Fazekas Judit munkája olyan veszélyes, amilyennek hangzik. Mindenféle drámai hatás nélkül állíthatja, hogy naponta teszi kockára az életét. Vagyis állíthatná, ha épp olyan lenne a jelleme. De a távolságtartónak tűnő, inkább csendes, határozott nő nem kérkedik vele. Ha az utcán jön velünk szembe vagy az óvodában, civilben sétál a gyerekekkel, talán senki sem gondolná róla, hogy mi a foglalkozása. Vagy inkább a hivatása – ő biztosan így fogalmazna. Mert a beszélgetésünk során ezt is megértettem: ahogyan sok kiemelkedő teljesítményű katonánál, nála sem egyszerűen csak munkáról szólnak a hétköznapok. Nem is lenne jó tűzszerész úgy. Vagy talán nem is tűzszerészként dolgozna.
Fotók: Révai Sára
Ha a szakmaiság fokmérője volna, hogy egy tűzszerész mennyi ideig tud zárkózott maradni egy interjú során, szerintem ebben is az elsők között végezne Judit. Ülünk egymással szemben, látom, hogy zavarja a helyzet, hogy túl akar lenni rajta, hogy maga sem tudja, mit mondjon. A katonanőkkel készített interjúim során többször volt már olyan érzésem, hogy zárt kapukat döngetek, de itt mellette néhány percig abban is biztos voltam, hogy nem hogy a kaput, már az irányt sem találom. Hiába dicsértem méltán, lepergett róla. Hiába faggattam, alig válaszolt. Teljes önkritikával temetni kezdtem hát az interjút, amikor megtört a jég, a világ legegyszerűbb dolga segített: Judit a sajátjai között végre otthon érezte magát, és a robbanótölteteket bemutató oktatóterem varázsa – mert ha tetszik, ha nem, volt neki ilyen – megtette a hatását.
Mélyreható beszélgetés ugyan nem született, mert ő a saját határainál mindig megállt, jó katona módjára, azért sikerült néhány dolgot megtudni egy olyan emberről, aki ma talán a legjobb tűzszerésznő Magyarországon. Egészen biztos, hogy nagyon kevesek képesek csak arra, amire ez a törékenynek tűnő nő, aki anya és katona is egy személyben – csak a szerepek sorrendje más mindig az életében.
A tűzszerészek feladata sokrétű: nemcsak az a dolguk, hogy a robbanótestet elszállítsák vagy megsemmisítsék azokat, hanem hogy mindent intézzenek, ami a biztonság szempontjából nélkülözhetetlen: vannak esetek, amikor a lakóházak környékén találnak robbanótesteket, olyankor sokkal több szempontot kell figyelembe venniük.
„Nincs átlagos hetünk, a munkánk változatos. A folyamat általában adott: a bejelentés után egy járőr kimegy, felméri a talált robbanótestet. Az a legtöbbször szállítható, csak nagyon ritkán semmisítjük meg a helyszínen. Egyszerűbb, amikor a robbanótest szántóföldön van, a városban találtak nagyobb kihívást jelenteken az emberek, házak, értékek miatt. De olyan eset is akad, amikor hadisírokból kerülnek elő a veszélyes szerkezetek. Ilyenkor mindig elgondolkodom, kik lehettek azok a katonák, akiknek a maradványai között rábukkantak egy-egy töltetre. Vajon mi történt velük, vajon kereste-e őket a családjuk” – mesél.
Judit 17 éve tűzszerész: „A legtöbb munka olyan, hogy bele lehet fáradni a taposómalomba. Ez viszont más. Szeretem a kihívásokat, itt minden egyes nap az. Szeretem, hogy hasznos dolgokat csinálok. Amióta megvan a két gyermekem, azóta viszont félek. Egyszer a fiam megkérdezte, amikor hetekig távol voltam, hogy meddig csinálom még. Akkor feltettem magamnak a kérdést, hogy tényleg ez kell-e nekem. Több kollégámat is elvesztettem, mind nagy traumaként ért. Jó emberek voltak. Itt bent egymás között sokat beszélgettünk, emlékeztünk, ez segített csak. A főnökömet, Kiss Robit, aki mestertűzszerész volt, őt is így veszítettük el.”
