Most tekintsünk el attól, hogy a beszéde erősen emlékeztetett Michelle Obama „Be Better” kampányára, ezért az amerikai lapok felhördültek, és plagizálást kiáltottak. A beszédében elhangzottak ettől függetlenül rendkívül fontosak, mert nem lehet eleget mondani, hogy mennyire veszélyes a cyberbullying, azaz a virtuális bántalmazás, ami lassan mindennapos a gyerekek között. Már nemcsak a tiniket érinti, mint régebben, hiszen egyre fiatalabb korban kapnak okostelefont a gyerekek, és egyáltalán nem ritka, hogy az elsősök, másodikosok is feltűnnek a közösségi oldalakon.
Melania Trump beszéde olyan kórra hívja fel a figyelmet, ami mellett a szülők nem mehetnek el szótlanul. Gyerekekről van szó, akiket a virtuális bántalmazás akár öngyilkosságba is kergethet, ahogy olvashattunk ilyen esetekről már többször is. Szörnyülködünk rajta, de távol helyezzük magunkat tőle, mert azt gondoljuk, hogy velünk, a mi gyerekünkkel ilyen nem történhet meg. Márpedig nem dughatjuk homokba a fejünket, mert a bántalmazók bármikor lecsaphatnak a mi gyerekünkre is. Sőt, lehet, hogy egyszer csak azzal kell szembesülnünk, hogy a ő maga vált a neten bántalmazóvá.
Nem azért csinálják, mert gonoszok.
Azért csinálják, mert a névtelenséggel, arctalansággal olyan hatalmat kapnak a kezükbe a neten, amivel még nem tudnak mit kezdeni. Hozzáteszem: sok felnőtt sem tud vele mit kezdeni, elég végigolvasni pár cikk, poszt alatt a kommenteket, hogy kiderüljön: milyen bántalmazás folyik a felnőttek között.
Én is azt hittem, hogy a saját családomban nem történhet ilyen, hogy lelki terror áldozatává váljon bármelyik gyerekem, egészen addig, míg észrevettem, hogy a negyedikes lányom sír a számítógépénél. Abban az időben még nem volt fenn mindenféle közösségi oldalon, csupán e-mail-fiókja volt, ahol levelezett a barátnőivel néha. Aztán az egyik osztálytársa megharagudott rá, és elkezdett olyan leveleket küldeni neki, amiben részletezte, hogy a gyerekem milyen „undorító, gusztustalan, sátánfattya”, és kifejtette, reméli, hogy meghal. A lányom nem akarta elmondani, mi baja van, annyira nem értette, miért kapta a leveleket, de végül kiszedtem belőle, elbeszélgettünk róla, és természetesen felhívtam a másik gyerek anyukáját. Továbbítottam neki a lánya leveleit, hogy ezzel kezdenünk kell valamit. A kislány egyébként aranyos, kedves, jólelkű gyerek, nincs vele semmi gond, mégis, egy kis konfliktus kihozta belőle a legrosszabbat a neten.
„Azt javasolták neki, akassza fel magát.” (Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash)
Szemtől szembe nem mondana ilyet soha senkinek, de az írásos kommunikáció becsapós, megszűnnek a gátlások, határok, ami rendkívül veszélyes fegyverré válhat egy gyerek kezében.
Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet kutatásában azt találták, hogy „a diákok nem a fizikai bántalmazást tartották a legsúlyosabbnak, hanem éppen a virtuális bántalmazást (amely hipotézisünk szerint éppen az általuk legkevésbé súlyosnak vélt lett volna), a társas verbális bántalmazás bizonyult a legkevésbé súlyosnak a diákok megítélése szerint.” Forrás
Ezt támasztja alá egy édesanya története is, akinek a gyerekét kipécézték maguknak ötödikes korában az osztály erősebb fiúi, akik fizikailag és virtuálisan is bántalmazták.
„A fiam mindig kicsit más volt. Kis termetű, halk szavú gyerek, akiben dolgozik egy nagy adag megfelelési kényszer, nagyon szeretett volna beilleszkedni a közösségbe, ahova járt. Ez nem nagyon sikerült, általában a perifériára szorult. Nagy problémái nem voltak ebből egészen ötödik osztályig, amikor kinézték maguknak az osztály menő gyerekei, és szinte minden szünetben zaklatták az iskolában. Volt, hogy elvették a táskáját, eldugták tornaóra után a cipőjét, de gyakran megütötték, meghúzták a haját, leverték az orráról a szemüvegét…
Aztán megszerezték az email-címét – nem volt akkor még Facebook-regisztrációja, szerencsére –, és elkezdték bombázni levelekkel, amikben leírták mindennek, hogy milyen nyomi, béna, senkiházi. Csúfolódtak, hogy bújjon anya szoknyája mögé, egészen odáig elmentek, hogy azt javasolták neki, akassza fel magát, mert nem érdemli meg, hogy éljen.
Persze beszéltem a szülőkkel, az osztályfőnökkel, mindannyian teljesen értetlenül és megdöbbenve álltak az eset előtt, mert ezek a fiúk rendezett otthonból, normális családból érkeztek, semmi okuk nem volt ilyen mértékű agresszióra. Végül az lett a megoldás, hogy elvittem a fiamat az iskolából, mert miután a bántalmazói kikaptak otthon a szüleiktől, tovább romlott az osztályban a helyzete. Olyanok is ellene fordultak, akik addig semlegesek maradtak.”
A mai szülőknek új utakat kell találniuk a gyerekeikhez, és már akkor beszélgetni velük a virtuális térről és annak szabályairól, mielőtt még hozzáférést adnak az e-mailezéshez, Facebookozáshoz nekik. A szülő felelőssége, hogy a gyerek megértse és felfogja, milyen károkat okozhat, ha zaklat másokat. Meg kell tanítani őket arra, hogyan tudják helyesen használni a közösségi oldalakat anélkül, hogy bántalmazóvá vagy áldozattá válnának. Senki sem születik úgy, hogy átlátná saját pszichéjének működését, ezért a mai kor gyerekeinek muszáj minél korábban a netes etikettet elmagyarázni, hogy a következő generációnál már kevesebb virtuális zaklatás forduljon elő.
