Fél évvel ezelőtt megkérdeztek egy csapat állami gondoskodásban élő fiatalt, hogy mi foglalkoztatja őket, miről énekelnének szívesen. A rezilienciáról, vagyis arról, hogyan lehet a traumák ellenére megerősödni, alkalmazkodni az akadályokhoz, jött a válasz. Ha a tinédzser fiatalok a szex, szerelem vagy iskolai hétköznapok helyett erről szeretnének beszélni, ez elég erős jelzés arra, hogy valami nincs rendben körülöttük.
Horváth Kristóf (Színész Bob) színész, drámapedagógus, slammer 6 hónappal ezelőtt az Életrevaló Egyesülettel és az Északi Támpont Egyesülettel kezdett el dolgozni azon, hogy megmutassanak valamit a gyerekotthonban élő fiatalokról. Kristóf provokál, kérdez, játszik, újra és újra meglep azzal, hogy minden munkájában megvan a csak rá jellemző plusz. Tehetséggel és szakmai alázattal nyúl a legnehezebb témákhoz is, mindegy, hogy a Tudás6alom fiataljaival az oktatáspolitikáról slammelnek, a Bohócok a Láthatáron Csoporttal fórumszínházaznak, vagy fogyatékossággal élő barátjával tabukat döntöget a színpadon. Most a gyerekotthonban élő fiatalokkal közösen készített két nagyon különleges videót, aminek szövegét a gyerekek írták saját életükről.
Horváth Kristóf slammer
Valamiért mindig olyan témákkal foglalkozol, amikről kényelmetlen beszélni; hogy szegregál az oktatás, hogy bárki rászokhat a drogokra, vagy hogy bizonyos szavaktól, mint cigány vagy fogyatékos, még mindig görcsbe rándul sokak gyomra. Miért vagy ennyire fogékony ezekre a kérdésekre és miért ezt veszed észre a társadalomban?
Pont most hallottam a segítő-szindrómáról, amikor valaki mindig segíteni akar másokon, és végig kellett gondolnom, hogy vajon én az vagyok-e. De azt hiszem, elég rendben vagyok a traumáimmal, úgyhogy ezt kizártam. Az viszont elképzelhető, hogy ez húzott bele a munkába, aztán menet közben kigyógyítottam magam. De én is rendszeren kívüliként nőttem fel, egy külső szemszög, a kirekesztettség, nyilván kritikus nézőpontot ad. Miközben persze az ember bizonyítani is akar, hogy én is jó vagyok. Ez egy ilyen nagyon furcsa kívül-belül állás. Amióta ezt csinálom, az a vesszőparipám, hogy valaki, aki a tehetsége alapján megérdemelné, hogy minőségi oktatást kapjon – távlatokat, álmokat, képzést, terhelést –, hogy lehet, hogy abból olyan ember válik, akiről a társadalom azt gondolja, hogy csak a terhünkre van, és hátráltat minket. Hogy lehetséges, hogy az értékeinkből hátrányt csinál a rendszer?
Milyen rendszeren kívüli voltál?
Egyedülálló anya nevelt, roma vagyok, nevelőapám volt, szegény voltam. Ezek azért eléggé meghatározzák az apró köröket. A színbeli szégyen, vagyis, hogy cigányként sötétebb a bőrszínem, valahogy hozzátartozik ehhez, a cigányságomhoz, a szegénységhez. És ennek egy része olyan tapasztalat, amit azok a fiatalok is átélnek, akikkel dolgozom. Mert a gettóból kiveheted a gyereket, de a gettót nem veheted ki a gyerekből. Lehet, hogy a képességeik és tapasztalataik alapján azok a fiatalok, akikkel együtt dolgoztunk előrébb járnak, mint a hasonló körülmények közül érkező társaik, de a mély problémáik valójában ugyanazok. Mert ha a társadalom nem hitette el velem, hogy én hasznos tagja vagyok, azt nem fogja egy olyan projekt megváltoztatni, mint a mi közös zenélésünk.
Nyilván két videótól önmagában még nem lehet csodát várni. De mit gondolsz, mire volt jó a közös munkátok?
Minden kamasznak megvan a maga problémája, hogy önmagát elfogadja, de a fiatalok, akikkel dolgoztam egészen rendkívüli egyéniséggel rendelkeznek. Rengeteg küszködésen és mélypontokon át jutottunk el a videókig, volt, akinek nehezen ment tartani a határidőket, színpadon szerepelni, próbákra eljárni, megszokni ezt a sokszor szigorú rendszert. De ha valamit ez a projekt adni tudott nekik, az az, hogy legalább egy akadályt most sikerrel vettek.
