Boribon és Annipanni, A kockás fülű nyúl, Kippkopp. Kevés az olyan gyerekszoba, ahol ne lenne valamelyikből legalább egy a polcon. Sőt, mára felnőtté vált az a generáció, amelyik ezeken a meséken nőtt fel. A nyolcvanadik születésnapját ünneplő Marék Veronika igazi élő legenda. Rendhagyó módon családi fotók segítségével idézzük fel a grafikus írónő munkásságát, életét.
1. „Oda megyek, ahová akarok”
Marék Veronika hároméves koráig Ecseren élt a szüleivel; édesapja ott volt körzeti orvos. Utána költöztek Budapestre.
Ha ezt a képet – ami két-három éves koromban készült – valaki meglátja, megértheti azt, ami az egész életben fontos volt nekem. Ez pedig az akció. Megfigyeltem, hogy a könyveimben is mindig sok minden történik. Itt van az Öcsi és bátyó című könyvem. Minden csupa mozgás és esemény benne, hiszen a gyerekek mindig csinálnak valamit. A gyerekkor nekem a nagy akciózások, de közben a nagy elmélyedések időszakát is jelentette. A tenni vágyás annyira erős bennem, hogy kétségbeesem, ha hosszú időre le kell ülnöm a televízió elé. Nekem furcsa, hogy másoknak teljesen természetes, ha ülnek egy fotelben, és néznek. Ha a film nagyon jó, azt szívből, igazán nézem. De mégis szokatlan számomra, hogy az 1950-es években jött a lakásokba egy készülék, ami erre veszi rá az embereket. Ha moziba megyek, akkor rászánom a másfél órát. De hogy különösebb cél nélkül üljek és mondjak le minden tevékenységről, az távol áll tőlem. A napi négy-öt óra tévézés nem az én világom. Pedig ez egy elfogadott magatartás. A gyerekek ebbe születnek bele. De
ha én meghallom, hogy azt mondják: „ne menjen sehova…” – egy reklám előtt, akkor én olyan dühös leszek! Dehogynem, oda megyek, ahová akarok!
2. „Beteljesítettem apám álmát”
Marék Veronika édesapja, Dr. Marék Antal
Az ő képe nem maradhat ki. Dr. Marék Antalnak hívták, pici koromtól segített, neki köszönhetem, hogy az lettem, aki lettem. Írónak indult, de aztán úgy döntött, hogy orvos lesz, mert látta az író kollégákon, hogy nyomorognak. Éles elmével azt mondta: akarok én nyomorogni? Nem! Az orvos viszont elegáns, jó szagú. Orvos lett, elvégezte az egyetemet.
Úgy képzelte, hogy gyógyít, és közben majd ír. Ez az, ami nem nagyon sikerült. Két ekkora hivatást nem tudott összeegyeztetni. Esténként az volt a számomra a zene, hogy hallottam az írógépe kopogását.
De igazán csak a nyugdíjazása után futott be írói karriert. Orvosi ismeretterjesztő könyveket, cikkeket írt. Az egyik könyve: Hogyan éljen az idős ember? címmel jelent meg, hallatlan sikert hozott, háromszor adták ki. Azt próbálta elmondani, hogy rajtunk is múlik, hogyan éljük meg az öregséget: örömmel, aktivitással, ha lehetséges. Utána meg akarta írni, hogy a fiatal emberek hogyan éljenek. Elkezdte, de teljes csődbe jutott, mert a fiatalokat nem érdeklik a jó tanácsok. Ez azután meg sem jelent. Ketten voltunk testvérek, a bátyám és én. A bátyám remek orvos lett, én pedig az írói-rajzolói pályát választottam. Mindketten beteljesítettünk valamit abból, ami ő volt.
3. „Apukám, apukám, gyere haza már..”
A gyerekek meglátogatták édesapjukat, aki a második világháborúban katonaorvosként szolgált.
