A Korond feletti hegytetőn megbúvó fennsík tanyavilágához egyetlen út vezet. Egy kővel szórt földút, ami 6-7 kilométer hosszan, az árnyas fák alatt, az emelkedőket, lankákat ölelve fonódik a tájra, s minden egyes kanyarulatával arra emlékezteti az utazót, hogy valami igazán egyedülállóhoz közelít. A bozótból mozdulatlan rókák lesik az érkezőket, a mező illata pedig megkoronázza azt a szabadságot, amit manapság olyan nagyon ritkán érez az ember. A madárdalos szabadságot, ami hiányzik a szívnek, léleknek, amiről a legtöbben már nem is tudják, hogy létezik. Ennek a kőútnak nagyon örülnek a fenyőkútiak, ugyanis csak néhány éve van nekik. Előtte földúton jártak-keltek, hóban, fagyban, napütésben. Hol gyalog, hol szekérrel, autók közül nem mind tudott rajta közlekedni.
A falu közepén, ahol jó néhány lakóház, az óvoda és a nemrég felszentelt temető fogad, áll egy 115 éves épület, a régi iskola. Attól 50 méterre, az új telephelyen tanulnak most a gyerekek. Angol vécé pár éve van csak, előtte pottyantóst használtak, de azt mondják, megtette az is. 41 gyerek jár a helyi iskolába. 3 osztály működik: az alsósok 1-től 4-ig együtt tanulnak, felsőben az 5-6. és a 7-8. osztályosokat vonták össze.
A tanári szoba előtt, a füves udvar egyetlen járdájánál egy nagy fémkolompot mozgat lomhán a szél, amikor megérkezünk. Az igazgató tanár, Csutak Attila beinvitál. Az iskoláról kezdünk beszélni, mutat mindent, amit látnom érdemes, ahogy mesél, képzelem magam elé az elmúlt száz évet. Aztán azon kapom magam, hogy egy kis tanteremben állok és kamasz gyerekek néznek rám nagy, kerek szemekkel. Hasonló csodálkozással bámulhatom őket, mert sugdolózni kezdenek.
Az egyik nagyfiúnak, Sebinek, aki nem mellesleg furfangos kölyök, hamar megered a nyelve: “Én azért szeretek iskolába járni, mert itt vannak a barátaim. Tanulni is jó, mert hát muszáj. Mi tudjuk, hogy a tehén nem lila, mert itt sokat lehet tanulni az életről” – teszi hozzá, majd elmondja, kertészmérnöki egyetemre készül, hogy folytathassa az édesapja gombatermesztési vállalkozását. Harsonázik, van egy fúvós zenekar, ahová szívesen bekerülne, hogy velük utazhasson.
Míg Sebi beszél, én a hely varázsán merengek, a hátsó sorban meg két cserfes barna folyamatosan kacarászik. Csak sejtem, olyan lányos dolog miatt csinálják. Hamar megszólítom a mosolygósabbat, de a szeme sem rebben. Krisztinek hívják és ugyan kiskorában énekes szeretett volna lenni, most állatorvosnak készül. Látom, hogy önbizalomból nincs hiánya. Először nehezen értem a szavait, hadar is, meg csak nem áll a fülem az erdélyi beszédre, de ahogy egyre többet mond, annál élvezetesebben hallgatom.
Megtudom, hogy bizony ő híres, szerepelt a tévében, mert megmarta egy kígyó. Elmondja, hogy róka elvitte az udvarukból a tyúkot, a kutya utána eredt, ő meg a kutya után iramodott. Aztán ahogy szaladt, futtában rálépett egy kígyóra, az meg visszafordult és belemart. Ott volt a nagyanyja is, Krisztit próbálta utolérni, de végül a legtöbb, amit tehetett, hogy agyon csapta a kígyót. A seb persze vérzett, hazaszaladtak kimosni. A lánynak jött egy gondolat, és kiszívta a mérget a lábából. Utólag kiderült, hogy ezért maradhatott életben. Mentő vitte a székelyudvarhelyi kórházba, ahol ellenmérget kapott. Viperamarásként könyvelték az esetet.
Csak ülök és nézek, az osztály meg kuncog. Ezerszer hallották már a történetet és látványosan élvezik, hogy megriadok. Egyikőjük odaszól másiknak: “Te, mondd csak el a medvéset is!”, miközben engem néz és örömmel nyugtázza, hogy a riadalom félelemmé változik az arcomon. Amaz rá is kezd: “Az én rokonaim megmentettek egy embert, akit megtámadott a medve. Bekapcsolták a láncfűrészt, attól ijedt csak meg”. Megtudom az is, hogy a medvék 72 km/órás sebességes képesek rohanni, szinte felesleges elfutni előlük. Kórusban mondják, hogy azért lejtőn lefelé nyugodtan fussak a medve elől, mert ott felbukik, és biztosan legurul. Lefelé nem tud szaladni, rövidek a lábai. Csak sorolják, hogy Fenyőkúton van minden, nem csak kislányokat megmaró kígyó meg a gyümölcsösöket kifosztó medve, hanem sok a farkas és a róka, hiúz is akad szép számmal, a nyest és a borz is mindennapos.
