„A gazdag család alkoholfüggő kismamája nem fog hozzánk kerülni” – így józanodnak az egyedülálló anyák

Hogy kerültetek kapcsolatba?

Gizella: Huszonnégy évesen jöttem rá, hogy alkoholista vagyok, megnéztem a 28 nap című filmet, és magamra ismertem. A filmben elhangzik, hogy kérj segítséget, mindegy, kitől. Akkor felhívtam apámat, elvitt egy rehabra. Akkor annyit tudtam felfogni, hogy nem szabad inni, de nem tudtam vele mit kezdeni. Kerestem segítséget, de nem jött össze. A kísérletezés megmaradt, hogy azért egy sört csak meg tudok inni…

A száraz alkoholizmust helyettesítettem egy kapcsolattal, a társfüggésem elfedte, hogy nem szert használok. Elvesztettem magam. A társam is szerhasználó volt, lett két gyerekünk, felköltöztünk Pestre, meguntam, különmentünk, ő elment rehabra, visszaesett, megint rehabra ment. Elegem lett, nagyon nehéz volt egy szerhasználóval élni. 2010-re eltávolodtunk egymástól. Ment a csikágó, az élettársam ki-be mászkált a rehabról, sokszor volt kinn a rendőrség, bántott engem, a munkahelyem sem szerette, ott is zaklatott. Kést fogott a rendőrre, kést tartott a nyakamhoz, amit láttak a gyerekek, szerencsére a bébiszitterem ott volt, és leállította. Ez minden második nap várható volt.

Kiraktak az összes munkahelyemről, ki szereti azt hallgatni, hogy megint itt az exem és balhézik, hívni kell a rendőrt. Elkezdtem segítséget kérni a gyerekjólétitől, kerestem bentlakásos bölcsődét, óvodát a gyerekeknek, pár hétre-hónapra, amíg én helyreállnék, mert nem vagyok jól, és aztán megint alkalmas leszek gyereket nevelni. Fél évig jártam be a gyerekjólétibe, de semmit nem találtam, már az összes szomszédom bentlakásos ovit keresett, közben nézték, hogy épülök le, fogták a fejüket. Nem kaptam segítséget. Erre támadt a hatalmas ötletem, hogy beviszem a gyerekeket intézetbe. A gyerekjóléti nem volt erre hajlandó. Erre volt egy megmozdulásom, hogy úgy tudom, ha gyógyszerre iszik valaki, az elég csúnya, ezt kipróbáltam, ilyen állapotban bementem a gyerekjólétibe, akkor végre bevették a fiaimat az intézetbe.

Mikor bevittem a gyerekeket, annak a tudata, hogy intézetben vannak, indította el az ivást újra. Elmentem az intézményig, előtte volt egy kisbolt, azt mondtam, ezt nem bírom, valamit iszom, és úgy tudtam csak bemenni látogatóba. Átmenetinek szántam az elhelyezésüket, de a betegségem nem így gondolta, onnantól elkezdtem megint inni.

Oberth József: Gizellával úgy találkoztunk, hogy kaptunk egy jelzést egy utcai szociális munkástól a szomszédos kerületből, amire a mi segítő munkatársaink átmentek a lakásukhoz.  Akkor kerültek a gyermekei otthonba, vagyis a család válságos helyzetben volt.

Gizella eljött az ügyfélszolgálatra, nem túl jó állapotban, dobozos sörrel a kezében érkezett, amit először a bejáraton kívül le kellett tennie, majd bent ’részegen’ lediktálta, hogy mit fog csinálni a következő öt évben: „én most elmegyek, józan leszek, rehabra megyek, felépülök, a gyerekekért visszamegyek a gyerekvédelembe, és amikor már elég jól vagyok, megint a gyerekeim anyja leszek, és őket fogom nevelni”. Szerintem egyikünk sem tudja, mit fog öt év múlva csinálni, az emberek nem szoktak ilyen pontossággal tervezni. Ehhez képest Gizella mindent megvalósított, és pont így zajlott le az ötéves periódus.