Apámat mint orvost hívták be a második világháborúban. Abban az évben Székesfehérvár közelében nyaraltunk, és anyu elvitt minket hozzá. Apámat azután kivitték a Donhoz. Első kicsi versem ekkor született, fájdalmamban:
Apukám, apukám, gyere haza már, Verácska, a lányod nagyon-nagyon vár. – Csacska kis rím volt, de benne volt minden szomorúság.
Apám tagja volt annak a második magyar hadseregnek, amelynek töredéke érkezett csak haza. Később egy érdekes történetet hallottam róla. Az volt a szokás, hogy visszavonulóban a tisztek kocsin mentek egyik táborhelyről a másikra, míg a legénység gyalog, abban a szörnyű, hideg télben. Egy tisztnek azonban kísérnie kellett a csapatot. De a menetet mindenki utálta kísérni. Apám viszont erre mindig önként vállalkozott. Mostanában ezen sokat gondolkodtam. Vajon miért tette? Nem akart megfagyni? Szolidaritást vállalt? A hátizsákjában a kispárnáját mindig vitte magával, az jelentette neki az otthont. Később annyira mélyen eltemette magában ezt az időszakot, hogy soha nem beszélt róla. Tífuszosan jött haza, anyám ápolta ki belőle. Azután újra behívták. Két év hadifogság következett. És akkor, amikor végre hazajött, lefogyva, szakállasan, nem ismertem meg.
Anyám is nagyszerű nő volt. Ő volt a környéken az egyetlen orvos, és orvosi esküjéhez híven sokszor rohant a betegekhez, akkor is, amikor bombáztak. Amikor el akarták vinni málenkij robotra, az aranyóráját csatolta le, hogy elengedjék. Az, hogy apa nincs, a történeteimben is belekerült. Miért nincs? Mert túl sokat dolgozik. Nincs elveszve, de még sincs jelen. Az is lehet, hogy elváltak a szülők, azért nincs. Ebből az érzésből született a Kippkopp, hol vagy? Az apuka eltűnik, és az anyuka ott marad öt gyerekkel…
4. Könyv Úrtól Boribonig
21 éves volt, amikor megjelent a Boribon, a játékmackó. Az asztalon jól látszik a kis mackófigura.
Buta kis verseket írtam kezdetben, amiket az apukám eltett. Aztán vett nekem egy könyvet, és azt mondta: „Verácska, ebbe írjad, ami jól sikerült!” Ez a mai napig megvan. Amikor nagyobb lettem, és betelt a füzet, kaptam egy másikat. Kéket, vászon borítóval. Elneveztük Könyv Úrnak. Ebbe írtam naplószerűen a dolgokat. Nem szerelmi történeteket, inkább kulturális bejegyzéseket, filmekről, színházról. Nem telt be egészen, mert időközben felnőttem, és nem értem rá ebbe írni, mert közben megtanultam tíz ujjal gépírni. A házban lakott egy gépírónő, és hozzá jártam órákat venni. Egy darabig apukámmal osztoztunk az írógépen, de aztán kaptam egy szép csehszlovák gépet.
Azt mindig, minden interjúban elmondom, hogy nem akartam gyerekkönyveket készíteni.
De a kezembe került egy angol mesekönyv, amit azért szerettem, mert kicsit csúfondáros volt. Meglepődtem. Ilyet én is szeretnék írni! És eszembe jutott egy ötlet. Az angol könyvnek a logikai menete tetszett, ezért arra gondoltam, hogy olyat kellene írni, amiben ez a logikai menet tetten érhető. Például hogy valakiről azt gondoljuk, hogy ott van, de amikor megnézzük, akkor azt látjuk – hogy itt nincs, itt sincs, itt sincs. Ez a hat szó volt az alapja a mesének. Így született meg Boribon.
