Erzsi nénit egy véletlen folytán ismertem meg, amikor a barátnőmet készültem meglátogatni a traumatológián. Mielőtt elindultam, felhívtam, mit vigyek. Nedves törlőkendőt kért. De nem magának, hanem a mellette fekvő idős hölgynek, Erzsi néninek, akinek a kötései miatt macerás kezet mosnia. Persze, mondtam, viszek neki, és így is tettem.
Nemsokára megtudtam, hogy Erzsébetet előző nap kutyák marták össze a saját telkén. A második szomszédból szabadultak el a nagytestű ebek, és amikor ő elindult a kapu felé, hogy a futártól átvegyen egy csomagot, rárontottak, a földre döntötték, és össze-vissza harapdálták. Az egyik szomszéd az ablakból látta, mi történik, és azonnal hívta a mentőket.
Nem sokkal azután, hogy megérkeztem a kórterembe, Erzsi nénit tolószékben hozták be a kötözésről. Az ápoló felsegítette az ágyára, aztán elment. A hetvenhat éves néninek mindkét lába és karja be volt kötözve, két törött ujja sínben. Mozogni csak korlátozottan volt képes. Azon morfondírozott éppen, hogy a lánya (aki ápolásra szorul) biztosan nagyon haragszik rá, mert megígérte neki, hogy csak átveszi azt a bizonyos küldeményt, és megy vissza hozzá.
A telefonjával gond van, így talán dunsztja sincs arról, hogy az anyja egy napja egy másik város kórházában fekszik.
Így aztán Erzsi néni ott ücsörgött egy szál hátul kötős kórházi hálóingben, és a papírjain, némi készpénzen és a telefonján kívül nem volt semmije. És senki nem volt, akit megkérhetne, hogy legalább egy szappant és egy fogkefét vigyen be neki. Elugrottam a legközelebbi hipermarketbe, vettem törölközőt, szappant, fogkrémet, fogkefét, papír zsepit és egy kis üdítőt. Amikor visszaértem, és éppen a törölközőről szedtem le az árcédulát, bejött egy orvos és felém fordulva közölte, hogy már felvették a kapcsolatot az illetékes ÁNTSZ-szel, hogy kiderítsék, a kutyák oltása rendben van-e. Addig is, a biztonság kedvéért, a néni kap még egy tetanuszt. Mondtam, nem vagyok hozzátartozó, csak az ügyeletes árubeszerző. Akire azért van szükség, mert szegény néni, vagy valószínűleg bárki, aki a saját kertjében kutyatámadás áldozatává válik, általában nem hordja magával a tisztasági csomagját. Pedig előrelátónak kellene lenni, hiszen bármikor számíthatunk arra, hogy egy szörnyű baleset következtében kórházba kerülünk, és annak is csak egy ideig örülhetünk, hogy élünk, aztán az első dolog, amivel szembesülünk, hogy a vécében nincs papír, a mosdóban nincs szappan.
Mire az orvos csak annyit szólt, hogy igen, valószínűleg egy terrortámadásra már jobban fel vagyunk készülve, mint egy kutyatámadásra.
Amikor már Erzsébet egészen egyenesben érezte magát, hozták az ebédet. A nővérke berakta az edényeket, jó étvágyat kívánt, aztán ment a dolgára. Az idős hölgy lelkesen próbálta átemelni a lábát az ágy másik oldalára, hogy a tálcájához közelebb kerüljön, de az öröme nem tartott sokáig. Nem az étel illatával volt a gond, nem is a küllemével, sőt, egész étvágygerjesztően nézett ki a karalábéleves és a paradicsomos hússzelet, rizzsel. A probléma az volt, hogy nem volt evőeszköze. Mentem hát a nővérszobába kanalat kunyerálni. Első körben simán leráztak volna, de addig ácsorogtam ott, míg legalább egy villa előkerült.
Erzsi néni nagyon éhes volt, egy napja semmit sem evett, úgyhogy a megoldásra koncentrálva fogta a leveses küblit, és szépen kiitta annak folyékony tartalmát, a zöldséget meg kipecázta az edény aljáról a kölcsönkapott villával. A keze miatt kicsit aggódtunk, de azt hiszem, az elszántsága felülkerekedett minden fájdalmán. A hús viszont kifogott rajta. A barátnőm adta kölcsön a kését, de a vágáshoz már nem volt elég erő szegénykében, ezért én aprítottam Erzsi néni karaját. Közben a nővér már érdeklődött, begyűjtheti-e a göngyöleget, az viszont különösebben nem izgatta, hogy mindenkinek sikerült-e elfogyasztani az ebédet. Talán nem az ő dolga, talán feltételezte, hogy ha van egy sérülésmentes személy a kórteremben, az majd nyilván megoldja az aktuális problémát.
Másnap a barátnőm férje vitt még néhány ruhaneműt, bugyit (!), hálóinget (!) Erzsébetnek, aki miután szerencsésen túlélte a kutyatámadást, nem halt éhen a kórházban sem.
Hogy aztán ki viselte gondját, miután a barátnőmék eljöttek, nem tudom, de legalább emberhez méltó módon tudott tisztálkodni és öltözködni.
Talán valaki még abban is segített neki, hogy értesítsék a hozzátartozóját?
Sok gondolat kavarog bennem, de ami először eszembe jutott, az az, hogy ha legalább a baleseti sebészeteken lehetne vásárolni tisztasági egységcsomagot PÉNZÉRT, esetleg eldobható evőeszközt, szintén PÉNZÉRT, talán kicsit közelebb kerülnénk a méltó egészségügyi ellátás fogalmához. Addig pedig bízunk abban, hogy Erzsi nénik, Jani bácsik és mások segítséget kapnak az éppen arra járó idegenektől.