Ez egy alacsony küszöbű szolgáltatás, nem kell absztinensnek lenni, mindenki jön olyan állapotban, ahogy tud. Elemi, hétköznapi dolgokkal kezdünk, vásárlási utalványt adunk, ha bejön, és utána abból eszik. Van nőgyógyász, jogász, pszichológus és mindenféle szakmákból emberek. A kettő között vannak a segítők, például az önsegítő csoportból elszármazott emberek is, akik sokkal könnyebben tudnak kommunikálni egy függővel, mint a legtöbb szakember. Ők amolyan hivatásos barátnők, akik értik, hogy a másiknak mi a problémája. Gizella ügye leginkább jogászt igényelt, a problémás kapcsolat egy többéves válóperbe torkollt, amiben mi képviseltük őt. Mára a per lezárult, Gizella visszakapta a fiait, övé a szülői felügyeleti jog. Fél éve készült el ez a kertvárosi ház, ahol támogatott lakhatást nyújtunk az érintetteknek, hat anya fér el a gyermekeivel. Gizella is ideköltözött, mert itt van kert, a szinte lakhatatlan, pici lakásához képest sokkal jobb, ha kint szaladgálnak a gyerekek, ő pedig dolgozik, és önkéntesként segíti a munkánkat. Ez egy sokéves folyamat, és még előfordulhat, hogy Gizella elmegy egyetemre. Ezt egyedül nehezen csinálja végig az ember, és még a tanulás is sokkal jobb úgy, ha az embert biztatják, és mások is azt csinálják körülötte. Ezzel szemben az anyaotthonokban 1-2-3 évig lehet lakni. A rendszer legnagyobb baja, hogy nem életszerű, ezzel a saját eredményeit is tönkreteszi.

Oberth József, a Józan babák klub segítője.

Ha valaki leszokott, attól még érintik a problémák?

O.J.: Próbálkoznak, azért nem megy egyik pillanatról a másikra a leállás. Az alkoholisták is azt mondják, hogy ők alkoholisták, hiába éppen nem isznak, ez egy betegség. Ha valaki tíz éve intravénás használó, sikerül bevinni egy kórházba és leáll, akkor is azt fogják gondolni róla, hogy ő egy drogos, nem azt, hogy egy józan életű ember. A leszokás nem az emberek szándékain múlik, a kilátástalanságon sokkal inkább. Ilyenkor elhatározzák, hogy megpróbálok mindent jól csinálni, józan leszek, gyereket szülök, fel is nevelem. De ha nincs hova menni… Próbáljuk megszervezni, hogy a kórházból legyen hova út. De nincs ehhez intézményrendszer, teljesen eseti megoldások születnek, telefonálgatunk, lényegében szívességeket kérünk.

Általában hol laknak ezek a nők a gyerek előtt?

O.J.: Akivel mi találkozunk, azok utcán, hajléktalanszállón, a stricijüknél vagy olyan családnál, ami kevéssé alkalmas arra, hogy ott gyereket neveljenek. De hol fog lakni a gyerekkel? Egy józan ember, ha nincs lakása, egyedülálló nő és huszonöt évesen gyereket szül? Hol fog lakni? Kivesz egy albérletet? Miből? Nálunk a házban hat férőhely van, hat felnőttnek és a gyerekeiknek. A fenti szobában elfér két ágy, két kis rácsos ágy, pár szekrény. Ennyi elég ahhoz, hogy a gyerek ne nevelőszülőhöz kerüljön. Ez támogatott lakhatás, nincs időbeli korlát, ha nem csinálnak valami eget rengető marhaságot, bármeddig maradnak. Nem reális, hogy egy-két év alatt összeszedi magát az anya, szerez lakást, miközben azon izgul, hogy elveszik a gyereket.

Mit okoz a magzatnál, ha az anya drogozik?

O.J.: Ez attól függ, hogy mit használ, mennyit és hogyan. Azonos szerek sem egyformán hatnak. Azért vannak bajban az orvosok is, mert sokszor a használó sem tudja, mit használt. Az itteniek közül nincs olyan, akinek károsodott volna gyereke, mert ők bekerültek az ellátásba. Talán sokan emlékeznek: két éve történt a törökszentmiklósi ügy, mikor két terhes nő drogfogyasztás miatt kórházba került. Először úgy adta le a sajtó, hogy az újszülöttek meghaltak, aztán kiderült, hogy mégsem. Ment az értelmetlen gyalázkodás a médiában. Mi még intravénás szerhasználóknál is kétszáznál több terhességet követtünk, és nem halt meg senki, fejlődési rendellenességekkel sem születtek a gyerekek. A problémák a gondozatlan terhességeknél történnek, vagyis ellátásba kell juttatni az embereket. A magzati alkoholszindróma egyébként sokkal nagyobb probléma, és gyakoribb is.

Mindenki maga akarja felnevelni a gyereket?

