A két lábon járó elegancia
Radányi Emike, lánykori nevén Nádor Emília még 92 évesen is olyan elegáns, mintha skatulyából húzták volna elő. Szokásos helyére, a Gellért Hotel cukrászdájába beszéltük meg a találkozót. Amikor hazajön, ide mindig ellátogat egy manikűr-pedikűrre és egy jó ebédre. A beszélgetésre a lányával, Dominque-kel érkezett, aki szintén fiatalosan laza és csinos. Emike törékeny, vékony alakján minden ruha jól áll. A részletekre is odafigyel, egyszerre háromnál több színt nem visel magán, imádja a pirosat a feketével ötvözni, nadrágot szinte sosem hord. A haja tipp-topp, elmaradhatatlan sminkjét is naponta többször felfrissíti. Annyira jelen van, érdeklődő és nyitott, hogy sok fiatal tanulhatna tőle. Szinte csak mélyen ülő ráncai sejtetik, hogy az élet meg akarta törni, de persze nem hagyta magát.
Radányi Emike (Fotó: Hernád Géza)
Német kisasszony és gömbháromszögtan
„1925-ben születtem Budapesten, a Bakáts téri klinikán – repül vissza az időben Emike – Az édesapám detektívfelügyelő volt, anyám a Takarékpénztárban dolgozott. Amikor megszülettem, abbahagyta a munkát, és inkább gyereket nevelt. Sajnos egyke voltam, egész életemben a testvért kerestem a barátaimban.”
Polgári neveltetést kapott. Hatévesen egy magániskolába íratták elemibe. Családja alkalmazott egy német kisasszonyt, aki délutánonként a Városligetbe vitte sétálni, és hat hónap alatt megtanult tőle németül. A középiskolát az Erzsébet Nőiskolában kezdte. „Nagyon komoly tanítás volt ott, lányiskolában elsőként mi tanultunk gömbháromszögtant, differenciál- és integrálszámítást” – emlékszik vissza Emike. Franciát és latint is tanult a gimnáziumban. A fiúk és a lányok akkor még külön jártak, nem volt koedukált az oktatás. Nagyobb szigorúság volt, mint manapság. „Még a húszéves lányok se mehettek ki egyedül az utcára, nem sétálgathattam én sem egyedül például a Váci utcában. Táncos összejövetelekre az apám kísért el. Anyám pedig jött velem a Divatcsarnokba vagy a Corvin Áruházba vásárolni. A Blaha Lujza téren lévő Nemzeti Színházba volt bérletünk, és az Operába is gyakran mentünk a családommal. Amikor kikerültem Párizsba, ott már mást láttam: a fiatal nők egyedül, kíséret nélkül sétálgattak, szabadabbak voltak” – mondja.
Érettségi után nemsokára Párizsba került
1943-ban érettségizett, összesen 35-en végeztek. Az akkor még a Dísz téren lévő Külügyminisztériumban kezdett dolgozni adminisztrációs munkatársként. Pár év múlva a minisztérium munkatársaként küldték ki Párizsba az ottani nagykövetségre, ahol akkor Károlyi Mihály volt a nagykövet. Párizsban számos újdonsággal találkozott: „Elvarázsolt a divat. Gyönyörű szép cipők, ruhák voltak ott. Imádtam vásárolni. Nagyon szerettem a kozmetikumokat, szépítőszereket, parfümöket. Otthon nem igazán lehetett ilyesmit kapni.”
A kiküldetést követően egy év múlva hivatalosan hazahívták, de itthon már nem fogadták szívesen. „1949-ben haza kellett volna jönnöm, és jelentkeznem szolgálattételre, de otthonról rossz hírek érkeztek. Édesapám üzente, hogy a nyugatról visszajövőket amerikai kémnek tekintik, és már ne menjek haza. Nem is mertem, Párizsban maradtam. Utána nemsokára elhelyezkedtem a Francia Közszolgálati Rádióban. A magyar nyelvű adást csináltuk, a francia híreket fordítottuk magyarra, minden este volt műsorunk.”
