Amikor először jártam Indiában, a combközépig felhalmozott szemét látványa sokkolt leginkább Calcutta utcáin. Láthatóan volt egy réteg, amely abból élt, hogy ezeket a kupacokat válogatta – ebbe a rétegbe beletartoztak a tehenek és a kutyák is. Társadalmi szinten tehát megoldották a szelektív hulladékgyűjtést, de én akkor azt gondoltam: „Micsoda igénytelen népség!”
Aztán amikor először el akartam dobni valamit, föltűnt, hogy nincs is kuka.
Egy darabig cipeltem a szemetemet, aztán valami mélyről jövő szégyenkezéssel eleresztettem. Az első érzésem most is a szégyen volt, amikor először maradtak kint napokig az utcánkban a tömött kukák.
A magyar nem valami nagyon környezettudatos társadalom, de évek kitartó munkájával rá lehetett szoktatni a rendre. Amikor még nem volt házhoz menő szelektív gyűjtés, a Lehel térnél laktam, és a piacra menet gyakran meglepődtem, mennyire sokan használták a hulladékszigeteket: satufék, vészvillogó, anyu kipattan az anyósülésről négy szatyorral, benne gondosan négyfelé szelektálva az üveg, a lapított sörös dobozok és a műanyag palackok. A negyedik szatyorban a betétes üvegek, azt sokan szatyrostul a konténer mellé rakták, hogy a parkban üldögélő „csöviknek” ne kelljen kiborogatni a tartályokat. Működött. Egyre ritkábban hallottam olyan megjegyzéseket, hogy „minek ez, úgyis összeöntik”. Az emberek megértették, hogy tényleg ebből lesz az újrapapír, a PET-palackokból többek közt ruhák, szőnyegek, csomagolóanyagok.
Aztán előbb a sárga, a kék és a szürke gyűjtők tűntek el a környékről, viszont beköltöztek a kapualjakba a színes kukák. A házhoz menő szelektív gyűjtéssel a magyar népet sikerült rászoktatni, hogy taposson, és vacakoljon otthonában a különválogatással. Pedig még csak érdekeltté sem tették benne –
boldogabb országokban a kommunális hulladék elszállításának árában fölbukkant némi kompenzáció a lakosság fáradozásaiért cserébe.
Nálunk nem, de azért tapostunk és vacakoltunk.
Aztán elkezdtek eldugott utcákba költözni az üveggyűjtő tartályok. Emlékszem, elterjedt, hogy azok miatt, akik borogatnak: ne legyen tele üvegcseréppel a környék. Mert bűnbak, ugye, mindig kell. Az utolsó üveggyűjtő szigetre sok-sok kérdezősködés árán sikerült rábukkannom, a lakhelyemtől viszonylag messze, ami nem is gond, ha nem a biciklim kormányán kell odáig egyensúlyoznom a tömött szatyrokkal. Nem tudom, megvan-e még, mert közben elköltöztem. Úgy tudom, most már csak a bevásárlóközpontokban van üveggyűjtés (a hulladékudvarokon kívül).
(Profimedia)
A városban, ahol lakom, a többség nem túl környezettudatos. Rengeteget bosszankodom az avarégetés miatt, a téli hónapokban, mikor leszállok a vonatról, szinte mellbe vág a kéményekből kúszó, fojtogató füstköd, amelyet orrmagasságban tart a pára. Ma a verőfényes őszi nyárban gyalog sétáltam haza, és a húszperces távon elkeseredetten láttam, hogy
kábé minden harmadik ház udvarán ázott fahulladék szárad, kidobott kárpitozott pozdorjabútorok társaságában.
Ezek tavaszig szépen füstköddé válnak.
Nem csak arról van szó, hogy a népség spórolni akar a fűtéssel – bár az is benne van a pakliban –, hanem arról is, hogy a házhoz menő lomtalanításnak nevezett össznépi átverésnek az lett a következménye, hogy a felgyűlő lomoktól körülményes megszabadulni. Az egy dolog, hogy amit a népnek magának kell intéznie, az lábon meghal. De míg az utcai lomtalanításokon mindent ki lehetett pakolni, a házhoz menő szolgáltatás már igencsak szelektív – hogy stílusosan mondjam. Nem viszik el az elektronikai hulladékot, a gumiabroncsokat, a veszélyes, illetve a zöldhulladékot és az építési-bontási törmeléket. Kérdem én, hogy akinek nincs saját hulladékszállító autója, az mit csinál ezekkel? Elárulom: rendel konténert a sittnek (a legolcsóbb 20 ezer forint) vagy a vegyes hulladéknak. Ez utóbbiban egyéni árakkal dolgoznak, ha megéri a vállalkozónak, ki lehet hozni egészen olcsón, ám ha a dédi ezüstjét nem tesszük bele a szortimentbe, akkor drága. De mivel Magyarországon élünk, a többség megoldja okosba:
fizet a kukásnak hétfőnként pár száz forintot, aki szemrebbenés nélkül behajítja az autóba a prés alá, legyen az bármi.