O.J.: Egy-két kivétellel igen. És a kivétel sem a gyerek elutasításáról szól, hanem néhányan kilátástalannak ítélik a helyzetüket. Például valaki a terhesség alatt igyekszik nem használni drogot, de tartósan ezt reménytelennek véli. És ez sajnos sokszor reális. De a gyerekről mindenki gondoskodni akar, a gyerekre mindenki vigyáz, aztán hogy maga neveli, örökbe adja vagy nevelőszülőhöz kerül, az eldől.

Gizella: Nem mindenki a „szakadt hajléktalanságból jövő unintelligens” a függők között, akikkel együtt lakom. Ha épp az utcán, vagy szállón is éltek a terhesség előtt, az egy átmeneti stádium volt az életükben, amiben a megoldást keresték, előtte a párjukkal vagy az anyjuknál laktak. De van olyan is, aki szexmunkás volt, majd a gyerek hatására szeretett volna javítani a helyzetén, igyekszik is, és nagyon szép eredményeket ér el. Dolgozik, albérletben lakik, maga neveli a gyerekét.

O.J.: Szenvedélybetegség minden társadalmi rétegben előfordul, de a gazdag család alkoholfüggő kismamája nem fog hozzánk kerülni, mert kifizetik a magánpraxist, és felvesznek bébiszittert. A segíteni szándékozó rendszer tagjai általában úgy ítélik meg, hogy a megjelenő emberek nem alkalmasak arra, hogy szülők legyenek, és mivelaz érintettek is tudják ezt, igyekeznek elkerülni az ellátórendszert. Nem azért, mert nem akarnak jót a gyereknek, hanem mert félnek, hogy elveszik őket. Párszor mindenki össze tudja szedni magát, a legelvetemültebb intravénás szerhasználó is, és a védőnővel úgy fog beszélni, hogy semmi nem derül ki a problémáiról. Így tehát részt vettek ellátásban, de mégsem, mert a kritikus problémákról nem volt szó. Olyasvalakinek viszont szívesen beszélnek, aki nem fogja felnyomni őket. Én sajátos eset vagyok, mert csajokkal együtt alapítottuk a szervezetet, én, ugye, férfi lévén, nem szültem, de én vagyok a “tiszteletbeli drogos anyuka”.

Közösen találjuk ki az ügyfelekkel az ellátás menetét, mert ki mással is kellene, mint velük. Nem arról beszélünk, hogy ellátlak téged nagyon profi módon, majd elveszem a gyerekedet, hanem arról, hogyan partnerek leszünk a közös cél elérésében.

Nagyon sok konfliktusunk van a gyámhivatallal. Akik a gyerek sorsáról tárgyalnak, az addiktológiai, pszichiátriai kórképek megítélésénél nem felkészültek. Legtöbben nincsenek kiképezve erre, nincs szakértői háttér, a rendszer szereplői vakon hoznak döntéseket, és általában a kockázatminimalizálásra törekszenek. Az egyik folyó ügyünkben a gyermekvédelmi gyám azért nem javasolta, hogy az anyuka nevelhesse a saját gyerekét, mert a csecsemőotthonban egyszer káromkodott, miközben kezében volt a csecsemő.

Ha nem sikerül a leszokás, egy drogfüggő anyuka alkalmas a gyerek ellátására?

O.J.: Körülbelül annyira, mint aki egész nap nézi a tévét vagy netezik. Az a kérdés, hogy ellátja-e közben a gyereket. A magyar társadalom 80 százaléka nem absztinens, ha ez lenne a kritérium, akkor csak 20 százalék nevelhetne gyereket. Ha az, hogy káromkodik-e a szülő a gyereke jelenlétében, akkor valószínűleg még rosszabb lenne az arány. Egyedi esetekben kell dönteni.

Gizella: Az alapítvány ad egy csomó segítséget, fejlesztőpedagógusok, gyógypedagógusok foglalkoznak a gyerekekkel. Épp itt él egy kisbaba, mindent tud, amit egy babának kell, az anya most megy el dolgozni, van egy párja, lehet, hogy vele költözik össze. Van egy stabil hely, ahonnan el lehet indulni.

