Noha számos jel utal rá, hogy a világ valóban egyre kisebb és kisebb lesz, Japán azért még ma is nagyon messze van. És nem csupán a repülőgépek kilométerszámlálója szerint. Hiába tudjuk ugyanis, hogy a japánok immár évtizedek óta előszeretettel vesznek át mindenféle nyugati szokást, ünnepet és hóbortot, miközben furcsán statikus rajzfilmjeik, fanyar teáik és harmonikusan elrendezett rizstekercseik felfedezésével mi is egyre inkább átérezni véljük sajátos világszemléletüket, a két kultúra elemi összeegyeztethetetlenségének képzete csak nem akar szertefoszlani. Marslakóknak kijáró, ijedt csodálkozással közelítünk például még ma is bárkihez, aki magyar létére a turistáknál hosszabb időt volt képes a szigetországban eltölteni – és ők is a nagy nehezen hazakeveredett frontkatonák hangnemében szoktak mesélni kalandjaikról. Ferber Katalin gazdaságtörténész, egyetemi tanár és tizenhét éven át tokiói lakos például ezt írja A másság szigetein című könyvében:
Ízhiányom volt, mert mindent édesnek éreztem, zavart a szójaszósz mindent körbelengő illata, a nyers hal puszta látványától megfájdult a gyomrom, és ami a leginkább hiányzott, az a beszélgetés bármilyen formája. Döbbenetes csend vett körül szinte mindenütt.
Ennek alapján viszont, megfordítva a képletet, ugyanígy nem gondolhatjuk irigylésre méltó helyzetben lévőnek a szögmérővel-vonalzóval irányított, ünnepségre készülődő főúri kastélyokat idézően tiszta Japánból a tiritarka és lármás Budapestre érkezőket, akik ugyanúgy nem értenek semmit a feliratainkból, ahogy mi sem tudjuk feloldani a japán írásjeleket a tokiói elektromos WC-k oldalán. De akkor miért jönnek ide a japán emberek, és mit csinálnak, ha már itt vannak?
Mazsola és Tádé Japánban
Az ELTE japán szakán tanító Uchikawa Kazumi lényegében a vak véletlennek köszönheti, hogy Magyarországra került. Az Oszakai Egyetemen ugyanis, ahol összehasonlító kultúra szakos volt, nem lehetett teljesen szabadon választani a tanulandó idegen nyelvek közül. „Huszonnégy nyelvszak volt, és le kellett írni sorrendbe állítva, hogy melyiket szeretnénk tanulni. Nekem a svéd volt az első, de azt nem tanulhattam, viszont mindenképp európai nyelvet akartam választani, így a magyar is feljebb volt a listámon” – meséli a nyelvünket tökéletesen beszélve.
Egyetemi évei alatt Kazumi többször is járt Magyarországon, majd diploma után itt kezdett dolgozni is – 2006 óta az ELTE-n oktat japán nyelvet, a tanítás mellett pedig magyar gyerekkönyveket fordít japánra. Az ő nevéhez fűződik például a Mazsola és Tádé fordítása is.
Uchikawa Kazumi (Fotó: Kováts Dániel)
„A középiskolás álmom az volt, hogy ezzel foglalkozhassak. Japánban sok olyan könyvesbolt van, amely kizárólag gyerekkönyveket forgalmaz, és a leghíresebb ilyen bolt minden évben ki szokta adni az általuk ajánlott könyvek listáját. A 2012-es lista szerint a könyvesboltjukba 1155 fikciós gyerekkönyv érkezett, amiből 258 művet választottak. Ezek közül pedig további 13 művet választottak ki, amelyet különösen ajánlanak. A tizenháromból az egyik a Mazsola lett.”
