„1974-et írtunk. Minden mocskos volt politikailag, ettől meg végképp minden mocskos lett emberileg” – írja valahol a Facebook-posztja közepén Falcsik Mari. Bejegyzésében arról számol be, hogy abban az évben miként élt vissza gátlástalanul hatalmával Tolnai Gábor, a régi magyar irodalomtörténet professzora, hogyan molesztálta őt. Mint írja: „ez a bölény alkatú, vén vérnősző barom egyesével hívott minket, alig 18 múlt gólyalányokat, rendszerint szombat délelőttre, a kihalt nagy épületbe vizsgázni”. Miután Falcsik Marira került a sor, a terem ajtaját Tolnai kulcsra zárta, és közölte a megszeppent diáklánnyal, hogy tehetséges, többet ér, mint ott akármelyik, és ő segíthet neki. A vizsgázónak még vizsgatételt sem kellett húznia, a férfi azt kérte, hogy a lány magáról beszéljen. Innentől pedig hagyjuk, hogy a költő sorai szóljanak:
„és jött, tolult, nyomult felém, mire én felálltam, ekkor elkapott, megfogta a mellemet, majd lefogott és valami nyalás-harapás akcióba kezdett a nyakamnál, de amikor engedett a szorítása, hogy a szegény naiv fehér vizsgablúzom gombjait kinyissa, akkor kiszabadultam, és elkezdtünk kergetőzni a nagy négyszögű asztal körül. Ez a vén állat mégiscsak egy lihegő öregember volt, én ide-oda váltva az irányt cikáztam előle, majd kétségbeesésemben felkaptam az ugyancsak vaskos Régi Magyar Költők Tára harmadik kötetét, és hagytam, hadd érjen be, és mielőtt megint elkapott volna, teljes erővel fejbe vágtam az illusztris válogatással. Ettől nagyon rosszul lett, az undorító zihálása fuldoklásra váltott, meg kellett állnia.”
Falcsik valahogy kiszabadult a teremből, a professzor azonban még a lány után üvöltött: „Ha infarktust kapok, te leszel a gyilkosom! Neked itt nem lesz diplomád!”
A posztjában Falcsik Mari azt írja, azért mondja el mindezt, mert váltig hiszi, hogy „vége kell legyen már mindenféle helyzeti, hatalmi, fizikai és az összes fajta erőfölénnyel való visszaélésnek. Ez a minimum, amire meg kell érniük a mindenkori úgynevezett erősebbeknek.”
