„Azt, akinek nagyon nagy az arca, biztosan megbüntetem” – megszólal a közlekedési rendőr

Több mint húsz éve vagy a szakmában. Emlékszel, mikor dőlt el, hogy rendőr leszel?

Tizennyolc éves koromban. Addig mozdonyvezető szerettem volna lenni, ám a középiskola utolsó, ötödik évéhez már nem volt túl sok kedvem. Az egyik haverom időközben rendőr lett. Megtetszett, úgyhogy fogtam magam, besétáltam a BRFK-ra, és jelentkeztem. Felvették az adataimat, és két hónap múlva szóltak, hogy mehetek az orvosi, pszichológiai vizsgálatokra. Utána elvégeztem a tízhónapos rendőrtiszt-helyettes tanfolyamot, és ennyi.

Mi pontosan egy közlekedési rendőr dolga? Merthogy mi ennek csak egy részét látjuk.

Annál nem sokkal több. Ellenőrzi a forgalmat, és sebességet mér. De vidéken az a menet, hogy a közlekedési rendőrök egyben baleseteknél is helyszínelnek.

Nem rossz érzés, hogy gyakorlatilag az egész munkád mások ellenőrzéséből áll?

(Gondolkodik.) Ezzel kapcsolatban kettősség van bennem. Egyfelől muszáj a rendet fenntartani, másfelől sokszor nem jó érzés embereket megbüntetni. De lehet ezt úgy is csinálni, hogy a végén megköszönjék az ötezres csekket is.

Mondasz egy példát arra, amikor kifejezetten jó érzés megbüntetni valakit, mert felmegy a pumpa?

Engem a stílussal lehet a legjobban kiborítani. Jön velem szemben az ember, nincs bekötve, azt is látom, hogy telefonált, mégis pattog, hatalmas az arca, még neki áll följebb. Na, ezeket biztos jól megbüntetem. Tudod, egyes szabálysértésekre fix büntetést kell adnunk, ilyen például a biztonsági öv hiánya. Ennek a bírsága tíz-és harmincezer forint között mozog attól függően, hogy lakott területen, lakott területen kívül, netán autópályán követték el a szabálytalanságot. De vannak szabálysértések, amikor egy adott sávon belül mi magunk dönthetjük el, hogy mennyit szabunk ki. Itt jön a képbe az, hogy kinek mekkora mellénye van.

Traffipaxoló rendőrök 1982-ből (Fotó: Fortepan)

Én úgy képzelem, hogy a legtöbb ember meghunyászkodik, ha odasétál a kocsijához egy rendőr.

A többség valóban tisztelettudó, meg van illetődve, én is ilyen lennék. És ne sértődj meg, de amúgy a nőkkel nehezebb. Sokan már azon vérig sértődnek, hogy megállítom őket. Miért épp őt? – kérdezik. – Ők nem csináltak semmit, amúgy is sietnek, időre mennek a gyerekért, satöbbi, satöbbi.

A bírságokra vonatkozóan van valamilyen „előírás”? Hogy mennyit kell, vagy illik beszedni?

Nincs.

Most komolyan.

Tényleg nincs, megmondanám. Amúgy sem hozzánk folyik be a bírság, hanem az államkasszába. Még százalékot sem kapunk belőle. Arra van némi előírás, hogy tól-ig hány embert kell megbüntetni. De nincs komolyabb következménye, ha ez nem stimmel. Kicsit lecsesz a főnök. Ennyi. 

Egy óra alatt hány ellenőrzést lehet lebonyolítani?

Húszat-harmincat. Ezekből jó, ha az autósok harmadát büntetjük meg, leginkább lejárt papírok vagy a biztonsági öv miatt, úgy tízezer forint körül. Szerencsére nem sokan vezetnek ittasan. Bevont jogsival pedig szinte senki.

Apropó, ittas vezetés. Mi a véleményed az erre vonatkozó zéró toleranciáról?

Azért tudok azonosulni vele, mert hidd el, az emberek túlnyomó többsége nem állna meg egy pohár sör vagy bor után. Egyszerűen ilyen a mentalitásunk. Ráadásul sokan fejre állnak egy pohártól is.

Egy ideje már csekkes rendszer működik, de korábban viszonylag köztudott volt, hogy a legtöbb rendőrt könnyű megvesztegetni. Ma mi ezzel a helyzet?

