Menekült, nem migráns – Azért drukkolni lehet, hogy életben maradjanak, ugye?!

Hagynád is ezt a cikket ezen a ponton talán, nem akarsz együttérezni, egyáltalán tudni arról, hogy olyan lányok, mint te, ahelyett, hogy a nyári szabadságukat terveznék most éppen, az életüket mentik. Veled ez úgysem történhet meg, azt gondolod. Jó sokáig Nadja is így gondolta. Épp így élt, mint te. Jó zenéket hallgatott, folyton magánál tartotta a telefonját, járt egy zenésszel, aztán szakított vele, posztolt a közösségi oldalakon. Nem volt vallásos, sőt… Mégis, egy idő után elkezdett hosszú fekete ruhát és csadort hordani, hogy „ne baszogassák a férfiak”. Legalábbis így felelt, amikor Szaid megkérdezte, miért jár fekete lepelben, ha nem vallásos.

A csadorra húzta rá a bukósisakot is, és úgy motorozott haza. Az első randi napján helikopterraj lepte el a várost. De azért találkoztak, és elfogyasztották együtt a varázsgombát, amit Nadja csomagban rendelt. Az élet mindenütt csak úgy megtörténik. És közben a háború is. Egyre közelebb ér, miközben az élet megy tovább, csak éppen egyre üresebbek az irodák. A munkahelyi fő téma az, mikor és hogyan kellene elhagyni az országot. Akkor, amikor már nem lehet. Illetve nagyon sok pénz kell hozzá. A kijárási tilalmat meg lehet szokni, aztán azt is, hogy mintegy varázsütésre meghal a város valamennyi mobiltelefonja és az internetkapcsolat. Aztán megszűnnek a bérkifizetések, a munkahelyek, és egy édesanyát el lehet veszíteni úgy, hogy lehajol az autóban a fülbevalóját megkeresni.

Fotó: Ashraf Shazly / AFP

Lassan mindent meg lehet szokni – a szerelmed mosdatlan szagát, az akasztott emberek látványát, azt, hogy emberfejjel fociznak az utcán, hogy vécé már nincs, csak a szükség. A közeli hozzátartozóid közül elsőként az unokatestvéred robban fel, csak két testrész marad belőle. A fölötted levő lakásban lemészárolt férfi vére átüt a plafonon. A szerelem a vágy és a rettegés szétszálazhatatlan szövete. Mert akit a milicisták tiltott szerelmi viszonyon kapnak, azzal példát statuálnak. Megszokod, hogy rettegve szeretsz. Olykor elgondolkodsz, hogy tényleg szeretsz-e, vagy csak félsz egyedül. Például, mert múltkor is a bank előtt sorba állva a sűrű tömegben megpróbáltak beléd nyúlni, és meg sem tudtál mozdulni, hogy megvédd magad.

Mindenki tudja, hogy léteznek fekete ajtók, amelyeken át ki lehet jutni. Csak meg kell találni. Kérdés, hová vezetnek az ajtók? És milyen élet van azokon túl – Dubajban, Londonban, San Franciscóban… vagy éppen Budapesten? Ahol te nem vagy Nadja, egy huszonöt éves fiatal lány, hanem migráns, aki el akarod venni a magyarok munkáját, lopsz, hazudsz és robbantani készülsz.

Minden második másodpercben útra kel egy ember a világban, hogy az életét mentse – erre figyelmeztet a pakisztáni Mohsin Hamid most megjelent regénye, a Nyugati kijárat. És erre figyelmeztet ma az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága: 

Ez a mai nap az övék: a menekültek világnapja. Legyenek ők csak ezen az egy napon legalább menekültek, és nem migránsok a mi fejünkben is. Akik egyszerűen csak mentik az életüket. Azok pedig, akik ebben nekik humanitárius segítséget nyújtanak, azok hadd legyenek egy napra tiszteletreméltó emberek, és ne valami átláthatatlan és fölöttébb zavaros sztoriban kimatricázott és pellengérre állított „bérencek”.

Isten, Allah, bárki, csak segítsen – Fotó: MTI

A mai nap nemcsak a menekültek világnapja, hanem az alaptörvény módosításáé is, amikor is kimondatott, hogy Magyarországra mostantól nem telepíthető be „idegen népesség”, és nem jogosult menedékjogra az a nem magyar állampolgár, aki hozzánk olyan országon keresztül érkezett, ahol „üldöztetésnek vagy üldöztetés közvetlen veszélyének” nem volt kitéve. Hozzánk Szíriából, Dél-Szudánból nem tudnak átlépni üldözött menekültek, ha valahogy mégis idekeverednek a fekete ajtókon át, kitoloncolás lesz osztályrészük.

Hát engedd el magad, kedves olvasónk, és érezz együtt a menekülőkkel. Ne akard tudni, mi a „migránsprobléma” megoldása, mert nem a te dolgod tudni. A te dolgod az, hogy érezz és ne gyűlölj, ne félj! Nyisd ki a szíved, mielőtt még kővé dermed. Ne keresd a tömegben a terroristát, inkább vedd észre Nadját, a lányt, aki épp olyan különös, mint te, és aki éppúgy egyszerűen csak boldog akar lenni. Nem kell semmit tenned, csak ne félj tőle. Nem kerülhet a közeledbe, nem tudsz a szemébe nézni, de kívánhatsz neki és magadnak szebb időket és azt, hogy egyszer épségben hazatérhessen.

Vajon te mit válaszolnál arra a kérdésre, amelyet a regényben feltesz Nadjának a szerelme, Szaid, hogy vajon a migránsellenesek valóban megölnék őket? Nadja erre azt mondta, hogy a migránsellenesek annyira félnek, hogy bármire képesek. „Megértem őket, jelentette ki, képzeld csak el, hogyha te élnél itt, és egyszer csak megjelenne több millió ember a világ minden részéből? A mi országunkba is milliók érkeztek, felelte Szaid, amikor háborúk voltak a környéken. Az más volt, válaszolta Nadja. A mi országunk szegény, mi nem éreztük, hogy túl sok vesztenivalónk volna.”

És te, kedves olvasó, te mennyire félsz?