Szereposztás:
Márti – vezető csemegepultos
Mari – beosztott
Pisti – kisegítő
Lajos – tahó vásárló
Rozália – tahóné
Jómagam – néző
Vessen magára az, aki mamutáruházba megy vásárolni, már csak a méret is azt indokolja, hogy sokan legyenek ott, és hosszú sorokban kígyózzanak az emberek – ami eleve indokolttá teszi a türelmetlenséget, a feszültséget, az idegbajt. Ennek tudatában mégis ledöbbentem, amikor megérkeztem a csemegepult elé, ahol testvérem kedvenc füstölt sonkája lapult. Vagy ötven ember várakozott, a pultban pedig mindössze 3 eladó próbálta volna pörgetni az eseményeket.
Első gondolatom, hogy elvetem a sonkatorta ötletét, aztán megembereltem magam: a testvéremért bármit! Beálltam a sorba, ahol egy kövér, kopasz alak (neve legyen Lajos) és nagydarab felesége (neve legyen Rozália) toporogtak. Szemmel láthatóan nem szokták a várakozást, megállás nélkül szidták a rendszert, több eladót követeltek, Csipkedjék magukat! felszólításokkal ösztönözték az eladókat, hergelték a többi vásárlót, hangosan sóhajtoztak. A teljes igazsághoz hozzátartozik, Lajosék türelmetlensége nem volt teljesen alaptalan: a pultban mozgó három alak flottnak egyáltalán nem nevezhető munkafolyamata felért egy paródiával, amin csak röhögni lehetett.
A komédia áldozatának szerepét Mártira osztották, a negyvenes pultvezetőre, a húsos pult lelkére és eszére, aki nemcsak a kiszolgálás feladatát vitte a hátán, de két kollégája keresztjét is, akik nulla készség birtokában kerültek a felvágottak közé. Pisti, a húszas éveiben járó, lányos mozgású fiatal férfi húspult helyett inkább színpadra képzelte magát, ahol kiszolgálás helyett táncos, kacér performansszal szórakoztatta a nézővé változott vásárlókat. Gumikesztyűjével hetykén két kolléganője popsiját csapdosta. A hússzállító kiskocsival úgy közlekedett, mint Brad Pitt Akhilleuszként a Trója című filmben. Primadonnaként támasztott a szeletelőgépet, és vicces sztorikkal szórakoztatta Marit, a fogatlan, ötvenes asszonyt, akiben a Jóisten ugyan túladagolta a jóindulatot és az alázatosságot, fürge ujjakat már nem adott neki. Mariról hamar kiderülhetett a nézők számára, hogy kizárólag egyetlen feladatra képes koncentrálni, arra is csak akkor, ha szóban kiadják neki.
Több mint fél óra telt el, mire Lajosék sorra kerültek, pechemre ők is azt a nemes olasz sonkát szemelték ki, amit én – azzal a különbséggel, hogy míg én egy öklömnyi darabra vágytam, ők hajszálvékony (hangsúlyozom: hajszálvékony) szeleteket kértek, abból is 2,5 kilót. Amikor ezt meghallottam, baljós előérzetem támadt, valahogy megéreztem, rám nézve ez nem jelenthet semmi jót.
Márti kiadta a 2,5 kiló sonka szeletelését Marinak, aki meggörbült háttal, legjobb tudása szerint látott hozzá a feladatnak. Háta mögött (vagyis mellettem) Lajos és Lajosné hajolgattak be a pultba, hogy ellenőrizzék, tökéletesen vékonyak-e a sonkaszeletek. Végre én következtem. Bemondtam ugyanazt a sonkanevet, a tudomány pedig azonnal megállt. A három eladó nem tudta, hogyan szolgáljanak ki engem, ha a sonka épp a kolléganőnél van. Márti türelmet kért, legyek kedves megvárni a szeletelés végét, aztán kiadják a darabot. Félreálltam, a percek pedig vészesen rohantak el mellettem.
Pisti mindeközben valahogy odakeveredett Lajosék elé, és bekapcsolódott a vékony szelet problémakörébe. Egy szelet sonkát mutogatott nekik, hogy elég jó-e, aztán visszatáncolt Marihoz, hogy nem jó. Vékonyabb legyen! Mari kezdte elölről – az én darab sonkám kézzelfoghatósága pedig egyre elérhetetlenebbnek tűnt. Márti kiszolgált még öt vevőt, amikor szépen kértem, vágjon le nekem egy darabot abból a nyomorult sonkából, és hadd menjek a dolgomra – ám a kérést nem lehetett teljesíteni, mert a sonka a szeletelőgépben volt.
A testvéremért bármit! mondatot mantráztam magamban, és üveges tekintettel néztem, ahogy Mari lassított felvételként szeletel, Pisti a seggét riszálja, a nézők pedig döbbent arccal bámulják a stand-up komédiát. Amikor az utolsó szelet sonkát is lefaragta a gép, azt hittem, menekülhetek, de újabb problémakör ütötte fel a fejét. Nem maradt számomra elég sonka. Menni kell érte a raktárba. A feladatot Pisti kapta, aki balett-táncosként futott neki a távnak.
Vasszekéren jött vissza három, sokkilós sonkablokkal, ami újabb feladatot adott: hogyan hasítsanak le belőle egy nagyobb darabot? Szegény Márti próbálta menteni a helyzetet, vörös fejjel ordított – végül kiadta Pistinek, hogy adjon már ki nekem egy qrva darab sonkát, mert agyonüti. Pisti a felszólítást flörtként értelmezte, gumikesztyűjével újabb csapást mért Márti gömbölyded popsijára, szökkent egyet fölfelé, és egy fűrész után nyúlt. Pechjére túl nehéz és nagy volt neki, nem boldogult a hasítással. Tekergette, forgatta a sonkát, nézegette a fűrészt meg a többi szerszámot – mire odasétált hozzá egy nagydarab vásárló, és felajánlotta, hogy segít neki levágni, csak haladjanak. Mondatával pedig a tragikomédia el is jutott a katarzisig: az addig csendes Mari idegbeteg állatként tépte ki Pisti kezéből a fűrészt, és egyetlen mozdulattal lehasított belőle egy darabot. Pisti tapsolt, a nézők tátott szájal bámultak, én pedig nem hittem a szememnek. Lelkem túlcsordult a boldogságtól. Tapsolni lett volna kedvem – és nem tudtam nem arra gondolni, hogy a darab egyértelmű főhőse nem én vagyok, hanem a Mari, akinek rátermettségét totálisan alábecsültem.
