Bingó. Csontsovány, reszkető, végtelenül mocskos, félénk kis jószág volt, amikor magamhoz vettem. Sorsszerű találkozás volt a miénk. Az első igazi szerelmi csalódásom után találtam rá, és egy percig sem volt kérdés: hazaviszem. Kézbe vettem, mert már járni is alig bírt, megfürdettem, mert borzalmas büdös volt, aztán megágyaztam neki a kanapén. Örültem, hogy rám lelt. Kellettünk egymás életébe. Azóta több mint 11 év telt el, Bingó néhány napja töltötte a 12-t. Felnőttünk. Gyökeresen megváltozott mindkettőnk élete, ám valami örök…
- Október 4-e az állatok világnapja, az állatok védőszentjének, Assisi Szent Ferenc halálnak napja.
Első és egyetlen kutyámat egy kertesházba menekítettem, aztán együtt kezdtük meg önálló életünket egy zöldövezeti társasház második emeletén. Nagyon ragaszkodott hozzám, ezért néha bevittem magammal az egyetemre, együtt utaztunk vakációzni, sőt egy-két randira is elkísért. Elválaszthatatlan társak lettünk.
Aki megkapott engem, az megkapta Bingót is: egy fogkefével, egy ormótlan kutyakosárral és megilletődött tulajdonosával költöztem be későbbi férjem belvárosi legénylakásába.
Kivételes antré volt. És onnantól ez a korábbi kis lelenc kapott még egy társat. Az én kétlábú társamat. Hiába hittük mindketten, na majd most együtt leszünk kétlábon járó falkavezérek, ő egy szemvillanás alatt vett le bennünket arról a két lábunkról. Gyakorlatilag mindent elrontottunk, amit csak el lehet rontani. Szerencsére ezzel nem voltunk egyedül: Bingó sem dicsekedhetett jeles bizonyítvánnyal.
A szakkönyvek szerint ennek a furcsán foltos bolhazsáknak semmi más dolga nem lett volna, miután egy borzalmas helyről szabadítottam, mint mindennap hálát adni eme nemes cselekedetemért. Ehelyett vele nem tudtam beiratkozni egyetlen kutyaiskolába sem, mert mindenkit kitartóan ugatott, minden séta egy nagy égés volt, mert utálta a gyerekeket, nem bírta elviselni a bicikliseket, ki nem állhatta az autókat. Többször is szétrágta kizárólag az egyetemi leckekönyvem és a kedvenc Zilahy-regényem. Ha futni vittem, csakis arra kocoghattunk, amerre ő óhajtott, különben leült és egy centit sem moccant. Akárhova utaztunk, mindig telehányta az autót (a férjem nagy becsben tartott Alfa Romeoját), fejvesztve menekült a BKK járatai elől, és egyetlen épkézláb parancsszót se volt képes magáévá tenni. Sem botot, sem labdát nem lehetett dobálni a környezetében, mert világgá szaladt, valósággal megsértődött, ha esőben szerettem volna a dolgára vinni, és valahányszor hazaérkeztem, képes volt örömében akkorát ugrani, hogy betörjön az orrom. Bingó ciki kutya volt, valljuk be, de hát annyira szerettük, hogy csak legyintettünk ezekre az apróságokra. Úgy hozzám és a férjemhez nőtt, kizártnak tartottuk, hogy valaha elfogadná a mi kettőnk utódait.
Bingó 7 éves volt, amikor megszületett Csipi. Sosem mertem volna bevallani a védőnőnek: úgy szoptatom elsőszülött lányunkat, hogy közben az ölemben fekszik egy húszkilós kutya.
És bizony számtalan példa volt arra, hogy a kúszó-mászó szemünkfénye befészkelte magát egy arcpirítóan szőrös kutyakosárba és ott szundított délutánonként a legnagyobb békességben a lakójával.
Csipi és Bingó a kosárban
9 éves volt, amikor megérkeztek hozzánk ikreink. Felváltva őrködött a kiságyak alatt, és idegent nem engedett a dupla babakocsink közelébe. Hamarosan három gyerek mászott be hozzá a kutyakosárba. Bingó odavolt értük: valaki mindig lecsent neki néhány falatot az asztalról, és tuti biztos, akadt pár műanyag dinó vagy szőke barbie, akiknek le lehet rágni valamelyik végtagját. Nuli és Mircsó egyszerre húzták-nyúzták, felpattantak a hátára, kergették két irányból, szeretgették duplán, ha kellett, ha nem. Bingó mindig hagyta magát, hiszen tudta: ezeket az utódokat nem lehet csak úgy eltenni két láb alól, nagyon fontosak nekem. Hát neki is azok lettek.
Nuli, Mircsi és Bingó
Hatan vagyunk egy család. Mi öten, és Bingó.
