Péntek délelőtt csendes a város, a hőség miatt tárva-nyitva a Babaklinika ajtaja. Aki belép ide, elsőre azt hiheti, hogy különleges bababoltban jár, és ez igaz is, roskadnak a polcok a játékbabáktól: gumibaba, alvóbaba, tenyérnyi szoknyás, nagy szempillás vagy egyméteres síró. Mindenféle akad itt. De aki jobban körülnéz, rögtön meglátja a bolt tulajdonosát is:
Barta Judit akár egy igazi orvos, fehér köpenyben rendel. Épp “beteget” hoztak.
Egy idős úr egy majd hetvenéves kócos babát mutat, kitört a két lába, a ruhácskáját megette a moly.
“A lábait ki tudom cserélni, a kezét kipótolom – mutatja türelmesen Judit, mit kell javítani a babán ahhoz, hogy újra játszani lehessen vele. – Adnék rá egy új bugyit, ruhát is válasszunk, ezt, (mutatja a régi levett ruháját), ha megmostam, megfestettem, a haját becsavartam, nem lehet visszaadni rá.”
A pultból előkerül egy lila, egy halvány rózsaszín majd egy élénk rózsaszín ruha – fehér gallérral. Az úr sokáig hezitál, legszívesebben a régi ruhát adná rá, de belátja, hogy azt az idő bizony megette. Végül a fehér galléros mellett dönt. A feleségének lesz ajándék, az augusztusi születésnapjára. Tudja mennyire kedves neki, ezért rendbe hozatja az első babáját. Titokban csempészte ki otthonról, meglepetésnek szánja. Judit számol a szűk határidővel, és még azt is megígéri, hogy halványan kifesti a baba száját.
Családban maradt a mesterség
Barta Judit ükmamája gyönyörű lány volt. A szépsége mellett csak a szorgalmának volt nagyobb híre, így talált udvarlóra is, egy fuvaros meglátta, hogy a fiatal nő az ablakban hímez. Jó házasság volt az övék, a férj biztatására a fiatal feleség Párizsba ment kitanulni a babakészítést. Az első üzlet nem messze innen, a Károly körúton volt, amely aztán a babajavítás fortélyaival együtt generációról generációra öröklődött.
“A második világháború után még a régi üzletben kezdte újra a babajavítást a családom, majd 1947-ben államosították a boltot, babajavító szövetkezet lett belőle – mondja Judit. – Az ötvenes években nagymamám kibérelte ezt a helyiséget, itt a Múzeum körúton és kisiparosként beindította a Babaklinikát, idén épp hatvan éve. A baba mindig divat volt, a kislányok kedvenc játéka. Amikor az ükmamám tanulta a mesterséget, papírmaséból készült, porcelán fejű, egészen nagy méretű babákért voltak oda a tehetősebb emberek. Csakhogy ezek nagyon kényesek voltak, valójában nem a mai értelemben vett játékra valók. Igen ám, de a gyerekek akkor sem csak nézegetni akarták őket: babusgatták, átöltöztették, teát itattak velük. Legtöbbször a kezük sérült meg, a fejük – nagyon törékenyek voltak. A huszas-harmincas években egyre több babaklinika nyílt, köztük a miénk is. A babatestek javítása mellett aztán ruhákat is varrtak, szempilláztak is, hajat is pótoltak.
Nálunk mindig a családunk nőtagjai vezették a boltot, én az ötödik generációt képviselem.
Judit az anyukájától és a nagymamájától tanulta a mesterséget, bár bevallja, hogy fiatal lányként nem ezt a szakmát akarta folytatni. Nem is volt kedvenc babája, egy hosszú lábú nyula volt, majd egy méteres. Állatokkal játszott.
“Sokáig csak tébláboltam itt, egészen mást szerettem volna csinálni – emlékszik vissza a babadoktornő. – Aztán amikor a nagymamám elment, segítenem kellett anyunak. Többnyire ő volt elől az üzletben, én hátul – mostam, ragasztottam, csiszoltam. Megosztottuk a munkát. Anyu nagyon ügyesen tudott szempillázni, egyenként ragasztani vissza azt, ami kihullott. Ehhez nagy türelem kellett, szívesen hagytam rá. Mióta ő is elment, négy éve, nincs választási lehetőségem, mindent nekem kell egyedül. Varrok, ragasztok, pótolok, szemezek. Azok a babák nagyon népszerűek, amelyeknek a mozgásra nyitódik a szeme. Csakhogy könnyebben sérülnek, előfordul, hogy egyszerűen benyomják a gyerekek, kíváncsiak, hogy mitől csukódik, mitől nyitódik. Igaz, én a kancsalságon is tudok javítani, bár az kevésbé zavaró.”
A legrégebbi a legdrágább?