„A jó tűzszerészeknek mindent egyformán kell tudniuk. De mindenkinek vannak területei, amikhez talán kicsivel jobban ért. Sokszor segítséget kérünk egymástól, általában telefonon. Nagy az összetartás, de ezen nincs semmi meglepő: élet és halál a tét. Ez egy kicsit el is szigetel minket. Vannak, akik azt gondolják, hogy mi nagyképűek vagyunk. Pedig csak egyszerűen ilyenné váltunk a felelősség súlyától. Ez a felelősség közben tartást ad és egy bizonyos szint után büszkeséget. Hiszen megmentjük az embereket az életünk kockáztatásával.”
„Hogy hányszor köszönik meg? Nem túl sokszor. Inkább az idősebbekre jellemző, hogy megszólítanak. Azokra, akik látták a háborút, akik tudják, hogy mennyire komoly egy-egy helyzet. De akadt ellenkezője is. Ez is munkánk része. Mindenkivel meg kell találnunk a hangot. Én akkor érzem, hogy van értelme a munkámnak, ha látom a megkönnyebbülést az arcokon.”
Judit önuralma szinte páratlan: „Ha dolgozom, van bennem izgalom. De nem járatom az agyam, kizárok mindent. Ez nőként talán nehezebb, mert érzékenyebbek vagyunk. Amióta megszülettek a gyerekek, azóta érzem, hogy mekkora tétje van a feladataimnak. Nagyon rossz belegondolni, hogy a gyerekeimnek anya nélkül kellene felnőniük. Amikor a helyszínen vagyok, és a dolgomat végzem, ettől is el kell határolnom magam. A nap végén vagy elváláskor viszont felerősödnek az érzelmeim.”
„Sosem volt gondom abból, hogy nő vagyok. Mindig bele akartam olvadni a tömegbe, és nem vágytam kivételezésre. Ez össze is jött: akikkel együtt dolgozom, azoknak úgy érzem, nem számít a nemem. De van ennek egy másik oldala is: akik az egyenruhát választják, azoknak sohasem szabad használniuk a nemiségüket. Semmivel sem hangsúlyozom, hogy nő vagyok, ilyen közegben szerintem ez a helyes. Segédként ugyanúgy kiástam a gödröt. Kemény főnökön volt, mindenkivel ilyen volt, de ez csak a javunkra vált. Az én szakmámban mindegy, hogy nő vagy, vagy férfi.”
„Számtalanszor feltették már a kérdést, hogy miért csinálom. Én hiszek abban, hogy mi, tűzszerészek segítünk az embereknek. Életeket mentünk, biztonságossá tesszük a helyszíneket, jó érzés ezt adni. Az egyik legveszélyesebb eset az volt, amikor egy légvédelmi repeszgránátot találtak egy erdőben, egy fában. Szó szerint köré nőtt a fa, körbeölelve a testet. Fejmagasságig ért már a gránát, amikor ráleltek, a világháború óta ott lehetett. Olyan veszélyes volt, hogy helyben kellett megsemmisíteni. Az ilyen helyzetek súlyát csak kevesen értik. Én a szakmai kihívást látom bennük.”
„Szerintem talán sokszor bele sem gondolunk, mi a tét. Mert totál hozzászokni ehhez a teherhez nem lehet. Az a fontos, hogy ne váljon rutinná egyetlen folyamat sem. Mindent az agyunkban kell helyretenni. A legnehezebb a munkámban az, hogy gyakran vagyok távol a családtól. A gyerekek már órák óta alszanak otthon, amikor én még valamelyik poros országúton döcögök. Nem baj, hogy hideg van, hogy sár van, a távolság a nehéz. De így is azt mondom, újrakezdeném, ha még egyszer döntenem kellene.”