Gyökeresen megváltozott mindkettőnk élete, ám egy valami örök: a kapcsolatunk. Vagyunk egymásnak. Mindig. Néha még elviszem magammal futni, de ő már nem szalad semerre. Komótosan szaglászik, öregesen vakkant néhányat a többi kutyának, én pedig egy helyben kocogok mellette. Kicsit még most is ciki. A srácok még rá tudják venni, hogy nyugdíjasan kergesse meg őket, de már jobb szeret a kosarából szemlélődni. Örül, ha egyedül pihenhet itthon, de azért csak kiballag elénk ráérősen köszönni, amikor hazaérkezünk. Néha még felugrik, de már nem éri el az orromat. Kicsit már fájnak az ízületei, a hallása sem a régi, sötétben képes engem is megugatni, gyorsabban őszül, mint én, és valami egészen elképesztő, ahogy éjszakánként horkol. Mint egy orrsövényműtét előtt álló, idős bácsi. Van, hogy összeveszünk, például, ha felfetreng a frissen tisztíttatott kanapéra, ha unalmában ízekre szedi a szemetest, vagy ha szétrágja valamelyik méregdrága gyerekjátékot. Pontosan tudja, hamar megbocsátok, ahogyan ő is elnézi nekem, hogy ma már vajmi kevés időm jut rá. A gyerekek az elsők. Mégis nekik mind külön szobájuk van, Bingó kosara pedig az én ágyam szomszédja, és minden este az az utolsó mozdulatom, hogy őt megsimogatom. 
Fiatal egyetemistaként talált rám, ma már háromgyerekes, nagycsaládos anyaként próbálok dominálni. Bármi történjék, az ő szeretete töretlen immáron 11 éve. Ha rossz napom van, és hullafáradt vagyok, ha nem mostam hajat egy hete, ha divatjamúlt, kopott nadrágban bosszankodom, őt egy csöppet sem érdekli.
Szeret az ősz hajszálaimmal, a szarkalábaimmal, a gyerekeimmel, a férjemmel, az összes nyűgömmel és minden örömömmel együtt.
Már kapcsolatunk elején kiderült, hogy teljességgel alkalmatlan vagyok kutyatartónak, nem értek hozzájuk. Nem is vagyok se kutyás, se macskás. Én Bingó-s vagyok. Sosem voltam falkavezér. Társ lettem. Egy kidobott kutya életre szóló társa. Ő pedig az enyém. Nem vagyok gazdi, Bingó pedig nem házőrző. Egyszerűen csak szeretem őt. Barátok lettünk. És azok is maradunk. Mindig.
Megfelelő kutyát a megfelelő emberhez
Győrffy Viktória, az Ebremény Kutyavédő Egyesület koordinátora. Nem meglepő, hogy az állatvédő szervezet önkéntese is mentett négylábúakkal osztja meg otthonát. Viki jelenleg négy saját kutyával és két macskával él, de számuk pillanatok alatt nő, ha épp egy állatnak sürgősen ideiglenes befogadóra van szüksége. Viki két munkahely között lavírozva fizetés nélkül segít ott a bajbajutottakon, ahol csak tud.
„Ha valaki örökbefogadáson töri a fejét, az első és legfontosabb dolog az ivaratalanítás hangoztatása. Az elmúlt években a fővárosban valamit javult a helyzet, de a vidék siralmas képet fest e téren. Nem győzöm hangsúlyozni ennek fontosságát! Az elszegényedett településeken nem érték az állat, kivéve, ha a kutyaviadalokból pénzt lehet csinálni. Ki a fene gondol ott bolhátlanításra vagy chipezésre, amikor gyerekek százai éheznek? A vidéki kollégáink igazi poklokat élnek meg, sokszor kérik a mi segítségünket akár még éjszaka is. Döbbenetes, hogy ott mennyire borzalmas állapotok uralkodnak! – fakad ki Viki, aki tizenegy állatvédelemben eltöltött év alatt sok mindent látott már. – Mi egy kis egyesület vagyunk, küldetésünk a prevenció. Vagyis rászoruló gazdik kutyáinak ivartalanítását támogatjuk, hiszen ez nekünk is érdekünk, ugyanis ha ez megtörténik, akkor néhány hónap múlva nem kell több tucat kiskölyköt megmentenünk, befogadnunk. Emellett évente majd’ száz kutya érkezik hozzánk, s ha egynek gazdit találunk, jön helyette két másik. Úgy érzem, az állatvédők egy helyben topognak, és ez mindaddig így is marad, amíg nem teszik mindenhol kötelezővé minden kutya ivartalanítását.”
Viki szerint nem sokban különbözik egy tenyésztőtől vásárolt négylábú és egy árva kutya. Mindegyik szeretetreméltó. Mindegyik megérdemli a saját otthont.
„Általában egy mentett kutyus korábban rossz dolgokon ment keresztül, eleinte félős, bizalmatlan. De ha érzi, hogy jó helyre került, akkor igazán hálás lesz a sorsáért, és talán jobban értékeli azt, amit kap. A mi egyesületünk szűri a gazdijelölteket, mert az is rendkívül fontos, hogy ne kerüljenek vissza a kiválasztott állatok. Megfelelő kutyát a megfelelő emberhez – ez a lényeg.”