Emike és lánya, Dominque
A szerelem is a fények városában talált rá
Magyarországról eljegyzett menyasszonyként ment ki a párizsi kiküldetésére, a vőlegénye itthon várt rá. De a sorsnak más tervei voltak Emikével. Párizsban találkozott egy fiatalemberrel, aki rögtön elrabolta a fiatal nő szívét. „Nagyon csinos és sármos férfi volt” – mondja mosolyogva Emike. „Azonnal egymásba szerettünk és közölte, hogy el akar venni. Párizsból értesítettem a szüleimet, hogy mégsem fogok az otthoni vőlegényemhez hozzámenni, hanem Radányi Róberttel fogok Párizsban összeházasodni. A szüleim eleinte nagyon ellenezték, a legkevésbé sem fogadták örömmel a hírt. De én kitartottam az igazi szerelmem mellett, és végül a családom is beleegyezett, hogy magam döntsek, így feleségül mentem szívem választottjához.”
Az itthon maradtak mindenüket elvesztették
Nagyon nehéz idők jöttek Emike itthon maradt családtagjaira. „Egy kertes házunk volt a Városliget mögött, amit az apám tervezett és építtetett. Sajnos azt elvették tőlük, és kitelepítették őket Hajdúhadházára egy parasztcsaládhoz, ahol egy csirkeólban kellett lakniuk. Budapestre sem jöhettek, innen is sokáig ki voltak tiltva. Ez nagyon megviselt bennünket” – mondja könnyeivel küszködve Emike. Évekkel később, amikor Magyarországon enyhült a helyzet, csak akkor kaptak a szülei kivándorló útlevelet. Ekkor kiköltöztek ők is Párizsba, ahol halálukig együtt laktak lányuk családjával. „Itthon minden örökségem elveszett. Soha semmit sem kaptunk vissza. Így teljesen elölről kellett kezdeni mindent, de nem is volt baj, legalább a drága szüleim újra velünk és a gyerekekkel lehettek” – teszi hozzá.
Christine és Dominique csak magyar szót hallott otthon
A házasságkötés után pár évvel született két szép lányuk: Christine és Dominique. Egy kis Magyarország lett az otthonuk Párizsban. Magyar nyelvi környezetben nőttek fel a gyerekek.
„Otthon csak magyarul beszéltünk, bár a nyelvtant nem tanultam” – veszi át a szót Dominique, a kisebbik lány. „A szomszédasszonyunk tanított meg franciául. Először hétéves koromban jöttem Magyarországra, és itt azt tapasztaltam, hogy mindenki úgy beszél, ahogyan mi a lakásban. Hát ez nagyon jó és felszabadító élmény volt.” Sokáig lelki vívódást okozott ez a nyelvi és identitásbeli kettősség a fiatal lánynak. „Nem tudtam, hogy most ki vagyok én, magyar vagy francia.” Párizsban visszafogottnak, kevésbé barátságosnak találta az embereket. „A franciáknak én túl heves és érzelmes vagyok. Például emlékszem, amikor a gyermekkori barátnőm felhívott, hogy megszületett a kislánya, én annyira örültem, hogy sikongattam örömömben. Ezt a francia barátaim ijesztőnek találták.” A magyarok meg épp ellenkezőleg, Dominique-et csendesnek és visszafogottnak látják. „A belső válságom akkor kezdett elmúlni, amikor magyar íróknak kezdtem el fordítani, tolmácsolni. Francia–magyar szótárt is írtam és szerkesztettem. Ha Párizsba, a Magyar Intézetbe érkezik egy magyar művész, már hívnak is. Tolmácsoltam többek között Nádas Péternek, Esterházy Péternek, Krasznahorkai Lászlónak és még sokaknak. Vagy amikor Tarr Béla hozta a filmjeit, akkor neki is tolmácsoltam, imádtam ezeket a munkákat, és büszke voltam, hogy magyar vagyok” – magyarázza. Dominique az édesanyja nyomdokába lépett, ő is a francia rádióban dolgozik, a Nemzetközi Irodán. A magyaron kívül még számos nyelven beszél: angolul, franciául, spanyolul, arabul és japánul is. A családi háttere miatt is érzékenyebb és empatikusabb lett. „Az irodámban például ki van írva arabul, hogy Isten hozott. Eléggé ledöbbennek az arab vendégek, amikor egy szőke, kék szemű nő a nyelvükön folyékonyan köszönti őket” – teszi hozzá mosolyogva.
