Pár hete voltam szemtanúja egy kellemetlen jelentnek a 17-es villamoson. Egy fiatal csaj kicsit rémisztő sminkkel felszállt a Királyhágónál, és azonnal megállt az ajtóban, ő ott érezte jól magát, pedig nem volt tömeg, szóval nem kényszerpályán mozgott. A következő megállónál szeretett volna felszállni egy középkorú nő, aki teljesen normális hangon megkérte a szétsminkelt csajt, hogy álljon egy kicsit arrébb, hogy ő fel tudjon szállni. „Szálljon fel a másik oldalon!” – a hangzott a feleslegesen kellemetlen válasz. Mire a középkorú nő megkérdezte, még mindig normális hangon, hogy miért nem tud arrébb állni, csak egy kicsit, hogy mások is fel tudjanak szállni. „Csöndet!” – kiabálta váratlanul nagy hangerővel a sminkelt lány a középkorú nő arcába, aki intellektuális fölényből inkább hagyta az egészet.
Eszembe jutott Tasnádi István Nézőművészeti Főiskola című darabja, aminek utópisztikus világában csak az mehet színházba, aki elvégezte a Nézőművészeti Főiskolát. Ugye, ott megtanulta, hogyan kell viselkedni egy színházban. Annyira jó lenne egy Tömegközlekedő Főiskola is, ahol kis csoportos szemináriumokon lehetne gyakorolni például a szakszerű fel- és leszállást, illetve a „Kérem, köszönöm, legyen szíves” szavak jól elhelyezett használatát.
Fig. 1.
Az asszony vagy ember, aki nem akar leszállni, de baromira útban van, és mások nem tudnak leszállni tőle. De őt ez nem zavarja: van belőle magabiztos rettenthetetlen, aki nem reagál sem szóra, sem lökésre, és van belőle a bizonytalanabb fajta, aki engedve a tömegnyomásnak, leszáll, de közben retteg, hogy mi lesz, ha nem tud visszaszállni.
Fig. 2.
Ugyanez csak fordítva: amikor az asszony vagy ember már nagyon, de nagyon szeretne felszállni, és ezt azzal fejezi ki, hogy odaáll jó szorosan a leszállók útjába az ajtóban, mert valami hang a fejében azt suttogja neki, hogy így majd hamarabb felszállhat, nem marad le. De a képzeletbeli hang a fejében csalfa jó barát, mert sajnos hazudik.
Gyönyörűek azok a napok, amikor a tömegközlekedési útvonalamon olajozottan megy a fel- és leszállás. A szívem pedig különösen örül, amikor kedves emberek udvariasan megszólítanak más kedves embereket, és kedvesen megkérik egymást, hogy álljanak kicsit arrébb, hogy mindenki tudjon intelligensen fel- vagy leszállni. És nem mint az állatok, átcsörtetnek a testeden, lehetőség szerint nagy táskával, nagy egóval.
Szóval tényleg csak annyi a szolgálati közlemény, hogy legyünk már ügyes, okos „fel/leszállók”, főleg az ilyen ínséges, metrópótló buszos időkben!
