A tatárjárás mint történelmi tragédia súlya vetekszik a török hódításéval és Trianonéval, még 800 év távolságból is fel-felbukkan a közbeszédben. Ha valaki elmerül az internet mélyebb bugyraiban, olyan megállapításokkal találkozik, mint például hogy a magyarok saját sírjukat ásták meg a muhi szekértáborral, vagy hogy a mongolok a sztyeppei lovasnépek rokonságára hivatkozva barátságot ígértek IV. Béla királynak, és közös harcra hívták a nyugat ellen…
A tatárok betörésének ábrázolása Thuróczi János krónikájában (1488) Forrás: Wikipédia
Az egy dolog, hogy ezekből semmi nem igaz, de a történettudomány mai állása szerint a tankönyveket is több ponton kellene módosítani a tatárjárással kapcsolatban. Mit, miért és hogyan? Dr. Körmendi Tamás történészt, az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszék docensét kérdeztük.
Nem muhi és nem tatár
Kezdhetjük azzal, hogy a király vezette magyar had nem a mai Muhi faluban csapott össze az ellenséggel 1241. április 11–12-én, sőt még nem is a ma már föld alá temetett középkori Muhi mezővárosában, hanem a Muhi, Szakáld és Nagycsécs közti síkon. Muhi csata helyett ezért pontosabb a Sajó-menti csata megnevezés.
A nőket sem kímélték
Aki nem tudott barlangokba, hegyek közé, mocsarakba bújni, halál fia volt, de nemcsak az emberveszteség, hanem a brutalitás miatt is drámai esemény volt hazánk történetében [a tatárjárás]: a rablás és fosztogatás mellett általános volt a nemi erőszak és a tömeges brutális gyilkosságok. A nőket és gyermekeket sem kímélték, kardélre hányták őket, lándzsával, nyíllal döfték át, rájuk gyújtották a házakat, templomokat. A halált járványok kísérték. Forrás: Határtalan Régészet
Valójában apróság, de érdekes, hogy a tatárjáráskor ránk szabadult tömeget tatárnak nevezni kevésbé indokolt, mint – a laikus példája szerint – hazánkat a szeplős emberek országának tekinteni. A tatár egy néptörzs a mongolon belül, de még a mongol is csak kis része annak az ázsiai lovas-nomád néptömegnek, alávetett segédnépek tengerének, amelyből a kán Magyar Királyságra törő hada összeállt.
Szolgaság vagy halál
No de mi újság Ögödej nagykán fent már említett állítólagos békeajánlatával? Egyesek még a hivatkozási alapot is ismerni vélik: a sztyeppei népek rokonsága. Utóbbinak a világon semmi alapja nincs, nem vagyunk rokonok. A magyar finnugor nyelvű, eltörökösödött népként érkezett a Kárpát-medencébe, etnikailag semmi közük nem volt a mongol tömegekhez. Ráadásul a mongolok a tényleg rokonnak tekinthető népekkel is ugyanúgy bántak, mint mindenki mással.
Ami magát az ajánlatot illeti, ilyen biztosan nem volt. Pontosabban amit esetleg mégis ennek nevezhetünk, az a „béke és barátság” sajátos mongol értelmezését tükrözte. Hódítás előtt ugyanis a kán emberei többnyire felkeresték az adott állam vezetőjét, és válaszút elé állították: vagy aláveti magát az uralkodónak, ajándékokkal halmozza el, adót fizet, és fegyverrel is szolgálja, vagy harcosai mindenkit felkoncolnak.
Mongol forrás szerint magyar vonatkozásban is így jártak el, és azt is tudjuk, hogy IV. Béla visszautasította az ultimátumot, a követeket is kivégeztette. A történész szerint keresztény uralkodó másképp nem is járhatott el. Ha tehát így nézzük, valóban létezhetett „ögödeji ajánlat”, ami nagyon leegyszerűsítve úgy szólt, szolgám leszel vagy meghalsz. A magyarok válasza is egyértelmű volt: harcolunk!
Istennek tetsző hódítás
Mindezt Ögödej fiának, Güjüknek egy leveléből tudjuk, aki apja halála után már nagykánként vette kézhez 1246 előtt IV. Ince pápa üzenetét. Ebben az egyházfő számon kérte rajta Európa lerohanását, Magyarország dúlását, illetve felszólította a kereszténység felvételére. Güjük tételesen megválaszolt mindent, utóbbira azt írta: „Ezt a kérésedet nem értettük meg.”
Nem tartozik szorosan a témához, de Güjük nagyon frappáns feleletet adott a keresztény országok elleni támadásra is (nem szó szerinti az idézet):
Miért mondod, hogy Isten ellen való vétek? Győzelem csak Isten jóváhagyásával lehetséges, mi pedig győzelmet arattunk.
Elsöpörték a várost, mint a szél a levelet
A veszély hírét Julianus barát hozta 1236-ban, amit csak megerősített Kijev 1239-es elfoglalása. A magyar elit nagyon is komolyan vette a fenyegetést, a király épp ezért hívta be az országba a kunokat. Nemcsak egyszerű hadi népet látott bennük, hanem a tatárok ellen hatékony katonákat: a később meggyilkolt Kötöny fejedelem korábban személyesen harcolt ellenük. Rosszul sült el, de azt el kell ismerni, hogy amilyen csapnivaló hadvezér volt IV. Béla, annyira kiváló politikusnak bizonyult.
