A gyerek előtt nem sírok – Egy megyaszói édesanya, akinek a házát elvitte a jégverés

A június 21-i, jégveréssel járó megyaszói vihar után négy családnak kellett végleg elhagynia otthonát. Béresné Nagy Ágnes, párja és fia átmenetileg egy üresen álló házba költözött. Az anya naponta több mint négy órát utazik Miskolc és Megyaszó között, a történtek után munkahelyet váltott. „Más munkarendben dolgozom ennél a légzsákokat gyártó cégnél. Az előző négy műszakos rend helyett tizenkét órában járok reggel hattól este hatig, és este hattól reggel hatig váltottban. Egy kicsit jobb a fizetés, van cafeteria, és a helyi bérletet is fizetik. Ezek nagyon sokat jelentenek a mostani helyzetünkben. Vasárnap azért egy kicsit nehéz elindulni a három óra húszas busszal, aztán másnap reggel nyolcra érek haza. A másik beosztással

hajnal háromkor kelek, és jó esetben este nyolc órára vagyok itthon. De megyek, muszáj megszokni.

A gyerek előtt nem sírok, nem mutathatjuk neki, hogy nehezen bírjuk.”

Fotó: Kovács Bence

Ágnes párja Megyaszón dolgozik, mióta elvesztették a házukat, állandóan túlórázik, hogy talpra tudjanak állni. „Reggel négykor elmegy, este hétkor ér haza, és ül egy olyan traktoron egész nap, amelyiknek a fülkéjében meleg napokon ötvenhat fokot is mértek már. Van egy régi hitel a nevén, ami miatt levonnak a fizetéséből, próbáljuk intézni, hogy lekerüljön róla az inkasszó, de addig hiába dolgozik ennyit, nem kapja meg a teljes összeget.” Ágnes és párja mindketten elváltak, az előző házasságaikból rájuk maradt tartozások nemcsak a kézhez kapott fizetésüket befolyásolják, de megnehezítik a hitelfelvételt is. Az asszony azt mondja, örülnek annak, hogy sokan már helyre tudták hozni a házukat, bár tudja, többen nagy árat fizettek érte. „Akinek volt egy kis megtakarítása, vagy aki tudott felvenni hitelt, az már csinálja a háza tetejét. Tudok olyanról, aki az autóját adta el, más a földjét.”

Fotó: Kovács Bence

Megyaszói jégverés: lefóliázott faluban próbálnak túlélni az asszonyok

A vihar idején Ágnes fia egyedül volt otthon. András azóta nem volt a háznál, beszélni sem szeret a történtekről. „Egyszer-egyszer mondja, hogy milyen volt, amikor leszakadt a csillár, hogy hogyan ömlött a víz, hogy mennyire tehetetlennek érezte magát. Pedig nem volt tétlen. Lekapcsolta a villanyórát, próbálta fazekakba, lavórba szedni a vizet, de nem volt mit tenni, amikor egymás után beszakadt a plafon a szobákban. Ez jó ideig nyomot hagy benne” – részletezi az édesanya.

András szeptemberben kezdi a tizedik osztályt egy miskolci középiskolában, informatika szakon. A számítógépe tönkrement a viharban, anyja nem tudja, hogyan vesznek újat szeptemberig. „Hiába próbálta menteni Bandika, állt benne a víz. Néhány alkatrésze megvan, azokat szokta szerelgetni. Nincsenek nagy igényei a fiamnak, de ő is szeretne például úgy öltözni, mint a többiek. Viszont,

ha szeretne edzőcipőt, vagy egy márkásabb pólót, nem tudom megtenni, hogy bemegyünk a boltba, és megveszem. Hosszú időn keresztül spórolni kell mindannyiunknak, hogy egy ilyenre összejöjjön a pénz.

Hogy a számítógépet hogyan fogjuk pótolni, elképzelni sem tudom.”

Fotó: Kovács Bence

A beszakadt tető alatt már csak a konvektorok maradtak, és az időről időre leomló törmelék a padlón. A fűtőtestet nem engedték nekik kiszedni, nehogy még jobban meggyengítsék a falakat, így viszont attól tartanak, hogy azok is tönkremennek.

A család az udvarból is próbálja menteni, ami még menthető: a viharvert leandereket elajándékozták oda, ahol még rendbe tudják hozni őket. A portán csak a két kutya maradt, a fiú kecskéit eladták. „A jószágról gondoskodni kell, és mi most nem tudunk” – mondja Béresné. Az épen maradt palákat felajánlották ismerősöknek, akiknél kisebb mértékben rongálódott a tető.

Az ingatlant el akarták adni, lett is volna rá vevő, de a vihar után már nem látnak esélyt az értékesítésre. „Augusztusban jött volna haza Pestről egy fiatal pár, 4 és fél millió forintért vitték volna. Néztem itt nem messze egy szép kis házacskát, 5 millióért adták volna, de most már tudom, hogy sose lesz az enyém. Most albérletet keresünk, de nem nagyon van. Itt Megyaszón szeretnénk maradni, mert a páromnak itt a munkahelye, és itt vannak a rokonaink.”  

Fotó: Kovács Bence

Béresné unokatestvére ismerősének üresen álló ingatlanába költözött át fiával és párjával. A több éve lakatlan házban fűtés nincs, ha esik az eső, akkor az ablaknál befolyik a víz. Az ajtó alatt még a száraz levelet is befújja a szél. A vizet szivattyúval vezetik be a fürdőbe. „Amikor beköltöztünk, szét kellett verni a fürdőszobát, mert elfagytak a csövek, és mikor ráengedtük a vizet,

elázott mindenünk, amit megmentettünk a másik házból. Ott fentről áztunk el, itt lentről…

Utána két napig a párom a fürdőszobát bontotta és szerelte. Muszáj fűthető helyre mennünk, mert ha bejön a hideg, itt nem maradhatunk. Kezdődik az iskola, és a fiamnak egy biztos pontra van szükséges, ahonnan reggel elindulhat, és ahova este hazatérhet.” 

Átmeneti otthonukba a hűtőt, a gáztűzhelyt, a tévét, egy szekrényt meg egy ágyat tudtak átvinni, és azokat az ingóságokat, amelyek ellenálltak a víznek. A hűtő jól működik, a tűzhely már kevésbé. Két kézzel szedték belőle a vályogot, a gázrózsák eltömődtek. „Amikor átköltöztünk, kitisztítottam a tűzhelyet, és főztem egy húslevest a fiamnak és a páromnak. Megfőztem, egy pillanatra örültem, aztán rájöttem, hogy nem tudom, melyik zsákba tettem a szedőkanalat. Ott álltam egy házban, ami nem az otthonom, azt sem tudom, kié. Főztem egy edényben, ami nem az enyém, és még egy merőkanalam sincs.”  

Fotó: Kovács Bence

A család azóta szinte nem is tudott pihenni. Mindenkit megviseltek események. „Eddig azt hittem, az ágyunk kényelmes, de mostanában azt érzem, nem tudok rajta aludni” – mondja az anyuka. Nyugtatják egymást élettársával, és kitartanak amellett, hogy napközben, főképp a gyerek előtt nem gyengülnek el. „Este és éjszaka már nehéz. Sokszor arra ébredek, hogy ideges vagyok, járkálnom kell egy kicsit. Azután is hiába fekszem vissza, nem tudok aludni. Mondták, szedjek altatót, de nem akarok, mert arra rá lehet szokni. Fáradt vagyok. Ideges, és nem tud az embernek jó kedve lenni, mert nincs mire. De én még mindig próbálok bízni benne, hogy a Jóisten megsegít.”