A könyv 1958-ban jelent meg Boribon, a játékmackó címmel. Egyébként két mackó létezik. Ez az első mackó szürke játékmackó, a neve Boribon. Tőle örökölte Annipanni mackója a nevet. De csak a nevet, a karaktert nem. Annipannié más színű, barna, nem szürke, és sokkal elevenebb. Azt sem lehet tudni, ő tulajdonképpen kicsodája Annipanninak. Fia, lánya, öcsikéje? De ezzel nem akartam soha foglakozni. Ők a mesében élnek, soha nem öregszenek meg, ketten oldják meg a problémákat.
5. Akik tiszta szívből figyeltek rá
Marék Veronika fogadott nagyszülei
Az én nagyszüleim korán meghaltak, nem ismertem őket. Nagyszülő-árva voltam. De mégis lettek nagyszüleim. Ez azért történhetett meg, mert apám nem szeretett a gyerekeivel együtt nyaralni. Nagyon szerette az anyukámat, és vele akart kettesben lenni. Így aztán a bátyámat és engem nyaraltatásokba küldtek az ötvenes években. Ide-oda raktak minket. Ma már ezen sokan fennakadnának, de mi élveztük, mert sokat láttunk a világból. Volt, hogy Petneházán, volt, hogy Gödöllőn nyaraltam, a legkülönbözőbb emberekhez fizettek be minket, két-három hétre. Jó iskola volt.
Különböző világokat ismertem meg. Velencén például részt vettem selyemhernyó-tenyésztésben. Máshol az idős házaspárból a bácsi a szőlőbe járt. Láttam, hogy a présház férfivilág. Bor, szalonna, szőlő és nagy beszélgetések, borozgatások a szomszédokkal. Olyan helyen is voltam, ahol nyulakat tartottak. Meg akartam az állatokat etetni, de a vendéglátó néni sajnálkozva nézett rám. – Mit akar ez a városi kislány? Azt sem tudja, mit esznek a nyulak! – Amikor aztán egy nagy halom disznóparéjjal a kezemben bukkantam fel, nem győzött csodálkozni.
Egy ilyen nyaraltatás alkalmából kerültem Szilasligetre. Hárman nyaraltunk egy házaspárnál, s annyira jól éreztem magam, hogy a következő évben is ide jöttem. Három gyerekük, hat unokájuk volt, és megkértem őket a harmadik évben, hogy hadd szólítsam őket én is nagyikának és papinak. Így lettek nekem nagyszüleim. Hallgatták a meséimet, figyeltek rám. Aztán egyszer mondták, hogy nem tudják már a nyaraltatást vállalni, elfáradtak, de én bármikor mehetek. Csak arra kértek, ha látogatóba megyek, vigyek egy szelet húst, mert azt nem tudják nekem megvenni. A kertben minden megtermett, csak a hús nem. Innentől fogva
szombat délutánonként egy szelet hússal felültem a gödöllői Hévre, és mentem nagyikáékhoz. Egészen vasárnap estig náluk voltam.
Hatalmas élmény volt velük lenni, s egy kertet látni télen, tavasszal. Csodálatos virágok nyíltak ott. Egészen addig jártam ki, amig férjhez nem mentem. Amikor megszülettek a gyerekeim, akkor már nem tudtam eljutni hozzájuk.
S hogy ezt miért meséltem el? Mert nagyon fontos az idős emberekkel való kapcsolat. Ha szülők nem érnek rá meghallgatni, akkor is legyen valaki, aki tiszta szívből figyel rád. Erről később meséim is szólnak. Például az, hogy amikor karácsonykor együtt a nagy család, akkor a három gyerek az új társasjátékkal mégis átszökik a szomszéd nénihez, mert ő leül velük játszani.
