„Ha tudni akarod, hogy milyen sportcipő lesz idén a menő, akkor nézd meg Trunk Tomi videóit” – először ebben a kontextusban találkoztam a nevével. A lányom egyik osztálytársa emlegette a fiatal srácot ezekkel a szavakkal Dorkának. Amikor kiderült, hogy egy tiniről van szó, elkezdett érdekelni a története, mert nem épp tipikus, hogy egy gimnazista fél életét a sportcipőknek szenteli. (A síelés mellett, mivel egy osztrák síiskola bentlakásos magyar diákjáról beszélünk.) Márpedig Trunk Tominak (ismertebb nevén Dablty) tényleg a fél életét a sportcipők és azok közössége köti le. Ezekről tart előadásokat, ezekről blogol és vlogol, utóbbin néha fiúknak, néha kifejezetten lányoknak magyarázza el, milyen cipő jött idén divatba. Legtöbbször mondjuk csak mesél, mesél és mesél márkákról, designerekről, marketing mögött létrejövő kollaborációról a cégek részéről. Mindezt tizenöt évesen.
Mivel angolul és németül is folyékonyan beszél, a sneakerközösség pedig messze túlnyúlik az amúgy is szerény méretű országunk határain, rengeteg külföldi tinivel is kapcsolatot tart. De miért nem szereti, ha Z generációként emlegetjük őket?
„A címkéket jó kerülni, előítéletességet jelentenek” – így kezdi a Skype-beszélgetést. „Nem vagyunk lojálisak? Nem akarunk lázadni? – említ néhány sztereotípiát azok közül, amiket rendszeresen hall róluk, tinikről. – De hát mindig is volt a felnőttek és a gyerekek között generációs szakadék…” Amúgy ezeknek a kérdéseknek szerinte épp az ellenkezője igaz: „Igenis lojálisak vagyunk, például a példaképeinkhez vagy az álmainkhoz, de persze már nem lineárisan gondolkodunk. Globális generáció vagyunk, ugyanazokat a filmeket, médiumokat, zenéket, márkákat fogyasztjuk, bár hihetetlen sok szubkultúra van a neten is. Szóval igenis van a generációnkban sokszínűség, egyáltalán nem gondoljuk például ugyanazt a világról! Több helyről szedjük össze az ingereket, mint a szüleink, az internet pedig csak az egyik ezek közül.”
Persze azért ők sem hibátlanok, jó lenne például, ha kicsivel nagyobb türelmet tanúsítanának a felnőttek felé. De tanulniuk a felnőtteknek is kell. Jó, jó, de mi van, ha egy gyereket csak a netezés érdekel? „Nekünk is szükségünk van a klasszikus ingerekre, ezért igenis kellenek a fix pontok a kütyükön kívül, amikhez a leghatározottabban ragaszkodhat a szülő szerintem” – válaszolja. Náluk is voltak ilyen pontok, a szülei például hétéves koráig semmilyen okoseszköz, számítógép közelébe nem engedték. Helyette volt egy csomó szabadidős program, kirándulás, sport és esténként történetek, könyvek. A kütyükérdés persze – és ezt ő is belátja – egyáltalán nem olyan egyszerű. „Engem is engedtek a szüleim játszani a számítógépen. Én fifázni szerettem nagyon. Szerintem azért nem volt ezzel a szüleimnek semmi bajuk, mert utána elmentem focizni, illetve apukámmal meccsekre jártunk, mindketten nagy Bayern-drukkerek vagyunk.”
Tomi amúgy hagyományos értékrendű, értelmiségi-vállalkozó családba született. Gyors fejszámolást végzek, ha most tizenöt, akkor bő tíz éve volt kisgyerek. Vajon változnak tíz év alatt a hagyományok a mai rohanó világban? – tűnődöm. „Az egyik legszebb emléket az esti mesék jelentik, amiket a szüleim olvastak vagy mondtak fejből – folytatja. – A mai napig imádom a történeteket, hallgatni is, elmondani is. Szóval nálam először jöttek a könyvek, csak utána következett az internet.”
