem szeretem igazán, nem szoktam sokat beszélni róluk. Sokat piszkolnak, a hím sokszor megbúbolja a tojót… Szóval akkor már inkább jöttek az emlősök: a mókusok, sünök, őzike – a kert- és erdőlakók.”
A könyvtárak között és az iskolákban szájhagyomány útján gyorsan elterjedt, hogy Ági szívesen mesél szépséges könyveiből és vetít diákat az általa megfigyelt állatokról. Így aztán egyre több gyerekközösség hívta meg, hogy mondja el legizgalmasabb történeteit. Az elmúlt több mint hat évben tizenhét megyében, 350 településen, közel 450 író-olvasó találkozón vett részt. Több mint húszezer gyerekkel találkozott. Nagyon szeret természetvédelmi területeken fotózni, de a városi környezetben élő állatokat is szívesen megörökíti.
Nagyon hiányzik neki a mindennapi tanítás, de a sok-sok író – olvasó találkozóval azért pótlódik a hiány. A gyerekek lelkesek, figyelnek, szeretik Ági történeteit, és az előadások után szívesen kérdeznek, rengeteg érdekességre kíváncsiak.
Mesésen hangzó, igaz történeteinek megírásakor Ágnest két fontos cél vezérli: a gyerekek minél többet olvassanak, és szabadidejükben minél több időt töltsenek a természetben.
“Le ne tolja a nadrágját, én is őket figyelem!”
“A gyerekekhez ma az információ nagyrészt televízióból, számítógépről érkezik. Nem lehet teljesen szembe menni a valósággal. Figyelembe kell venni, hogy a gyerekeknek nagyon fontos a vizualitás – lényeges, hogy legyenek nagyon szép fotók, kapcsolódjanak szervesen a történethez, de én mindenképpen tartalmat is szeretnék közvetíteni.”
Persze akadnak vicces helyzetek is. Egyszer Biatorbágyon gyurgyalagokat fotóztam egy löszfal közelében. Már órák óta álltam ott, és nagyon kellett pisilnem. Messze s távol egyetlen bokor volt csak, odasiettem. Épp csak ki akartam gombolni a nadrágom, amikor a bokor megszólalt: – Le ne tolja a nadrágját, én is őket figyelem! – egy kolléga álcázta magát egy műbokorral.
Persze a munkája leginkább a türelemről szól, a balatoni nádas mellett érdemes hosszan ülni, mert megéri.
A fotózáshoz csend és sok türelem kell. Ha csend van, a természet nem fél az embertől, megmutatja magát. Jönnek a vízisiklók, a vízimadarak. Akár a Tüskevárban.
“A megfigyelés a tanulás alapja. Egy vadaspark, egy állatkert, egy ökocentrum vagy egy madárkórház is nagyon nagy élmény egy kisgyereknek – itt az állatok megmozdulnak, hangot adnak. Tulajdonképpen a madáretetés is arra szoktat rá minket, hogy kapcsolatunk legyen a természettel. Sok idős ember programja várni a madarakat, gondoskodni róluk.”
Ági ma már több iskolában kötelező olvasmány, akár a Cinkenapló, akár más könyve az Ó, azok a csodálatos állatok sorozatból. Az ő célja az, hogy a körülöttünk élő állatok barátokra és segítőkre találjanak a következő nemzedéknél.