6. Parlament és virágillat
Ez a fotó a Bem téri lakás erkélyén készült
Sokáig éltünk a 8. kerületben, ott nőttem fel, és a mai napig szeretem, de amikor apu nyugdíjas lett, anyám talált egy szép lakást Budán és oda költöztünk 1954-ben, a Bem térre. A szél lehozta a virágillatot a Rózsadombról. Addig északi fekvésű lakásban laktunk, ez meg déli volt. Ragyogott a fénytől. A Parlamentet láttam az erkélyről. Mint egy nagy élőlény, olyan volt. Egész nap változtatta a színét. Egyszer szürke, máskor rózsaszín volt, vagy tintakék. Amikor a Duna nem fodrozódott, hatalmas tükörképe látszódott hajnalban. Talán fura, amit mesélek, de engem ehhez az épülethez érzelmi kapocs fűz…
Anyám nagyon szerette a virágokat. Ezért látszik a fotón egy leander, amelyik hol virágzott, hol nem. Egyszer egy erdei cikláment ültetett az aljába – s ott, a tűző napon is életben maradt, kivirágzott. Ők augusztusban esküdtek, és amikor jött az évforduló, apu vadászni kezdte, hol árulnak ilyet az asszonyok. Illatos volt ez a kicsi virág, Sopron környékéről szerezték be. Ma már védett.
Egy fénykép sok mindenről mesél. Pedig csak épületet látunk, virágokat. Mégis benne van a szüleim emléke.
7. Tomi és Miki
Marék Veronika mindkét fia fotós lett.
Két fiam van. Sokan megkérdezik, hogy mit örököltek tőlem. Mindketten beleszerettek a fotózásba, és egyszer azt kértem tőlük, hogy készítsenek magukról portrét. Úgy röstelltem, hogy jönnek az anyák, és mutatják, hogy ilyen a gyerekem, olyan a gyerekem… én meg két fotósról nem tudok egy képet sem mutatni. Ezt a két képet kaptam. Én felismerem, hogy ez a Tomi és ez a Miki. De mindig nevetek, ha meglátom ezt a két képet, mert más szinte semmit sem lát belőlük.
8. „Engem is elért a válás nevű katasztrófa”
Hogyan találtak a fiaim a fotózásra? Engem is elért a válás nevű katasztrófa. Sokáig egyedül neveltem a fiúkat, aztán összetalálkoztam a mostani férjemmel, aki mellénk állt. A mai napig biztos pont az életemben. Azonos a műveltségünk, hasonlóképpen látjuk a világot. Ő volt az, aki egyszer elhozta nekünk a fényképezőgépét, és a fiúk álmélkodva nézték. A két fiú sorsa akkor dőlt el. A nagyobbik biológiatanárnak ment volna, de a buta felvételi rendszerben nem vették fel. Pedig milyen jól jártak volna egy férfi tanárral! Elment egy fényképész iskolába, aztán az öccse követte. Mindketten hihetetlen életművet alkotnak a fényképeiken keresztül.
Marék Veronika férjével (Fotó: Kaunitz Tamás)
9. Baba karácsonyra
Végül, ha a a legszebb karácsonyomat kellene felidézni, akkor azt mesélném el, amikor az ostrom ideje alatt a pincében voltunk. Szenteste anyukám felvitt minket a jéghideg lakásba, a harmadik emeletre, és bár kongott az ürességtől, egy pici fa és két becsomagolt ajándék várt minket. Én egy babát kaptam, sokáig őriztem. Ez volt az egyetlen babám. Később tudtam meg, hogy a bombázások alatt egy játékboltot is eltaláltak, anyukám barátnője pedig meglátta, hogy a kirakatból kizuhant egy doboz. Ez a baba volt benne…
Fotó: Kováts Dániel
Marék Veronika
1937. december 19-én született Budapesten. József Attila-díjas író, grafikus. 1957-58 között az Iparművészeti Főiskola díszítő-festő szakán tanult. 1961-1963 között az Állami Bábszínház bábjátékosa, majd 1961-től az ELTE-BTK magyar szakán tanult. Szabadfoglalkozású író, mesekönyveit maga írja és rajzolja. Marék Veronika könyveiből milliókat adtak el Magyarországon és világszerte.