A korrupció mára kikopott. Mi tizenöt éve csak csekket adhatunk, az állampolgárt pedig megbüntethetik, ha meg akar vesztegetni egy rendőrt. Szóval nagyon rizikós, ma már általában nem szokott sikerülni.

A sebességtúllépésért viszont jóval többet szoktunk fizetni 10 ezer forintnál…

Valóban. Akár 60 ezer forintig is felmehet a bírság.

Képünk illusztráció – közúti ellenőrzés Újpesten (Fotó: MTI/Máthé Zoltán)

Nekem az ezzel a bajom, hogy baromira nincs arányban a fizetésekkel.

Ebben igazad van, ugyanakkor, hidd el, 5-10 ezer forint nem lenne visszatartó erő.

Sokszor látni a városban ide-oda cikázó BMW-ket, sportkocsikat, és az embernek az az érzése, hogy őket sosem állítják meg.

Egyrészt van, amikor megállítják, csak azt te pont nem látod. A fiatal rendőrök egyébként mindig tesznek egy próbát erre. A tapasztaltabbak már tudják, hogy nagyon nehéz ügy. Mire utána mennél, már árkon-bokron túl jár. Volt egyébként nemrég egy ilyen eset. Utánaeredtek egy ilyen autósnak a kollégák. Mit csinált a tahója? Addig nyomta, addig ment át a piroson, amíg szemből elkapott egy csuklós buszt. Azonnal meghaltak mind a ketten az autóban. Be voltak drogozva egyébként. Mondtam is a kollégámnak, hogy na, ezt jól megcsináltad. Szóval, ez nehéz. Előbb-utóbb egyébként mindegyik beleszalad egy trafiba, vagy egy közúti ellenőrzésbe, esetleg felveszik térfigyelő kamerával, és onnan megkapjuk az adatokat a bírsághoz. Utoléri a sorsa mindegyiket, hidd el.

Beszéljünk még rólunk, autósokról. Milyennek látsz minket?

A többség teljesen átlagosan vezet. Van persze, aki über béna, ezt azon látni, ahogy a forgalommal halad, illetve nem halad, ahogy nem tud sávot váltani, vagy megtartani kanyarodásnál a sajátját. Kiemelkedően jó sofőrt ritkán látni. De az az igazság, hogy mostanában már inkább baleseti helyszínelőként dolgozom a fővárosban. 

Milyen gyakran végződnek a balesetek tragédiával?

Naponta meghal valaki közlekedési balesetben. A halálos balesetek körülbelül negyven százaléka vasúti baleset. Ezek fele szándékos, a fele véletlen.

Honnan lehet tudni, hogy valaki szándékosan ugrott a vonat elé?

A mozdonyvezetőtől. “Rám nézett – mondja – “majd elém ugrott”. Elég egyértelmű. A nem vasúti baleseteknél az esetek felében gyalogost ütnek el. Vagy a zebrán, ez mindig az autós felelőssége, vagy azért, mert szabálytalanul ment át az úton. A maradék balesetek karambolokból adódnak. Amikor esik az eső, mindig sokkal több a baleset. A gyalogosok felcsapják a kapucnit, bebújnak az ernyő alá, lefele néznek… A sötétség csak rátesz minderre egy lapáttal. Főleg az autósoknál. Alig látnak ki, de ugyanúgy rohannak, mint bármelyik másik nap. De ha esik a hó, akkor minden rendben, az emberek olyan óvatossá válnak, hogy az példaértékű.

Hogyan viselkednek az érintettek a helyszínen?