„Nem tudtam, hogy most ki vagyok én, magyar vagy francia” (Fotó: Hernád Géza)
A nagyobbik lány rákkutató lett, ő is nagyon őrizte a magyar kultúrát. Egy kedves magyarországi barátjuk megcsinálta neki kartonból a Parlamentet, amit nagyon szeretett, mai napig a szobájában van. „Sajnos Christinkét elveszítettem – mondja Emike elcsukló hangon –, hiába volt rákkutató, mégis ebben a szörnyű betegségben halt meg évekkel ezelőtt. Ez életem nagy tragédiája. Nincs annál rosszabb, mint amikor egy anyának kell a gyermekét eltemetnie. Mára már csak ketten maradtunk Domi lányommal, a férjem és szüleim is meghaltak. Éppen ezért is nagyon fontos nekünk az a kevés magyar rokon, barát, aki még megmaradt.”
Pezsgő élet nyugdíj után is
A sok nehézség ellenére Emike nem lett keserű és magába forduló, inkább az életet szerető és igenlő ember maradt. 70 évesen ment nyugdíjba, egyedül él, lányának saját lakása van Párizs másik végében. Tudatosan készült időskori éveire, ötvenéves korában a cigarettáról is leszokott. Azóta a napot minden reggel egy pohár vízbe facsart friss citrommal kezdi. Nagyon keveset eszik, kedvence természetesen egy magyar étel, a lecsó. Azt vallja, hogy az életkornak nem szabad megadni magunkat. Nemrégen beiratkozott stretchingtornára, ahol heti egyszer nyújtó gyakorlatokat végez. A sok gyaloglást is fontosnak tartja, a fodrászt, kozmetikust sem hanyagolja, még vásárolni se megy le smink nélkül. De nem csak a testét tartja karban. A szellemét és a memóriáját is edzi: számos újságot rendel, az interneten pedig nyomon követi a tőzsdei részvényeit. Hírekben is naprakész, és nagyon sokat olvas. A magyar rokonok telefonszámát fejből tudja, rendszeresen beszél velük.
Nyugdíj után kezdett el dolgozni egy menekülteket segítő szervezetnél, az Inter Service Migrantsnél. Itt nagyon sok nyelven fordítanak franciául nem tudó külföldieknek, akik bajba kerülnek. Csaknem húsz évig volt itt Emike magyar tolmács. „Nagyon sok kamionos telefonált például, hogy betegség miatt nem mehettek tovább, és a kórházból hívtak, hogy tisztázzuk a biztosítás körüli bonyodalmakat. Sokszor hívtak például a rendőrségről is, hogy magyarok az utcán rekedtek gyerekekkel, és nem volt éjszakára szállásuk. Ilyenkor mindig nagyon örültek a vonal másik végén a magyar szónak.” Itthon pár éve ezért a munkájáért ki is tüntették a Magyar Köztársasági Érdemrendjével. Azt mondja, nagyon jólesett neki szeretett hazájától az elismerés.
Még egy osztálytalálkozó is belefért a látogatásba
Az osztálytársakkal (Fotó: Hernád Géza)
Az idős hölgy mit sem törődik a korával, továbbra is energikusan repked ide-oda a világban. Imád hazajönni a magyar rokonokhoz, barátokhoz. Indulása előtt még gyorsan Párizsból megszervezett egy osztálytalálkozót is a Kálvin térre.
„A lányok közül már csak kevésnek tudom a telefonszámát. Én szervezem össze a csapatot telefonon keresztül, 35-en voltunk régen, de ma már csak öt emberem maradt” – mondja. Egy kis Kálvin téri étterembe beszélték meg a találkozót a 74 éve érettségizett, akkor 18, ma 92 éves „lányok”. Nehezen járnak már. Van, akit a lánya hozott, a látásuk, hallásuk sem a régi, de mindenkinek fontos a találkozás Emikével. Nagy szeretettel ölelik egymást, jó pár évet visszarepülnek az időben, egymás szavába vágva beszélgetnek, és újra fiatalos, huncut csillogás van a szemükben.
