Érdekes az ember. Amikor azt látja, hogy valakikre lőnek, majd azok országokon át menekülnek, éjszaka infrakamerával vadásznak rájuk, tengerbe borulva küzdenek az életükért, akkor legyint: ja, hát a menekültek. De legalábbis megszokja a látványt, a tudatot, és már szörfözik is tovább a televíziócsatornák közt, hogy találjon valami izgalmas akciófilmet.
És megnézi, mondjuk, az Éhezők viadalát. Vagy bármelyik olyan alkotást, amelyben valaki városokon, országokon át menekül, lőnek rá, infrakamerával vadásszák, tengerbe lökik, satöbbi.
A valóság olyan is, meg nem is, mint egy akciófilm. A gonosz erők éppoly gonoszok, az emberi jó éppoly jó. A küzdelem pont olyan elkeseredett, pont olyan fájdalmas. Az éjjeli fagy, az éhezés épp olyan kemény. Csak az egyik megjátszott, a másik valóságos. Mi mégis a megjátszottat akarjuk látni, a valóságos az sok az érzékenységünknek.
Mesélek most egy sztorit a valóságból, amely izgalmasabb és keményebb, mint bármelyik hollywoodi alkotás. Amióta az ISIS elfoglalta a kelet-szíriai Rakkát, a város a világ egyik legelszigeteltebb és legfélelmetesebb helye lett.
Büntetik a tévénézést, a mobil- és nethasználatot, a nőknél az arc megmutatását, a férfiaknál a nem megfelelő hosszúságú nadrág viselését. Büntetés alatt nem szabálysértési bírság értendő, hanem minimum korbácsolás. De ha egy nő másra néz a férjén kívül, egy sötét üregbe zárják, és kövekkel agyonverik, ha pedig valaki a nyugati médiának nyilatkozik, lefejezik.
Mindezek ellenére több hónapos vakmerő és gyakran félbeszakadt beszélgetések árán a BBC-nek sikerült kapcsolatot teremteni egy kisebb aktivista csoporttal, az Al-Sharqiya 24-gyel, amely az Iszlám Állam ellen küzd. A csapat egyik tagja vette a bátorságot, és személyes naplót írt élményeiről. Nyilvánvalóan az életét tette kockára ezzel, de miután látta, ahogy lemészárolják a barátait és a rokonait, úgy érzi, már nincs vesztenivalója: legalább elmondja a világnak, mi történik imádott városával, milyen is valójában az élet az Iszlám Állam fennhatósága alatt. Hogy milyen? Egyszerűen mondva maga a földi pokol, tetézve az állandó rettegéssel, hogy bármelyik pillanatban megtalálhatnak.
Szamer huszonöt éves, most egy helyi menekülttáborban lakik. Naplóját kicsempészték az országból, megjelent külföldön, és most magyarul is Rakka-naplók – Szökés az Iszlám Államból címen.
A 21. Század Kiadó gondozásában megjelent kötet egészen különleges formátumú: némely lapjai fehérek, mások színesek, ahogy a szöveg hangulata változik. Illusztrációi pedig egyedi rajzok, amelyek leegyszerűsítve mutatják az élet fehér és sötét oldalát.
Alább közlünk néhány részlet azoknak, akik még olvasnának Szamerről, Szamertől. Ezzel talán segítünk belelátni olyan emberek fejébe, akiket csak a híradóban, egy-egy gyors snitt erejéig látunk, amint épp átlépnek egy az országhatárra telepített szögesdróton.
“Kitartottam a városom mellett, ameddig csak tudtam. Legszebb emlékeim Rakkához kötődnek, és maradni akartam, hogy segítsek, amikor kell. Arra is fel voltam készülve, hogy ott fogok meghalni. Ha édesanyám nem akarta volna, soha nem hagyom el az otthonomat. De ő olyan rettenetesen félt. Tudta, hogy már kiszemeltek célpontnak, és nem telt volna sok időbe, hogy meghúzzák a ravaszt. Így kezdődött meg életem a száműzetésben.