Itt a helye a máig tankönyvekben szereplő tévhit eloszlatásának, miszerint a könnyűlovas mongolok alkalmatlanok voltak a várostromra.
„Az igazság ezzel szemben, hogy a kán seregeiben a legkiválóbb ostromszakértők szolgáltak, akik a lehető legmodernebb kínai ostromtechnikát alkalmazták. Kelet-Európa egyik legjobban erődített városát, Kijevet könnyűszerrel elfoglalták” – emeli ki Körmendi Tamás.
Ráadásul a kor legjobban szervezett hadseregéről beszélünk, a világ például tőlük tanulta az egységek 10-es, 100-as, 1000-es beosztását.
A gázlókat elit katonaság védte
Magyar részről azt a vélekedést kell helyre tenni, amely Bélát és hadvezéreit okolja egy rossz stratégia kiválasztásáért. Jelesül, hogy „szekérvárba zárkózva” vállalták a sorsdöntő csatát. A két had a Sajó mellett találkozott, a magyarok a folyó jobb, a mongolok a bal partján sorakoztak fel. Leszállt az este.
Európai típusú sereget nem lehetett a mezőn szétszórva éjszakáztatni, ezért vették körül a tábort egymáshoz láncolt szekerekkel – úgy jártak el, ahogy azt a modern európai hadászat megkívánta. Ugyanakkor védtelenné sem váltak vele, mert a folyó közeli két gázlóját íjászok védték.
Mongol lovasok
Biztosnak tűnt, hogy ez így is marad reggelig, amikor mindenki rendes szokás szerint elfoglalja a maga helyét, és indul a csata. Csakhogy a mongolokat egy hadászati zseni vezette. Szübötej neve ma legfeljebb az értő közönségnek beszédes, de akkoriban a „földkerekség rettegte”: Dzsingisz kán egykori támasza, kiemelt hadvezére, mondhatni a korszak legtehetségesebb stratégája volt.
Olyat tett, amit előtte senki
Látva harcosait a gázlótól időről időre véres fejjel futni, Szübötej állítólag visszavonta lovasságát, és olyat tett, amit előtte senki. A hadtörténet során először faltörő eszközöket vetett be katonák ellen. Nem tudjuk pontosan, a gyakorlatban ez mit jelentett, puskaporról nincs szó. Katapultok, nyílvetők rendelkezésre álltak, a magyar íjászokra többek között kőlövedékek záporozhattak.
Ostromszakembereik tudása alapján sebészi pontosságra gyanakodhatunk, a zárt hadrend megtörése után az ellenséges lovasság csak befejezte a munkát. A siker akkora volt, hogy alig maradt magyar, aki a táborba vihette az áttörés hírét – nyomukban pedig már mongolok nyargaltak, a királyi seregnek esélye sem volt.
Legalább tizenötszörös túlerő
Történész számára értelmezhetetlen, mégis a kívülálló érdeklődő legfontosabb kérdése: mi lett volna, ha…? Ha a csata a magyarok számára ideális körülmények közt zajlik, ha a kunok ott állnak Béla király mellett, ha az ország minden erőforrását sikerül oda összpontosítani. Körmendi Tamás válasza lehangoló: még több vér folyt volna feleslegesen.
A Lengyelországra és Magyarországra támadó ékeket kibocsátó teljes mongol hadsereg a legmértéktartóbb becslések szerint is 600 ezer főt számlált, de vannak, akik 800 ezer-egymillió harcossal számolnak.
Ehhez képest hazánk teljes lakosságát a XIII. század közepén legfeljebb 2,5 millióra tehetjük. Ha IV. Béla minden hadra fogható férfit maga köré gyűjtött volna – de ilyen csak elméletben létezik –, maximum 40 ezer főt tud kiállítani. Így aztán a „mi lett volna, ha” kérdés eleve értelmét veszti.
Száz év alatt hevertük ki
Végül a veszteségek. Sok adatról olvasni, általában 25-50 százalékban adják meg az emberi veszteség mértékét, de van, ahol kétharmadról beszélnek. Utóbbi biztosan túlzás, ilyen vérveszteség után IV. Béla nem kezdhetett volna már 1246-ban terjeszkedő külpolitikába, jelesül Frigyes osztrák herceg megbüntetésébe.
Egyes területek teljesen elnéptelenedtek, máshol, főleg hegyvidékeken csak hírből hallottak a dúlásról. Források híján Körmendi Tamás nem bocsátkozik becslésekbe, Györffy György történész megállapítását tartja ma is elfogadhatónak: területenként eltérő arányban a magyar lakosság 10-90 százaléka esett a „tatárjárás” áldozatául.
Tényként annyit mondhatunk, a Magyar Királyság olyan demográfiai pofont kapott 1241–42 folyamán, amely után másfél évszázad elteltével tudott csak felállni.