O.J.: Nekem egyébként nem az a célom, hogy az anya innen kimenjen. Az lehet egy cél, hogy a gyereket felnevelje és következő húsz évben itt lakjon. Nem lehet szabványokat emberekre ráhúzni. Egy-két év: reális az, hogy szülés után egy egyedülálló nő ennyi idő alatt rendbe teszi az életét? Mit várjunk, vegyen egy lakást? Eleve nem egészséges, rosszabb helyzetből startoló emberektől várjuk, hogy oldjanak meg olyan helyzeteket, amire Magyarországon legfeljebb a társadalom egy szűk rétege képes… Három itt lakó anyának van egy évnél fiatalabb csecsemője, ha el kéne őket küldenem, semmi esélyük nem lenne, hogy együtt maradjanak, sőt, el sem vihetnék, az anyák hajléktalanszállókra, a gyerekek csecsemőotthonba vagy nevelőszülőkhöz kerülnének.

Miért fordulnak a Józan Babákhoz a nők?

Gizella: Én azért jöttem, mert belefásultam az eredménytelenségbe. Régebben nem akartam eladni a házamat, de végül mégis el kellett adni, mert nem kaptam érdemi segítséget. Most van időm dolgozni az egzisztenciám megalapozásán is, alacsonyak a költségeim, segítenek tanulni, aminek révén majd jobb munkához és jövedelemhez juthatok.

O.J.: Van, aki azért jár ide, mert kell neki egy csoport, társaság, vagy egy-egy ügy elintézésében kér segítséget. Van színházcsoportunk, ahol szintén sok emberrel lehet találkozni. Fontos, hogy ne legyenek izolálva az emberek, legyen közösség, és ehhez a normál mindennapokat kell így szervezni. A józsefvárosi Kálvária téren vannak közterületi szolgáltatások, ott van egy játszótér, egy fedett épülettel, ez egy laza családias helyszín, de rengeteg ügy jön be, a személyzetnek elmesélnek emberek problémákat, amivel továbbküldik őket az ügyfélszolgálatra. Most érkezett egy metadonos (heroint helyettesítő szer) anyuka, aki a terhesség felénél tart, van ellátása, de úgy látják, jó lenne, ha találkozna sorstársakkal, mert olyanokat nem ismer még, akik gyereket nevelnek, most ebbe kéne beletanulni. Van egyetemista klubunk, ahol az érdeklődő hallgatókkal találkozunk, vagy éppen egy kurzust állítunk össze szociális munkás hallgatók számára, mert a képzési rendszerből is hiányzik a téma. Van egy krízistelefonszámunk, ami az egész országból fogad bejelentéseket, sőt külföldről is, jellemzően azokról a területekről, ahol prostitúcióban érintett magyar nők tartózkodnak.

Leszokott függők.

Hány ügyféllel foglalkoztok?

O.J.: Ha a családtagokat is számoljuk, évente több száz ember jelenik meg körülöttünk.

És ha bejelentkezik még száz ember?

O.J.: Akkor ellátjuk, így sem alszunk. A munkának vannak fizikai határai, amiket rég átléptünk.

Hogy bírod?

O.J.: Az igazgatási rendszerekkel való gyakori találkozás veszélyeztető, de az ügyfelekkel nincsenek problémáim.

Mi a sikerélmény ebben a munkában?

O.J.: Olyan nincs, hogy én elmondom, az a cél, hogy mosolygós anyukák az aranyosan gőgicsélő babákkal a játszótéren napsütésben homokozzanak, és ha azt elértem, az a siker. Ez az én ambícióm, nem az ő életükről szól. Egyes emberek jönnek be, mindenkinek saját története van, és hogy mit szeretne, azt el tudja mondani, a kapcsolatunk pedig ebből az egyedi történetből indul ki. Az egy siker, hogy onnantól, hogy Gizella épp beviszi az intézetbe a gyerekeit saját maga elől, eljut odáig, hogy van egy rendezett élete, diplomája, normális kilátásai, teljesült a saját terve.

Gizella, neked nehéz volt visszakapni a gyerekeket?