Sokan mondják, hogy azt kívánják, bár halottak lennének. Sokan azt remélik, hogy átjuthatnak Törökországba, de a határ teljesen le van zárva, reménytelen. Sokakat megcsonkított a rezsim háborús gépezete. Néhányuknak hiányzik a lába vagy a karja. Ezek a sebesülések nemcsak őket sújtják, hanem azokat is, akik gondoskodnak róluk.”
“Sok-sok emlékemet hordozom magammal egy apró táskában. Fényképeket emberekről és helyekről. Kóbor, véletlenszerű darabkák a múltamból, amely talán már nem is létezik. Egy kép az egyik szomszédunkról, aki a gyerekeivel együtt veszett oda egy repülős bombázásban. Egy régi barát, akit a Daesh keresztre feszített. Itt egy másik fénykép a lerombolt házunkról. (…) De a legkedvesebb képeket a fejemben őrzöm. Ott van a gyönyörű lány, akivel életem legboldogabb pillanatait töltöttem, amíg a sors szét nem szakított minket. Diáktársak, akikkel együtt tanultam. Nincs bennem remény, hogy valaha is újra láthatom őket.”
“Az egyik esős éjszakán egy asszony felsikít. Ő a Szabad Szíriai Hadsereg katonájának özvegye, akinek férjét kivégezte a Daesh. (…) Épp szülni fog, itt, helyben, kint a szabadban. Nincsen kórház, nincsen klinika, még orvosok sincsenek. A területet a földig rombolták. (…) Néhány asszony segíteni próbál nekik, de nincs semmijük, csak a puszta kezük. Szerencsére, Isten segítségével, sikerrel járnak, és a nő megszüli gyermekét. Az újszülött első, dühös sírása elnyom minden mást, még a távoli lövések és robbanások hangját is.
A csecsemő talán halott apja után sír, talán csak egy bölcsőért. Vagy a mészárlás és pusztítás végét követeli, arra kérve Istent, rakja őt vissza az anyaméhbe, messzire ettől a helytől.”
Egy szigetországnyi otthontalan
Mintegy 65,5 millió ember élt az otthonától erőszakkal elszakítva szerte a világban 2016 végén – áll az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) idei Global Trends című jelentésében.
A szíriai háború 5,5 millió fővel továbbra is a világ legtöbb menekültet számkivetetté tevő konfliktusa, ám ha csak 2016-ot magát nézzük, az elmúlt évben Dél-Szudánt kényszerült elhagyni a legtöbb ember; az országban fellángoló erőszak év végéig 739 900 embert űzött el.
A menekültek mellett továbbá ott vannak az úgynevezett belső menekültek, vagyis azok az emberek, akiket az erőszak elűzött az otthonukból, de a saját országukon belül találtak átmenetileg biztonságra. Az ő számuk 2016 végén 40,3 millióra rúgott. Szíriában, Irakban, illetve Kolumbiában volt a legsúlyosabb a helyzet. Ezen túl 2,8 millió fő volt az, aki elhagyta az országát, és nemzetközi oltalomban reménykedik.
A legtöbb menedékkérelmet 2016-ban Németországban adták be, szám szerint 722 400-at, ami újabb jókora ugrás az előző esztendei 441 900-hoz, és még inkább a 2014-es 173 100-hoz képest. Második a sorban az Egyesült Államok 262 000 menedékkérővel, harmadik pedig Olaszország 123 000 kérelemmel. Mindezek a hatalmas számok híven mutatják, milyen mérhetetlen emberi ára van világszerte a háborúknak és az üldöztetésnek: 65,6 millió menekült azt jelenti, hogy a világon élő minden 113. ember él az otthonától erőszakkal elszakítva – ez több, mint az Egyesült Királyságnak a lakossága.