Ez nagyon érdekes. A piti baleseteknél mindig nagyon sok a veszekedés. Az emberek fel vannak háborodva. Én nem is ott jöttem, nem is úgy váltottam sávot, mondják, mutogatják nekünk a kocsi karcolásait, néha szinte még azt is le akarják tagadni, hogy ott voltak. Az igazán nagy baleseteknél többnyire nincs kérdés. Ott csönd van. Mindenki ugyanazt meséli el, és az, aki hibázott, elismeri a mulasztását. Le sem tudná mondjuk tagadni. Ezeken a helyszíneken egyébként általában nem mi vagyunk az elsők, akik odaérnek, hanem a mentő, illetve a kerületi rendőr. De volt olyan baleset, amire én értem ki először. Nemrég egy kétgyermekes anyukát elütött a villamos. Nem figyelt, talán telefonált épp, nem hallotta, hogy neki csörömpöl a villamos. Amint átért a sínen, megütötte a villamos a fejét, repült pár métert. Kómába esett. Semmi más karcolás nem volt rajta, mégis meghalt pár nappal később a kórházban. Ez nehezen megy ki a fejemből. Van egy másik tragikus eset, amit szintén sosem fogok elfelejteni. Néhány éve egyedül voltam szolgálatban. Emlékszem, szakadt az eső, sötét volt. Két kocsi összeütközött frontálisan. Én értem oda elsőnek. A vétlen sofőr és az utasa megúszta kisebb karcolásokkal. A másik kocsiban két huszonéves fiatal ült. Áttértek a szemközti sávba, mit áttértek, átrepültek egy bukkanó után. Egy fiú és egy lány. Kirepültek az árokba. Amikor megérkeztem, még éltek. Szörnyű volt. Hozzájuk sem mertem nyúlni, tudtam, hogy ezzel muszáj megvárni a mentőt. Azok a hangok… Aztán a lány elcsendesedett… Mire hordágyra tették, már nem élt. A fiú meghalt a kórházban aznap éjjel.

Mi okozta a tragédiát?

Az időjáráshoz képest gyorsan vezettek. A környéken laktak, ismerniük kellett azt az utat, a kanyart a bukkanóval.

Képünk illusztráció – Rendőrök helyszínelnek egy közúti balesetnél (Fotó: MTI/Mihádák Zoltán)

Mi segít feldolgozni egy-egy ilyen esetet?

Ha a kollégákkal átbeszéli az ember.

Nem foglalkozik ilyenkor veletek szakember?

Áh…

Pedig – gondolom – nektek kell felkeresni a hozzátartozókat is.

Igen, igen. Ha kórházba kerül az illető, akkor telefonálunk, ha meghal, akkor mindig személyesen megyünk ki a családhoz. Talán a legmegrázóbb a motoros balesetek után kimenni a szülőkhöz. Gondold csak el, a gyereküket várják, és becsönget egy rendőr… Általában behívnak egyébként. Hogy történt? – kérdezik. Valaki amúgy már a helyszínre odaér, mert felhívják telefonon. Az még nehezebb… Nehéz őket visszafogni, megnyugtatni pedig szinte lehetetlen.

Több baleset van ma, mint húsz éve, amikor kezdted?

Jóval több, persze. Tudom, hogy közhely, de én az életmódunkat okolom. Az emberek többsége szétszórt, rohan mindenhova, sok bennünk a stressz. És könnyebben eltereljük a figyelmünket ezzel-azzal. Például a telefonunkkal.

Manapság majdnem mindenki a létszámhiányra panaszkodik. Ez a rendőrségen is probléma?

Na, ez jó kérdés. Az ideális az lenne, ha 20-25 százalékkal többen lennénk a fővárosban. Most tizenöten vagyunk egy huszonnégy órás szolgálatban. Ez sokszor nem arányos a balesetek számával. Akkor tudnánk elvégezni az összes munkát, ha két kocsival, és négy fővel többen dolgoznánk.

Így mennyit túlóráztok?

Attól függ. A vasárnap általában csendes. De egy húzós nap előfordul, hogy egyik balesettől a másikig rohangálunk, közben bemegyünk a kórházba kihallgatni egy-egy sérültet, utána jönnek a jegyzőkönyvek. Van, hogy valakinek reggel 8-kor lejár a szolgálata, és csak este 8-ra végez mindennel.

Kifizetik?

Szerencsére ki.

Ki lehet bírni a sok stresszt és a rendszeres túlórát a nyugdíjig?

Hát, még nem tudjuk. Korábban huszonöt év szolgálat után nyugdíjba lehetett menni, akár ötvenévesen. Én már csak hatvanéves koromban tudok majd visszavonulni.

Nehézségek ide-oda, nekem mégis úgy tűnik, hogy szereted ezt a munkát.

Ezt jól látod, én hiszek a munkámban. Ráadásul mindig van, aki jó fej. Ahogy így jobban belegondolok, ezt a baleseti helyszínelés melót azért bírom annyira, mert tudok az embereknek segíteni a nehéz helyzetben, legyen az a kárrendezéssel vagy bármi mással kapcsolatos. Ez pedig baromi jó érzés.