Az idő közben rohan, ülök Fenyőkúton a tanteremben, a mesés tanyavilág kellős közepén, ahol a gyerekek az udvaron métázni szoktak, ahol a matematika algebra és mértan, ahol van olyan tanóra, hogy kisebbségi történelem, és ahol a fiúk szerint nemcsak a barátok, hanem a szép lányok miatt is jó iskolába járni. Ahol kiderül, hogy a kölykök tényleg szeretik Erika nénit, csak hát lehetne kicsit kedvesebb. Nézem, hallgatom őket, és tudom, hogy az érzi csak, hogy mennyire valódiak ezek a gyerekek, aki ott van velük. Ezen mélázom épp, amikor nyílik az ajtó és visszajön Attila. Tovább invitál a többi osztályba, de nem akarok menni, nem visz tovább a lélek. Jó itt.
“Jó napot kívánunk Isten áldásával” – köszöntenek az alsósok, alighogy belépek. Úgy meglepnek, várom, hogy leüljek, és helyére tegyem a lelkem. Ha eddig nem tudatosult volna bennem, hogy itt, ezen a fennsíkon bizony a szavaknak erejük van, ettől a köszöntéstől biztosan megérteném.
Rövid csevej után Fenyőkútra terelődik a szó. Károly Lenke, a tanító, aki maga is itt lakik a családjával, elmondja, hogy harminc éve még 150-en jártak ebbe az iskolába. Sok volt a gyerek, az emberek mezőgazdaságból éltek. Aztán elkezdtek fogyni a lakók. De mióta jó az út, akik eljárnak dolgozni, haza is térnek. Most nő a népesség, egyre több az óvodás. 24 éve, amikor ő idejött, 10 autó volt a tanyavilágban. Most minden család udvarán áll legalább kettő.
Megtudom, hogy réges-régen Korondról jártak fel az emberek nyaranta legeltetni. Aztán egyre több időt töltöttek a fennsíkon. Házak épültek, 2-3 kilométerre egymástól, szigorúan a legelő köré, hogy ezzel is védjék a vadaktól a nyájakat. Végül sok család felköltözött. Vannak öregek, akik itt születtek, és soha nem is mentek le a hegyről. Mert nem volt miért lemenni. A kicsik is imádják az ő Fenyőkútjukat, szabadok itt. Sorolják a sok jót, mondják, hogy ez a legjobb hely a világon, mert állandóan bicikliznek, átjárnak egymáshoz, lovagolnak, és mert itt a nyárnak olyan szép rózsaillata van. Szénázni ugyan nem szeretnek, de azt muszáj, mert ahová nem tudnak bemenni a gépek, ott az emberek szedik össze a takarmányt.
Feri a quadozásról áradozik, Bianka szeret teregetni, Dóra népdal énekesnek készül, Béla meg azt meséli, miért vezeti szívesen a lovakat. Ferike az édesapjának segít pityókát ültetni, Zsanett a fahordásért van oda, főleg ha talicskázhat is. Anita természetvédő akar lenni, hogy elmondja az embereknek, hogy ne szemeteljenek. Bella és Krisztina testvérek, ők az állatokért rajonganak. Kincső pedig gyorsan szeretne megtanulni olvasni, nagyon kíváncsi arra, miket üzen a testvére a legényeknek.
Lenke elmeséli, hogy többen is egyetemre járnak innen a fennsíkról. Állatorvos lesz az egyikük, a másik mérnök. Szinte senki sem megy el a tanyavilágból, a fiatalok visszajönnek, ide vállalnak gyereket. Értem hogy miért, minden itt töltött perc igazolja, hogy Fenyőkúton jó az élet. Már én sem szeretnék elmenni. Itt a csend is olyan fura, más, mint eddig bárhol. Másképpen csillognak a gyerekszemek, itt jó nagy helye van a léleknek.
Lefelé menet csendes vagyok. Fent hagytam a szívem egy darabját, nincs más hátra, egyszer vissza kell jönnöm érte. Mondatokba önteném a nagy tanulságot, amit ez a mesevidék ad, de nem jönnek a szavak. Aztán csak érkezik az égi üzenet, és bár annak tűnik, nem is annyira mókás. Kriszti jut eszembe, akit kígyó mart meg, újra hallom őt: “Ha nem lett vóna a tyúk, nem jött vóna a róka, és nem futottam vóna utána. Én a tyúkot hibáztatom.”