A legtöbb Budapesten élő japánnal ellentétben Kazumi nem találja a magyar nyelvet különösebben nehéznek. „Persze, sokféle ragozás van, de szerintem a japánok számára kiejtés szempontjából a magyar inkább kényelmesnek számít.” A nyelvtudásának köszönhetően Budapesten egyaránt vannak magyar és japán barátai, társasága. Nagyon szereti a munkáját, ezért, illetve mivel a férje is magyar, Magyarországon képzeli el a jövőjét – amiben szerepe van a sajátosan japán foglalkoztatási kultúrának is. „Japánban úgy van, hogy ha nem helyezkedsz el sehol rögtön az egyetem után, akkor később már nagyon nehéz beilleszkedni, munkát találni. Szóval, igaz, hogy azzal, hogy az egyetem után idejöttem, lényegében már eldőlt, hogy nem fogok visszamenni. Bár most már ennyi tapasztalattal – és főleg ha majd megszerzem a doktori címet – valószínűleg máshol is tudnék egyetemi állást találni, Japánt is beleértve.”
Fotó: Kováts Dániel
Budapesten húsz éve járt először: akkor még sötétnek, koszosnak látta a fővárost, és szomorúnak az embereket, de azóta minden sokkal szebb lett szerinte. Ma már japán élelmiszereket is könnyebb beszerezni (például a Tokyo Plaza két üzletében), de Kazumi elsősorban nem ezeket a boltokat vagy éttermeket emeli ki.
Nagyon szeretek romkocsmákba menni – a tanszéken is szoktunk kocsmákba találkozókat szervezni a hallgatóink és japán diákok részére. Ezek a helyek nagyon lazák itt Magyarországon, illetve maga a kocsmázás is: akkor jönnek és mennek az emberek, amikor szeretnének, és azt vesznek, amihez kedvük van. Japánban nem így megy: ott pontosan érkezik mindenki, együtt koccintunk, a végén pedig közösen is távozunk. Sokkal szabályozottabb az egész, mint itt.
Székely tánc a folyosón
Kazumi Magyarországra vezető útja nem tekinthető tipikusnak: a hosszabb ideig itt élő japánok meghatározó többsége vagy a japán vállalatok (leginkább autóipari, élelmiszeripari és elektronikai cégek) alkalmazottjaként vagy pedig egyetemi hallgatóként kerül az országba. Talán azért is tudunk keveset róluk, mert számuk a más nemzetiségűekkel összevetve igen csekély: a legutóbbi adatok szerint összesen 1600-an vannak az országban (a Magyarországon élő kínaiak száma például úgy a hússzorosa ennek). Ezt figyelembe véve kevéssé lehet meglepő, hogy a hazánkban élő japánokra nem igazán lehet közösségként tekinteni, és Budapesten is nagyítóval kell keresni azokat a helyeket, amelyekre ráfoghatnánk, hogy lényeges közös pontot jelentenek az életükben.
Az egyik ilyen biztos pont a gyerekeiken keresztül fűzi össze a nálunk dolgozókat – japán iskolából ugyanis csak egyetlen van Budapesten: a XII. kerületben, a Virányos Általános Iskola mellett. Összesen kilenc osztályt végezhetnek el itt a japán gyerekek: hat általános iskolait, majd három olyat, amelyet a japán oktatási rendszer alsó-középiskolának nevez. A diákok száma jelenleg 80, de ez gyakran változik, hiszen a szülők általában három-négy évet töltenek Budapesten.
Az iskola kerettantervét a Japán Oktatási Minisztérium adja, de a budapesti diákok tanulnak (heti egy órában) magyar nyelvet, illetve angolt is. Utóbbira már csak azért is szükségük van, mert – ahogy ezt Shinomiya Toru igazgató úr meséli nekünk – ha a gyerekek végeznek itt, többen valamelyik nemzetközi középiskolában, angol nyelven folytatják a tanulmányaikat. Mások visszamennek Japánba, és ott választanak középiskolát, a harmadik lehetőség pedig, hogy (mivel Magyarországon nincs japán nyelvű gimnázium) valamelyik európai nagyvárosban, például Londonban vagy Párizsban keresnek gimnáziumot. A japán rendszer szerint egyébként az első kilenc osztály elvégzése után a gyerekek már nem tankötelesek, ám szinte minden japán gyerek továbbtanul, a felvételikre pedig nagyon keményen készülnek az iskolákban (így itt is).