Az internettel pedig berobbant az életébe a sneakerkultúra, a sportcipők szeretete. Pedig abban hamar megállapodunk, hogy messze nincs már akkora márkahűség, mint régebben, pontosabban Tomi szerint ez ma már mást jelent. Nála sem magaslik ki egy márka a többi közül. „Hetente új és új modellek jelennek meg, eljött a kollaborációk, a márka-együttműködések ideje új és új sztorikkal. Ezért előfordul, hogy az a márka, amit az előző héten még imádtál, a következő héten az új »kollabban« már totálisan közömbös. Az igazán érdekes kérdés az, hogy mitől lesz egy márka eladható. Például nekünk, fiataloknak érdekes? Nos, ott van például a DHL, akik teljesen váratlanul összeálltak az egyik leghíresebb exkluzív divatmárkával, mindenkit teljesen meglepve. Azóta Németországban a fiatalok is szívesebben mennek hozzájuk dolgozni. Nekem ne mondja senki azt sem, hogy a print sajtó halott. Nézd meg a New York Postot az egyik címlapján egy ismert streetwearmárka logójával. Eszméletlen eladást produkáltak, sőt gyűjtői darabbá vált. Csak meglepetést kell okozni az embereknek!”
Közgáz és példaképek
Amúgy részben hasonlóan telik egy napja, mint az átlag tiniknek. Jó, egy kicsit zsúfoltabb. „Az iskolámban rengeteget sportolunk, én is versenyszerűen síelek. Hétköznap Ausztriában vagyok, péntekenként visznek haza mindig a szüleim. Nyáron is tanulok, egy oxfordi akadémiai kurzuson veszek részt az egyetem campusán. Ezekben két nagyon jó dolog van: az egyik, hogy olyan témákról szólnak, amik engem baromira érdekelnek, például a világcégek sikerének titkai, a másik, hogy komolyan vesznek minket, fiatalokat a világ minden tájáról. Azt érzed, hogy partnerség van, közben saját vállalkozást tervezünk, saját vízióval, misszióval, SWOT-analízissel és cashflow-val.” A kérdésre, hogy mitől jó egy iskola, ezt mondja: a tanórákon kívüli tevékenységek legalább annyit számítanak, mint az egyes tantárgyak. És nagyon fontos a közösség, amelyben tanárok és diákok egymást inspirálják. Igen, a diákok is a tanárokat. Amúgy Tomi hisz a sok tárgyi tudásban is, mert szerinte abból lehet elméleteket alakítani. A híres designert, Alexander McQueent idézi: „Előbb ismerni kell a szabályokat ahhoz, hogy megtörhesd őket.”
Tomi szerint a példaképek hatása sem elhanyagolható. Ő például Virgil Abloh-ra néz fel, aki a zenén kívül profin gördeszkázik, fotózik, magazint gyárt, mellette „tök jó arc, tök jó értékrenddel”. „Baromi mázlim volt a tanárokkal is, már az általános iskolában nagyon inspirált például a némettanárom és az osztályfőnököm. Olyan nem volt náluk, hogy ne tanuljak. Az első évek pokoliak voltak németből, de felső tagozatos koromra fontos eszközt jelentett, amivel aztán a nyakamba vehettem az internetet. Nem, nem volt baj, hogy ez nem az angol volt, a német YouTube-világ szuper, sok minden előbb történik ott, nem beszélve a német rapről, ami nagy kedvencem. Erről a YouTube-csatornámon is sokat beszélek.” A példaképeknél kicsit még elidőzünk. Szóba hozza a szüleit is, többek között azért, mert mindig, mindenben támogatták, bíztak benne, és intézték (intézik a mai napig) a nem egyszerű logisztikát. „Olyan tizenkét éves lehettem, amikor kivittek a berlini Video Daysre, Európa akkori legnagyobb YouTube-fesztiváljára, mert tudták, hogy mennyit jelent nekem. Pedig akkor még nem volt saját csatornám, még csak a szórakozást kerestem. Jó sokat álltunk sorban, de nem bánták, mert ők is érteni akarták, mi az, ami engem annyira érdekel. Azóta igyekszem én is pozitív üzeneteket megfogalmazni, és a videóimba minél több értékes tartalmat tenni.”
„Azt leszámítva, hogy olykor elmegyek cégekhez, feltöltök egy újabb YouTube-videót, vagy tartok egy előadást, ugyanolyan kamasz vagyok, mint a többi gyerek – mondja, pedig arra még nem is tértünk ki, hogy egy közelmúltbeli sneakerkiállítás is kötődik a nevéhez. – Esténként playstationözöm a barátaimmal, mellette imádom a designerek, rapperek önéletrajzát olvasni, és igen, a képregényeket is imádom a mai napig. Ráadásul az, ami munkának tűnik az életemben, valójában feltölt. Hogy mi lesz a jövőm? Még nem akarom magam beskatulyázni. Tény, hogy a közgazdaságtan érdekel. És az is, hogy az Oxfordi Egyetemen nagyon el tudnám képzelni magam… De meglátjuk. Az biztos, hogy a történetek mesélése mindig az életem része lesz.”