„Szabad vagyok, te korlátok között élsz” – énekli az egyik fiatal. Ez egy elképesztően erős társadalomkritika mindarról, ahogyan nekünk a többségi társadalom tagjainak kényelmes látnunk a gyerekotthonban élőket, és ahogyan ők látnak minket. Hogyan jelent meg mindez a szövegekben?
Nem adtam a fiatalok szájába egyetlen gondolatot sem, minden fordulat tőlük jön, én csak a lüktetést adtam hozzá. Sértettségek voltak bennük, sebek, mert sokakat kinevettek, csúfoltak és ez a kirekesztettség megjelent a szövegekben is. De ami igazán érdekes, hogy ezzel a tapasztalattal egyfajta tartás is érkezik, ez is a reziliencia, a megnövekedett ellenálló-képességünk része. Ugyanakkor sok közös tapasztalatuk is van a nem gyerekotthonban élő fiatalokkal, hiszen az iskolában a helyes válaszra vagyunk kíváncsiak, nem a véleményre. Emiatt nagy hallgatások vannak, próbáljuk megúszni, nem vagyunk a részei igazán semminek. Ezek a fiatalok még inkább ezt élik meg, hogy nem részei a külvilágnak. A napról napra élés, a hosszú távú célok hiánya, ezért aztán a dolgok következményei sem tűnnek annyira fontosnak. Így esnek el olyan lehetőségektől, amikről egyszerűen csak lemondanak, mert nem értik, hogy miért fontos valamiért küzdeni. Csak a mai napot kell megoldani, túlélni. Ha a szegénységbe beleszoktál, nem tudsz mit kezdeni azzal, ha van pénzed. Ugyanígy, ha a hosszú távú célokhoz nincs beosztás, családi minta, stabilitás, otthon, akkor marad a légüres tér. Otthont pedig nehéz kialakítani, ha egész életedben jöttél-mentél, és most is az útra vagy berendezkedve.
Te nem gyerekotthonból jössz, nincsen feltétlenül tapasztalatod erről a világról. Miért fogadtak el a fiatalok?
Ez nagyon érdekes dolog. Miért mozog együtt az LMBTQ meg a roma téma? Vagy a sérültek problémái és a kisebbségek? Mert valamilyen módon mi mind megtapasztaltuk a kirekesztettség érzését. Nekünk vannak erre válaszaink, van egy közös nyelvünk, és mi ezt tudjuk megszólaltatni ezekben a dalokban. Ebben segít, hogy a rap egy szókimondó forma, a zene, és az az érzés, hogy te teremtesz. Éppen ez az, amit ezektől a gyerekektől a rendszer elvesz, hogy nem lehet alkotni, teremteni, miközben teremtőerővel vagyunk megáldva. Az én dolgom, hogy ezt erősítsem, hogy képesek vagyunk az anyagon keresztül megfogalmazni dolgokat, befolyással lenni az életünkre és így talán elhiszik, hogy az élet sem csak történik velük, hanem dönthetnek is róla.
Mire tanít téged ez a közös munka?
Elgondolkodom azon, hogy engem mik mozgatnak, miért vagyok olyan most, amilyen. Újra és újra emlékeztetem magam, hogy határokat kell tartani, az álmodozásban is, nem szabad felesleges ígéreteket tenni. Voltak, akik menet közben feladták a közös munkát, de ők is nagyon fontos részei voltak a daloknak. Arra szánom ezeket a dalokat, hogy mantrákká váljanak, amiket jó mondogatni, amik kicsit segítenek végiggondolni, hogy mi is van velünk és megerősítenek, ha elakadunk. Ez fontos minden fiatalnak, mindegy, hogy gyerekotthonban él vagy csak nehéz az élete. És nem akarom, hogy a társadalom most csendben hátradőljön, és azt gondolja, hogy tessék, itt van ez a videoklip, van pár gyerek, akinek beindult innentől a tehetséggondozása, és akkor most minden rendben van. Mert nincs. Nem azért lettünk a főszereplők, hogy ti sajnálhassatok minket!
Még több történetet olvashattok gyermekvédelemről, nevelőszülőségről, örökbefogadásról az SOS Gyermekfalvak által működtetett Gyereksorsok blogon.
