Négyszer annyi magyart érdekel a külföldi munka, mint egy hónappal ezelőtt

Én személy szerint sosem játszottam el a külföldi munkavégzés gondolatával egy-egy napnál tovább. Mondhatnám, hogy igazi patrióta vagyok, de nem ez a fő indokom. Szívesen felfedeztem volna néhány évre a világot vagy legalább Észak-Európát, aztán valószínűleg visszajöttem volna. De néhány évre sem mentem el. Mert közben végiggondoltam, hogy tudnék-e boldogan élni anélkül, hogy az anyanyelvemen beszélek mindennap, hogy tudnék-e élni úgy, hogy az anyám, aki igen aktív és boldog nagymama, legfeljebb évente kétszer-háromszor láthatja az unokáit, hogy tudnék-e a Balaton és általában a kedvenc helyeim nélkül élni (a barátokról nem is beszélve). Aztán – mivel tudtam, hogy mi a válasz – ejtettem a témát. Amíg a gyerekek fel nem nőnek, ez biztosan így is marad.

Ettől még persze borzasztóan érdekel azoknak az ismerőseimnek a sorsa, akik kint élnek. Én vagyok az, aki minden általuk posztolt fotót megnéz a Facebookon, minden bejegyzést elolvas, és aki aztán örül, ha azt látja, elégedettek, boldogok. (Jó, néha picit irigykedem a dolog kalandjellege és a lényegesen könnyebb megélhetés miatt.) Azok a barátaim, akik régebben mentek el, elsősorban a magasabb életszínvonal reményében tették. Az utóbbi években viszont egyre többször hallottam azt az érvet, hogy nem jó itthon az általános légkör, nem jó a hangulat. Hogy „elfogyott a levegő”. Már csak ezért sem lepett meg, amikor az egyik, külföldi munkaközvetítéssel foglalkozó cég vezetője a minap azt nyilatkozta, hogy míg év elején a honlapjukon átlagosan kilencszáz regisztrációjuk volt, a választások óta ez a szám pontosan a négyszeresére ugrott.

Irány a… csak el innen? (Profimedia)

Kik azok, akik munkát keresnek náluk? Mi hajtja őket?  Az ambíció? A lelkesedés? Netán a hiányzó perspektíva?

Kaland vs. kilátástalanság

„A 25–35 év közötti korosztályra nem a csalódottság jellemző, hanem a kalandvágy, a motiváció, hogy magasabb életszínvonalon éljenek, és félre tudjanak tenni egy kis pénzt – mondta el az NLC-nek Tanay Marcell, az Euwork ügyvezető igazgatója. – Az idősebb korosztályból már több olyan emberrel találkozunk, akiken azt érezzük, hogy igaziból nem akarnak elmenni, de úgy érzik, nincs más lehetőségük arra, hogy jobban éljenek.”

Érthető, hogy a többség azért is választja az elvándorlást, mert elege van abból, hogy egyik hónapról a másikra éljen, vagy ahogy az egyik háromgyerekes ismerősöm mondta, mert belefáradt abba, hogy „folyton meg kell fogni a pénzt alapvető dolgokban”. De mennyit lehet spórolni egy-egy angliai vagy német állásban? Tanay Marcell szerint ez nagy mértékben függ az adott munkától és attól, hogy – Anglia esetén – vidéken, netán Londonban él-e az illető. Egy szakmunkás például minimum 2000 eurót keres, míg egy felszolgáló vagy betanított munkás ennél jóval kevesebbet. (Az angliai minimálbér jelenleg 1400 euró körül van, ami több mint félmillió forint. Természetesen többet kell költeni a megélhetésre, mint itthon.) Az, hogy mennyit tud valaki havonta félretenni, azon is múlik, kap-e az illető szállást a munkáltatótól, illetve attól, hogy mennyit költ. Így vagy úgy, havonta 200-400 ezer forintot majdnem mindenki félre tud tenni.

Tanay Marcell szerint – bár elsősorban az egyedülálló emberek, a párok, illetve az 50+ generáció vállal külföldön munkát –, egyre gyakrabban keresik meg őket kisgyermekes családok ezzel a kérdéssel: „Bele merjünk vágni?” „Nekik általában azt javasoljuk, hogy az egyik felnőtt utazzon ki fél évvel hamarabb. Ez elegendő idő lehet arra, hogy belerázódjon a kinti munkába, általában a kinti életbe, feltérképezze a lehetőségeket a gyerekek beíratására óvodába, iskolába, és félretegyen egy kis pénzt. Bár érzelmileg nem ez a könnyebb út, utána egyszerűbb az egész családnak.” 

Tanárból szobalány, közgazdászból pincér

A munkák között még mindig a hotelekben, éttermekben betölthető állásokban tudnak a legkönnyebben elhelyezni valakit. Függetlenül attól, hogy az illetőnek hány diplomája van. Kivételt jelentenek persze az alábbi szakmák: orvos, mérnök, informatikus.

„Ezen általában nem csodálkozik sem a tanár, sem a közgazdász – folytatja Tanay Marcell. – Természetesen mindenki szeretne előbb-utóbb a szakmájában elhelyezkedni, legyen ő óvónő, marketinges vagy épp lakberendező. A sorrend akkor is az, hogy először el kell vállalni egy kétkezi állást, meg kell tanulni felsőfokon a nyelvet, utána lehetőség szerint tovább kell képeznie magát az adott országban, ezek után jöhet csak a saját hivatás.”

Bár a bruttó bérek az utóbbi években folyamatosan nőttek (tavaly például átlagosan 17 százalékkal), a magyar jövedelmek még messze vannak a versenyképes európai fizetésektől.