A boltban külön vitrinben vannak a legrégebbi babák. A bordó ruhás 1914-es, több mint 100 éves. A kék ruhás Németországból való, 1925-ös. Bizományban hagyták itt, hátha valaki beleszeret. Különleges az arca, igazi haja van, arra vár, ki viszi magával. Bejár ugyan havonta egy idős néni, szeretné elvinni, de nem tudja megfizetni. Ez a vitrin a gyűjtőké. Különlegesség egy 1935-ös csecsemő baba is. Hurkás, görbelábú, sír és mozog a szeme. Celluloidból van – a popsija akár egy igazié, ha Judit magához öleli, mintha az unokáját büfiztetné. Klasszikus bébibaba.
“Mindenkinek az a legdrágább baba, amelyhez a legjobban kötődik – mondja Judit. – Persze egy gyűjtő mást keres, más szempontjai vannak. De
aki kicsi kora óta nőtt fel egy babával, az azt látja a legszebbnek. Sokan nem engedik, hogy ruhát cseréljünk, kimossam, mert még a gyerekkor illatát őrzi a baba.
Pedig a babákat gondozni kell – mosni a hajukat, becsavarni, a ruhát átmosni, átvasalni. “Ma már szinte senki sem akad, aki a babákat meg tudná javítani, elfelejtett szakma lett az enyém. Harminc év tudása van a kezemben, keresnek az ország minden pontjából. A baba mindig a lányoké volt, és mióta itt a sokféle kütyü, könnyen a polcon marad. Pedig a nemi szerepeket megtanítani, az anyaságra felkészíteni a játékbabával valóban játékosan lehetett. A kicsik mindig ezzel utánozhatták a felnőtteket. A fiúknak a mackó volt a társuk, a babák mellett még ebből javítok sokat. Mancsokat, elkopott tappancsokat. Lapos hasból pocakot, hiszen a szalma idővel elkopik. Brummogó hangot varázsolok vissza a testbe.
Sok idős férfi kapja vissza a családtól a régi kedvencet, mert ezeket az emberek őrzik, az első barátokat nem felejti el az ember.
Lencsibabától a magyaros Barbie babáig
Judit maga is tervez játékokat, a lencsi babák az ő kézügyességét dicsérik. Pocakos levendula baba, dióbaba is akad a boltban. A legtöbb munkát a papírmasé babák adják, annak a festése szinte semmi a test újraépítéséhez képest. Most is nála van egy nagyobb munka, a Hadtörténeti Múzeum egy katona babát hozott hozzá.
“Ki kell cserélnem a fejét, nem az eredeti van rajta – szabadkozik önmaga előtt is, micsoda fatális tévedés történt. – Egy régi Singer varrógépen varrom ma is a ruhákat, de van, hogy hetekig csak testrészeket javítok, ezzel a katonával is így lesz. A ragasztott hajú babák frizurája sem egy óra alatt készül el. Igaz, azt sosem lehet majd fésülgetni, nem lehet vele fodrászosat játszani. Ahhoz fűzött hajú babát kell vásárolni. A külföldiek a magyaros ruhába öltöztetett Barbie babákért vannak oda. A munkám rengeteg türelmet kíván, de nekem abból bőven adtak. Ma már nekem is van babagyűjteményem, harminc szépséget őrzök otthon. Mindegyik arcán más érzelem látszódik, nem megyek úgy el mellettük, hogy ne simogatnám meg őket. A nagyobbik unokám most lett bölcsis, Léna odáig van a babákért.”
A nyári hónapok csendesebbek, de egy-két baba már a nyaralás után került ide. Az egyik a Balatonban úszkált túl sokáig, kiáztak a szempillái, egy mackót egy kutya tépett szét, úgy kibelezte, hogy a gazdája már csak Juditban reménykedett. Szépen megjavította, és amikor kimosta, akkor látta, hogy eredetileg a szürke maci szivárványszínű volt.
A legszebb a munkámban a másik öröme, innen mindenki mosolyogva megy el.
Amikor egy babát, mackót úgy javítok meg, felidézi mindazt a fontos emléket, ami hozzá kötődött. Az önfeledt gyerekkort, a sötét éjszakát, ami a játéktól volt kevésbé félelmetes, vagy egy szép családi ünnepet. Nálam még utazó baba is járt, egy néni minden útjára viszi a babáját, két út között kellett rendbe hoznom, azt mondta, nélküle sehová! Hozzám a klinikára postán is érkeznek “betegek”, az ország számos pontjáról. Haladok a korral, van már honlapom, a közösségi médiában posztolok, megmutatom, miből mi lett. Nem hiszem, hogy a babaringatás teljesen kimenne a divatból. A szerepjáték nagyon fontos, és bár ma már nincs zsákszámnyi javítani valóm, még mindig bőven akad munkám.”
