A betegszabadságnak nemcsak rossz, de jó oldalai is vannak: miközben az ember pizsamás testében álmosan dolgozik a lázcsillapító, és agyatlan filmeket néz, orvosi felmentést kap a hétköznapok monotóniája alól, elfelejtheti a sárga csekkeket, a határidőket, a reggeli ébresztő gyilkos dallamát. Persze happy end csak a filmekben van, ez itt Budapest, bökkenő mindig van, mert amikor már csak egy centiméter hiányzik a teljes feloldódásból, a város is felébred, és jön az elviselhetetlen lárma, amit soha nem lehet lekapcsolni.
Miközben hetedik kerületi otthonom negyedik emeletén a kisszoba óriás franciaágyán egy takaró alatt várom a mélyzuhanást, a kopasz szembeszomszéd ma is előkapja a flexet – mert flex nélkül nem tud meglenni, mindennap kell flexelni, három órát minimum, de a legjobb egész nap. Szerszámának éles hangja csodálatosan visszhangzik az óriási bérház belső udvarában, mintegy megsokszorozza a fülsüketítő zenebonát. Keze közül szorgosan születnek a kerti padok, az ajtókeretek, az ablakrácsok – optimális belvárosi elfoglaltság.
Reggel kilenckor bal oldalon az olasz szomszéd is megébred. Most is hallom, szereti az életet: dalol, beizzítja a hifit, és igazi mediterrán temperamentummal osztja oldalbordáját. Hiába kopogok át, hiába mondom, pianissimo, ő már színpadon van, szerepe elsodorja. Ordít!
A gondnok is rég talpon van már, és mintha csak ő lenne e 81 lakásos ház királya, hangosan üdvözli a lakókat. Mivel nagyot hall, ordít – és nem tudja, hogy ordít. De ordít vissza neki a boszorkány is a sarokból: megvitatják az időjárást, a trombózist, letudják a napi Orbánt és a levéltetűt. Ordítanak!
Megébrednek a munkagépek is, a falak rezegnek: ablakom alatt ma négy ipari ütvefúró végzi a dolgát, megállás nélkül szánják az aszfaltot, hogy végre európai legyen a gyalogátkelő. Mit sem számít, hogy ebédidőben a gépek pihennek, a vibrációt felváltja a munkások káromkodása, a részeg hajléktalan rikkantása, a troliajtó záródását jelző dallam 7-pecenkénti ismétlődése, az elnyújtott dudaszó, a kitartó anyázás és fékcsikorgás.
Miközben csukott szemmel a flex, az olasz, a gondnok és az ütvefuró kvartettjét hallgatom, istenesen becsapódik a liftajtó, az ELMŰ-s ember elvetemülten veri a szomszéd ajtaját, a ház takarítója a kukákat slagozza, a fölöttem lakó alkoholista előveszi elektromos gitárját, jobb szomszédom hét koreai lakója éles hangon vitázik, és hogy teljesen legyen a kakofónia, a három doberman a másodikon szívszorító vonyításba kezd.
Ipari füldugókkal zárom magamba a csendet!
