Így főz paprikás krumplit egy addiktológus

Július 8-án a budapesti Szimpla Piacon immár negyedik alkalommal főztek ebédet a Nyírő Gyula OPAI Addiktológiai Osztály munkatársai friss, szezonális hozzávalókból. A menüt házi sütemények varázsolták teljessé. A bevételt ezúttal is az osztály fejlesztésére fordítják, hogy kellemesebb környezetet teremthessenek klienseiknek a felépüléshez.

Közös lábosban

És miért különlegesen hangsúlyos, hogy mindezeket a finomságokat egy remek közösségben élvezhettük? Mert a függőség a legmagányosabb műfaj. A felépülés belőle pedig közösség nélkül lehetetlen. Nincsen ebben semmi ellentmondás. Mindkettőről van személyes tapasztalatom. A szenvedélybeteg, legyen bármi a választott szere – alkohol vagy drog –, szenvedjen bármilyen viselkedési függőségben, például legyen akár kontrollálatlan szerencsejátékos, akár kapcsolatfüggő, önmagát zárja be saját világába, és zárja ki magát mások világából. Mert a függőségünk mindent felzabál körülöttünk, legelsősorban – és ez a legfájdalmasabb – emberi kapcsolatainkat. Persze a legkitartóbbak a szeretteink, akik erejükön felül viselik mindannak terhét, amit egy függővel való együttélés jelent, de végül ők is feladják, és nem ritkán szintén megbetegszenek. Hát így érkezünk meg mi az addiktológiai osztályra, többnyire egy szétvert életet magunk mögött hagyva. Reményvesztetten és utálva önmagunkat. És belecsöppenünk egy olyan közösségbe, ahol mindennek az előjele megváltozik. Mert a terápia során kiderül, hogy igenis vannak értékeink, és vannak még mozgósítható erőforrásaink. Ezeket együtt keressük, kliensek egymást támogatva, terapeuták fáradhatatlan bábáskodása mellett.

Eggyel ártatlanabb függőség

A felépülésnek, a gyógyulásnak volt egy ijesztő mozzanata is számomra. Az, hogy megértettem: minden rajtam múlik, az én döntésem. Jóllehet, ehhez minden támogatást megkapok. De valahogyan úgy nőttem fel, nőttünk fel, hogy a doktor bácsi kiveszi a mandulámat, ha az kalamajkát okoz, felírja a gyógyszert, mely egy varázsütésre elmulasztja fájdalmat. Itt viszont nekem kellett döntenem: a józanság, a szermentesség útján akarok járni. De az útitársakkal – klienstársakkal, gyógyítókkal – különleges élmény volt ez az utazás. Mert viselt dolgaimért itt nem kellett szégyenkeznem, legyen szó arról, hogy ittam ki magam két munkahelyről is, vagy hogyan vertem szét az amúgy mások által irigyelt házasságomat, családi életemet. És azt is megtanultam például, sok minden más mellett, hogy miért jobb, ha egyes szám első személyben beszélek az érzéseimről, és miért csapda így fogalmazni: „az ember általában…” Mert utóbbi csak erősíti, hogy eltávolodjak saját érzelmeimtől, amelyek elől valószínűleg már évek óta menekülök, és amelyek érzéstelenítéséhez használtam a szert. És még sorolhatnám a példákat, amelyek a mai napig kapaszkodót jelentenek.

És persze az is benne van pakliban, hogy ugyan az osztályon sokat dolgozunk önmagunkon, ám a munka java csak azután jön, hogy kilépünk a kórház kapuján. De a közösség ereje ezen is átsegíthet, akár szervezett formában találkozunk újra és újra, akár az itt szövődött barátságok révén, spontán módon. Hát ezért is nagyon jó időnként újra „egy lábosban” lennünk. Lehet, hogy most azt gondolod, hogy mindez szép, de neked mi közöd van mindehhez?! Hisz nem vagy függő, de még a környezetedben sincs ilyen beteg. Én mégis azt mondom, igenis van közöd hozzá, mert az információhiányból fakadó előítéleteid börtönéből segítünk kiszabadulni. Ha megismersz minket, megtapasztalod, hogy sem akaratgyenge semmirekellők, sem reménytelenül gyógyíthatatlanok nem vagyunk. Ezeken a találkozókon bárki felteheti kérdéseit a legavatottabb szakembereknek függőségről, felépülésről vagy éppen arról, miért gondolják azt, hogy a józanság sokkal több annál, mint pusztán letenni a szert. Nem mellesleg jó ügyet támogattunk, miközben jót ebédeltünk.