A közösségi oldalon keresztül jutott el hozzánk egy állítólagos óvónő állítólagos posztja – név nélkül befotózva. Hogy valós-e vagy nem, nem tudható, mindenesetre a dilemma, amit felvet mindenképp elgondolkodtató. Meddig terjedjen a világ őszinte bemutatása gyermekünknek, és hol kezdődjön a szemérem? Az óvónőnek tulajdonított szöveg így szól:
“Csak véleményekre lennék kíváncsi. Ma az egyik kislány kakipárnát hozott az oviba alvókának… Anyukát szépen megkértem, hogy máskor ne hozzák. Azt mondta, rendben, de ezt ők nem kakinak, hanem briósnak gondolták. Szerintetek jól tettem, hogy szóltam? Vagy hagynom kellett volna? (A gyerekek is tudták, hogy kaki.)”
Tetszik, hogy a szerző nem foglal állást, pontosabban először állást foglal, majd elbizonytalanodik. Merthogy olyan ez, mint az összes testi működésünk. Természetesek, mégsem tartoznak mindig mindenhol mindenkire – így a viszonyunk sokszor ellentmondásos velük.
Csakhogy a gyerekek érkezése sok mindent felülír. Az egyik jótékony hatása például, hogy segít lebontani a fejünkben feleslegesen felépített, masszív tabuvárakat. A felnőttek megszokták, hogy bár bizonyos dolgokat csinálnak, beszélni nem beszélnek róluk. A gyerekekkel viszont muszáj beszélni mindenről, mert ők még nem építettek várakat, nekik minden természetes, ami valójában az lenne; előlük nem hallgathatunk el semmit. Hiszen ha tőlünk nem tudják meg, akkor vagy meg sem tudják, vagy ki tudja, mit tanulnak meg.
Vegyük például a kakit. A szart, a csokit, a fekáliát. A végterméket, a bélsarat. (Na ugye, hogy inkább “kakit”). Szóval mégis mit mondjunk a kicsinek, hogy miért kezdje el elfelejteni a pelenkát, és meglátogatni a vécét, és főként mikor? Ha érzi, hogy jön a… izé, a tudod mi…, a nem mondom meg nevű dolog? Ezt nyilván nem mondhatjuk, hiszen ha a mi viszonyunk nem könnyed a saját testi működéseinkkel, akkor majd az övé sem lesz az, és akkor majd pelenkázhatjuk még egy évig, úgyhogy mindenképp ránk üt vissza, de neki se lesz jó, az tuti. Az őszinteség mint alapelv megtanításáról nem beszélve.
Szóval mindenki jobban jár az egyenes beszéddel.
Na de mi legyen a következő lépéssel? A társas viselkedéssel?
Magyarázzuk el, hogy amit itthon lehet, azt másutt nem? Hogy itthon csináljuk, és másutt is, de beszélni ott már nem lehet róla? Úgy kell csinálni, mintha nem lenne? Úgy vélem, ezzel nem szükséges közvetlenül foglalkozni. Nem kell mesterséges gátakat kiépíteni a gyermekben, létre fognak jönni azok maguktól. Mi tanítsuk csak nyugodtan a természetest, a környezetük észrevétlenül is ráveszi majd őket az öncenzúrára.
Feltétlen tanítsuk meg neki mindazt, ami bánthat, sérthet másokat, na jó, egy-két, talán üres illemszabályt is átültethetünk a békesség kedvéért. De olyat ne tanítsunk, hogy szégyellnivaló bármi, ami valójában nem az. Még akkor se tanítsuk ezt, ha az óvónő (tanítónő, más szülők, szomszéd néni) szerint szégyellnivaló. Bízzunk a saját erkölcseinkben, és a gyerekünkét se a másokéi határozzák meg!
Ha “jóban van” a gyerek a kakilással, ne szégyelljük, örüljünk neki! Ha a viszonya annyira gátlásmentes vele, hogy egy kakit formázó plüssfigurát hurcol magával – hát legyen. Különös tekintettel arra, hogy semmitől nem szívesen fosztjuk meg a gyereket, ami számára olyan fontos, hogy még aludni sem akar nélküle. Legyen az egy foszladozó kispárnahuzat, félszemű kutya, kopasz Barbie baba vagy akár egy kupac szar. A tartalom a lényeg, nem a forma. Szerencsések vagyunk, ha a gyerekünk már ilyen kis korában megtanulja ezt.
