Ezekért a férgekért nem kár– írják a kommentelők az egyik kisebbségre. (A mi kommentelőink is.) Ez egy betegség, nekem ne mondja senki, hogy ez a normális, az ilyen jobb, ha nem szaporodik – írják a másikra. Ezek ide ne jöjjenek, megerőszakolják a nőket, elveszik a munkánkat – ezt a harmadikra. Aki ilyet ír, az – akár belegondol, akár nem – sosem mondana ilyet élőben, hát még az érintettek arcába, közvetlen közelről. Hülye hely az internet: bármit megengedünk magunknak, tabuk és határok nélkül, szabadjára eresztjük a gyűlöletet, van, aki „saját örömére”, van, aki a profitért.
Erről beszélt Budapesten Monika Lewinsky, aki a negatív internetes hírnév és az online zaklatás (cyberbullying) első áldozata, ahogy ő fogalmaz: a patient zero. Évtizedes hallgatás után, 2014 óta pedig a téma élharcosa, aki, miután (éppen hogy) túlélte a Clinton-botrányt, azon dolgozik, hogy visszaszerezze az irányítást a róla kialakult kép fölött. Most Magyarországra jött, hogy a reklámszakembereknek szóló Budapest Brand Festivalon fél óráig meséljen az online gyűlölködésről, saját története tanulságairól, de főleg magáról. Tíz idézetet hoztunk a beszédből.
„Jó napot – ezt tudom magyarul, és ebben ki is merült a tudásom.”
„Négy éve októberben az internetes zaklatás, azaz a cyberbullying ellen tartottam beszédet a Forbes magazin 30 Under 30 (Harmincan harminc alatt) című rendezvényén. Sokan voltak ott, akik még meg sem születtek, amikor kirobbant a botrány, ott pedig már sikeres üzletemberekként jelentek meg. Azaz ott volt egy csomó felnőtt ember, aki legfeljebb rapszövegekből ismeri a nevem. Mert született rólam rapszám, igaz, sosem kaptam érte jogdíjat.”
„Rám hajtott egy 27 éves fiú. Én akkor 41 éves voltam. Őrült helyzet volt, amit egyébként élveztem, kedves volt, figyelmes és cuki. Csak aztán azzal a szöveggel próbált felszedni, hogy
gyere, velem újra 22 évesnek érezheted majd magad!
Higgyék el, ha valaki, akkor én aztán nem akarok újra 22 éves lenni!”
„Ennyi idős voltam, amikor kirobbant a botrány. Huszonkét éves – ekkor szerettem bele a főnökömbe. Két évre rá összeomlott az életem. Most pedig tegye fel a kezét, aki követett már el hibát életében! Ahogy sejtettem. Mindenki követ el hibát, mindenkivel megeshet, hogy a rossz emberbe szeret bele. Igaz, az a bizonyos ember nem feltétlenül az Egyesült Államok negyvenkettedik elnöke.”
„Elképesztő helyzet volt. Ekkora médiavihart még nem látott a világ, és én ott álltam a közepén. Ha pár évvel korábban történik, egész más lett volna minden. Lassabb, nyugodtabb, kezelhetőbb lett volna. Akkor az emberek még csak a tévéből, a rádióból és a nyomtatott újságokból tájékozódtak. Ez volt az első internetes botrány. Nem csupán az interneten terjedt, eleve ott is robbant ki: az engem ábrázoló videó egy pillanat alatt elterjedt az egész világon. Mindenki látta, aki fent volt az interneten. Azt mondják, az országos internetforgalom egy éjszaka alatt megduplázódott.”
„Egy pillanat alatt világhírű lettem az interneten. Én voltam az első. A nulladik fertőzött (patient zero). Példátlan volt a figyelem, ami rám irányult – személy szerint rám, és nem a sztorira. Megkaptam mindent: pletykát, karikatúrát, gonoszságot, vitriolt. Az internetet nem kötik a régi média szabályai, nincsenek határok. Minden pletyka-, szórakoztató- és híroldal feldolgozta az esetet annyiszor és annyiféleképpen, ahányszor és ahogy csak akarták. »Olyan rossz volt, hogy meg tudtam volna halni« – ez egy mondás Amerikában, nem tudom, itt használnak-e hasonlót. Én azonban egészen konkrétan meg tudtam volna halni. Egészen más volt ez, mint mikor az öcsém elolvasta a naplómat, vagy mint amikor az osztályban elolvasták a titkos szerelmes levelemet. Ezt mindenki olvasta a világon.”
„Egy hotelszoba fogságában követtem az eseményeket egy laptoppal és egy kínkeservesen lassú, betárcsázós internetkapcsolattal. Néztem, ahogy az életem legapróbb, legintimebb részletei kerülnek nyilvánosságra a beleegyezésem, kontextus és együttérzés nélkül. Napokig csak kiabáltam: »Úristen, nem hiszem el, hogy ezt is lehozták!« A fejemben közben azonban csak egy mantra ment:
Bárcsak meghalnék!
Rá kellett jönnöm: két Monica Lewinsky létezik. Az egyik én voltam, a másik a nyilvános. Az utóbbi egy márka volt, felépítették pár ténnyel és sok-sok kitalációval. Gondolom, könnyű volt elfelejteni, hogy az igazi Monica Lewinsky háromdimenziós, lelke van, és hogy ezzel tönkreteszik. Az online megszégyenítés és a nyilvános gyűlölködés más, mint az élő: nincsenek tabuk, nincsenek szabályok, nincsenek határok.
„Tizenkét évvel később megszületett a közösségi média, az én esetem pedig újra és újra megismétlődött másokkal. Ma súlyosabb a helyzet, mint valaha: pletykák, paparazzik, trollkodás, zaklatás, néha egyenesen hekkelés. A megszégyenítés kultúrájában élünk. Senki sem nézi az áldozat érdekeit, csak a lehetséges profitot. Mert van profit:
minél nagyobb a szégyen, annál több a klikkelés, minél többen klikkelnek, annál több a hirdetői pénz.
Valaki mindig keres a megalázott áldozatokon. A profit ráadásul nemcsak pénz lehet, hanem lájk, megosztás vagy sima hírnév is.”
„Sok szülő nem érti, min megy keresztül a gyereke, vagy csak akkor érti meg, amikor már késő. Most azonban válthatunk. Egyszerű elkezdeni, nehéz végigcsinálni. Online ugyanis empátiadeficitben működünk: olyanokat mondunk, amit élőben sosem mondanánk. Az empátia azonban nagyon fontos. Amikor rettenetesen mélyen voltam, a családom empátiája segített. És sokszor az idegeneké is. Ezért éltem túl. Az apró gesztusok is nagyon fontosak. Menj bele az online beszélgetésekbe, szólalj meg! Az legyél, aki kiáll, ne az, aki kívül áll.
A szégyenérzet nem éli túl az empátiát.”