Gizella: Nekem nagyon jó volt a gyámhivatali ügyintézőm. Nézegetett egy fél évig, aztán mondta, hogy ha ezt szeretném, adjam be a kérvényt, és el is mondta, mi a folyamat. Bekerül egy gyerek, közben jár anyuka a láthatásra, reggel-este lehet menni a csecsemőotthonba. Közben voltak visszaeséseim. Ez egy hároméves folyamat, amin ha valaki végigmegy, már nincs mit kitalálni. Egy évig figyelték, hogy látogatom a gyereket, én hogy épülök, aztán a környezetet is. Aztán már kihozhattam a fiúkat, aztán már hétvégére, szünidőre is. A csecsemőotthon borzalmas volt, ott nem akartam őket magukra hagyni, a személyzet próbált is elijeszteni, jó bunkók voltak, de nem sikerült, reggel-este mentem látogatni. Pedig akkor még nem voltam jól, csak kitartó voltam. Aztán kaptunk lehetőséget, hogy átkerülhettek lakásotthonba, ahol tíz különböző korú gyerek nevelkedik, ráadásul Budaörsön, elég jó környéken, külső óvodába mentek. Itt már jó helyen voltak, én bementem rehabra, utána kerültek át, mikor a kicsi betöltötte a hármat. Mikor hazakerültek, a nagy az iskolát kezdte. Végül négy évet voltak benn, a negyedik évben azt mondta a gyámügyesnőm, hogy most már vigye haza. Három év után is megkaphattam volna őket, de én nem éreztem, hogy egyedül elboldogulok velük. Ha beteg lesz a gyerekem, akkor ki megy dolgozni? Kettő van és egymásután szoktak megbetegedni, engem meg ilyenkor kirúgnak.

Beszéltek róla, milyen volt  a gyerekotthonban?

Gizella: A mai napig beszélünk. A csecsemőotthon brutál volt, egy szoba méretű területen ettek, aludtak, fürödtek. A nagyobbik sokkot kapott, mikor bekerült. A kicsinek szinte természetes volt, hogy ott laknak, és anya meg a nagyszülők mindig jönnek. Ma mindkettő ADHD-s. Az első iskolából el kellett jönnünk, most egy olyan speciális iskolába járnak, ahova sok jómódú gyerek is, könnyített tantervvel, de ugyanazt tanulják, mint máshol. Most megyünk a szakértői bizottság elé, hogy megkaphassák a megfelelő ellátásokat. Gyógypedagógus foglalkozik velük és agyon jó pszichológusokat kapunk. Jól megvagyunk hárman a gyerekekkel, dolgozom, és nemsokára jelentkezem az egyetemre.

Alkalmi szerhasználók is fordulnak hozzátok?

O.J.: Sőt, küldenek olyanokat is, akik alkalmilag se drogoznak. Csak bemegy a gyerekjólétihez egy fiatal nő, kidobták az albérletéből és ide küldik. Ennél nem kell több, sajnos, ahhoz, hogy ügyfél legyen belőle. Ezzel elvileg nem mi foglalkozunk, de ki a fene foglalkozzon, ha van lehetőség, ellátjuk. Mindenféle ember előfordul itt, szép, csúnya, gazdag, szegény – az egyedülálló nők egzisztenciális krízise tömegprobléma, amit csak tetéz, ha az illetőnek addiktológiai vagy más egészségügyi problémája is van.

Gizella: Én egy normális családból származom, volt egy házam, csak nem mentem el érettségizni fiatalon, mert két tantárgyat nem tudtam. Aztán lecsúsztam, és most újra kell teremtenem a létfeltételeimet.

A családod mit szól hozzá, hogy ennyit dolgozol?

O.J.: Ők is ebben élnek. A kislányom csecsemőkora óta „bejár”, hét-nyolc évesen már leadta nekem az eseteket, mert a bejövő gyerekek meséltek neki. A gyerekeim sokkal jobban elboldogulnak hajléktalan, addiktológiai vagy mentális problémákkal élő emberek között, mint a középosztály legtöbb tagja, akik inkább idegenkednek tőlük. Én örülök ennek, mert nyitottságot tanulnak, és természetesnek veszik ezeket az állapotokat. Szerintem nincs rosszabb, mint ha valaki csak a hozzá hasonlókkal találkozik, és éppen úgy izolálja magát, ahogy az a válsághelyzetben lévő ügyfeleinkre jellemző, holott oda is fordulhatna másokhoz.

Még több történetet olvashattok gyermekvédelemről, nevelőszülőségről, örökbefogadásról az SOS Gyermekfalvak által működtetett Gyereksorsok blogon.

További cikkek az SOS Gyermekfalvaktól az NLCafén:

• „Az első két hetünk pokol volt” – hogyan lehet egy egyévest elválasztani az anyjától?!
• “Többet tanultam a lányomtól, mint bárkitől”
• “29 gyereket neveltem, mindtől tanultam valamit”
• “A végén én magam kértem a lányaim intézeti elhelyezését”

Borítókép – Jean Béraud: Abszint ivók (forrás: wikipédia)