Annával (42) 5 évvel ezelőtt találkoztunk utoljára, amikor vásárolt magának egy repülőjegyet Kanadába, hogy végleg maga mögött hagyja zátonyra futott életét. Pénze csak az odaútra volt, Kanadát pedig azért választotta, mert jó messze van, onnan nem könnyű megfutamodni. Az indulás előtti nap még eljött hozzám elköszönni. Szőke haját ezúttal is copfba kötötte, talpig feketébe és színes sportcipőbe öltözött, szolid sminket viselt, és hatalmas műkörmöket. Barátok a volt munkahelyemen lettünk, ahol csak azért ismerkedtünk össze, mert mindketten pontban 13:30-kor mentünk a kantinba, ahol már egy lélek sem volt. Introvertáltságunk lett a közös kapocs, ami elég erős volt ahhoz, hogy átbeszélgessünk megannyi éjszakát.
Anna világéletében bonyolult lány volt: drámai pasiügyeinél csak a család balhéi voltak extrémebbek. Bár ég és föld voltunk, megértettük egymást: hittük, addig nincs nagy baj, amíg kacagni tudunk. Barátságunkba az én felmondásom és az ő válása ütött éket. Már nem voltunk karnyújtásnyira egymástól, a távolság pedig egyre csak nőtt. Aztán jött a telefonhívás: világgá megy, szeretne elköszönni. Teljesen kicsúszott a lába alól a talaj, a férfi, aki miatt elvált, faképnél hagyta; megalázkodott előtte, azóta nem tud tükörbe nézni; beadta a felmondását, és pont egy repülőjegyre és egy hét szállásra való pénze van. Meg se hallotta, miket mondok. Eldöntötte rég. Elköszöntünk – és 5 évre elnyelte a föld.
A mobilom kijelzője aztán a hétvégén újra kiírta a nevét: Annácska.
Boldog voltam. Már nagyon vártam, hogy újra betoppanjon az életembe, hogy meséljen, hogy bátor lépésével bebizonyítsa, néha tényleg beválik, ha az ember világgá megy. Extrém kalandokra, megvilágosodásra, és a tékozló gyermek 21. századi remake-jére számítottam, egy stabil és egyenes életútra, amin Anna határozott léptekkel menetel előre. Nem így történt!
A kávézóban határozottan zavarba jöttem, amikor egy platinaszőke, kortárs divatba bújt ciklon köszönt rám. Nyoma veszett annak az Annának, aki anno a bejárati ajtóban megölelt. Nem tudtam hova tenni az átalakulást, szememnek nagyon idegen volt minden, amit láttam. Egyetlen megnyugtató részlet volt csupán, a hangja, abban ugyanúgy ott volt a cigaretta füstös rekedtsége, ami egészen egyedire színezett minden egyes mondatot. Próbáltam ebbe kapaszkodni – meg a kérdésekbe. Tudni akartam, mi lett a régi barátnőmmel, érteni akartam az átalakulást.
Ahogy a történeteit hallgattam kudarcokról, mesébe illő szerelemről, ilyen-olyan üzleti vállalkozásokról, alkoholgondokról, szülésről és jegyességről, végig az arcát néztem. A régi Anna már nem volt sehol. Eltűnt a szemöldöke, tetováltak neki egy újat, lett egy új szája, ami teltebb, kontúrosabb és jóval nagyobbra sikerült, mint az eredeti; orrának páratlan karvalyságát piszére faragták, arca pedig duzzadt lett és feszes, minta savval marták volna le róla a mimikát.
Nem csinált belőle titkot, összesen hatszor műtötték, rendszeres program a botox és a többi, számomra ismeretlen beavatkozás. Megértettem, boldoggá teszi az átalakulás, hogy végre szépnek látja magát, ideig-óráig, ami azonban igazán meglepett, hogy nem volt mellette senki, aki megrázta volna, hogy észhez térítse, hogy szembesítse: arca nem tükröz semmiféle érzelmet, hogy kiirtották róla az emóciók millió mimikai árnyalatát. Miközben ő azt hiszi, hogy nevet, arcán ennek semmi nyoma; ahogy a szomorúságot, a keserűséget és a szenvedélyt sem lehet többé kiolvasni vonásaiból.
Miközben próbálta összefoglalni az elmúlt 5 évet, zaklatott kérdések lepték el a fejemet: Nincs egy barát, aki szólt volna, hogy plasztikai sebész helyett terápiára lenne szüksége? A plasztikai sebész miért nem mond nemet? Vajon Anna belegondol abba, mit okoz környezetének azzal, hogy új embert faragtat magából?
Én már soha többé nem láthatom azt az Annát, akinek arca anélkül is mesélt, hogy megszólalt volna.