Lelkiismeretét pedig azzal csillapítja, hogy a kukásnak is élnie kell, szegénynek, ha már olyan szar a munkája.
Mifelénk – kertes házas vidék! – a komposztálóládákat hírből sem ismerik. Nyilván azért, mert a konyhakerteket már rég lebetonozták vagy befüvesítették. Minek is kellene tehát komposzt? A virágokat évente cserélik, így még a tápoldatot is meg lehet spórolni. A gyümölcs, a természet legszebb ajándéka errefelé a fa alatt rohad meg. Sebaj, legalább nem kell vele vesződni! Mire jön a tavasz, eltűnik – tápoldatnak az is megteszi. Mivel a zöldhulladékot errefelé pár éven keresztül térítésmentesen elvitték, az emberek – a nem égetős fajták – elkezdték szépen zsákokba gyűjtve kirakosgatni a házak előtti fák tövébe. Tavaly sok utcából elvitték – bár egészen más időpontokban, mint amit meghirdettek –, másutt kint maradtak a zsákok a tél végéig. A mi utcánk egyik oldalán patak csörgedez. Elég ványadt szegény, de én büszke vagyok rá, mert a patak szerintem kincs. Sokszor kellett ezt elmondanom a szomszédaimnak, de megérte, mert egy ideje már nem (mindenütt) öntögetik ki a partjára a lenyesett gallyakat, összegereblyézett leveleket (hátha véletlenül belecsúsznak).
Hetek óta várják hősies optimizmussal a tömött zsákok a zöldhulladék-szállító kocsit.
A remény fogyatkozik, hiszen legutóbb föltűnt, hogy a sárga kukáknak is napokig kellett várniuk a műanyaghulladék elszállítására. (Ezeket havonta egyszer ürítik.) Az emberek egymást kérdezgették: „Nálatok elvitték?” Végül aztán mindenütt elfogytak a kukák az utcákról, de hamarosan indul az aggodalom következő havi köre…
Most kipattant a hír, hogy már a kommunálishulladék-szállításnak is lőttek. Illetve végül a katasztrófavédelemnek hála, sikerült megóvni Pest és Nógrád megye lakosságát attól, hogy Indiában érezze magát. A jól képzett fiúk aligha gondolták a katasztrófavédő iskolában, hogy egyszer majd eljő az idő, amikor nem tűzből, árból, jégesőből és egyéb vészekből kell menteniük a mentendőt, hanem a hét csapás mellé csatlakozik egy nyolcadik: a szemét.
Ezzel lassan pont is kerül egy jól működő szolgáltatás módszeres lebontásában az utolsó felvonás végére. A legrosszabb, ami történhet egy társadalomban, ha hitek semmivé foszlanak, jó szokássá lett gyakorlatok értelmüket vesztik. Ezeket a legnehezebb visszaépíteni, mert először azt kell elmagyarázni, hogy mi történt, és felmutatni, hogy tényleg helyreállt a rend. Nagyon megnézem, hogy ez kinek és hogyan sikerül majd. De most még nem ott tartunk.
Most még az van, hogy jó nekünk, ha a hulladékszállítás megszervezése, a szolgáltatási díj beszedése is nemzeti, mert akkor forintjainkkal nem valami vállalkozó zsebét tömjük, hanem az állam részesül a haszonból, és akkor e téren is csökkentheti a mi rezsinket. Picikét ezt túltolták, én ugyanis – az aprócska nógrádi faluban, ahol van egy kis parasztházam – lassan egy éve nem fizetek egy kanyi vasat sem a szemétszállításért. Merthogy nincs kinek.
Egyszer írtam e-mailt a Nagyméltóságú Nemzeti Hivatalnak, hogy szeretnék fizetni. De nem válaszoltak.
Nem kell nekik a pénzem. A kukámat viszont (mostanáig) ürítették. Attól tartok, ez már nem a rezsicsökkentés netovábbja, hanem ha végre az NNH rájön, hogyan tudná behajtani rajtam az elmaradt hulladékszállítási díjat, akkor nagyon megszívom. Biztos kitalálja, miért kell még büntetést is fizetnem, amiért nem szedte be tőlem a szolgáltatása ellenértékét. Azt már csak remélni merem, hogy akkor még meglesz a szolgáltatás is, és nem fulladunk bele valamennyien a szemétbe. És a szégyenbe.