Az igazgató szerint a magyar oktatási rendszerrel összevetve a fő különbség leginkább a tanmenetben érhető tetten, mert náluk több tanítási nap van egy tanévben, illetve abban, hogy kontrolláltabb keretek között folyik az oktatás. Itt, a japán iskolában van például kötelező takarítási idő is (amikor a gyerekek takarítanak), az ebédszünetig pedig nincs étkezés az iskolában, illetve tankönyvet sem lehet szabadon választani.
Érkezésünkkor az egyik teremnél éppen magyar táncot gyakoroltak a gyerekek. „Szombaton lesz kulturális nap, amikor a japán diákok székely táncot adnak elő. Én zenetanár vagyok, és az órákon szoktunk magyar népdalokat is énekelni” – magyarázza a tolmácsunkként is segédkező Sakai Keiko igazgatóhelyettes, aki több mint húsz éve él Magyarországon, és nagyon jól beszéli a nyelvet. Elmondása szerint megtartanak bizonyos japán ünnepeket is az iskolában (például a Tanabata csillagfesztivált július 7-én), de fontosnak tartják, hogy a magyar kultúrával is megismerkedjenek a diákjaik, ezért Mikulás-ünnep is van, illetve palacsintát is szoktak sütni háztartástan órán.
Sakai Keiko (Fotó: Hernád Géza)
A kérdésre, hogy az itt tanuló diákoknak mi hiányzik leginkább otthonról, Japánból, az igazgatóhelyettes asszony csak apróságokat említ: például az ott convenience store-nak nevezett kisboltokat, amelyek egész nap nyitva vannak, és harisnyától az üdítőkig mindent lehet kapni bennük. A magyarokkal kapcsolatban itt és az összes többi japán beszélgetőpartnerünktől is azt halljuk, hogy merőben pozitívak a tapasztalataik – igaz, ennek pontos valóságtartalmát nagyon nehéz megítélni, a japán emberek ugyanis nagyon, de nagyon nem szívesen mondanak bármiféle negatívumot egy őket vendégül látó országról. Ezzel együtt már csak azért is el lehet képzelni, hogy valóban nem éri őket hátrányos megkülönböztetés a származásuk miatt, mert a japánokkal kapcsolatban alapvetően pozitív sztereotípiák élnek a nyugati emberek, így a magyarok fejében is: hajlamosak vagyunk őket kivétel nélkül udvariasnak, okosnak, szépnek és ápoltnak gondolni. Az általunk megismert, Budapesten élő japánok esetében pedig – részben ennek megfelelően – egyfajta csendes adaptálódás figyelhető meg: a bürokratikus útvesztőket nem kedvelik, de ezt leszámítva a tömegközlekedéstől a nagyon más magyar ételekig mindent gyorsan és problémamentesen beillesztenek az életükbe. Vagy legalábbis ezt állítják.
Sokszínűbb és szabadabb
A beilleszkedés simaságához az is hozzátesz, hogy az itt élő japán nők előtt például nem maradnak rejtve a társas viszonyok Japánhoz viszonyítva előnyös különbségei. Ahogy Imai Ayane, a Zeneakadémián végzett, hosszú évekig a fővárosban élt operaénekesnő mondja:
Magyarországon a nőkkel, gyerekekkel és idősekkel egyaránt nagyon figyelmesek és udvariasak az emberek. Japánban például nem terjedt még el annyira a »hölgyeké az elsőbbség« illemszabály.
Az is gyakoribb Japánban, hogy udvariatlan megjegyzéseket tesznek a férfiak, olyanokat, amik kifejezetten rosszul érintik a nőket. Ennek ellenére ráébresztett a Magyarországon töltött idő, hogy Japánban is érezhetően jobb a nők társadalmi helyzete a régi időkhöz képest, mivel szabadság tekintetében nincsenek már olyan nagy eltérések. Régen Japánban a családi és a társadalmi életben is kötelező volt a nőknek a férfiak utasításait követni. Ma viszont már ránk is érvényes az élet minden területén a szólásszabadság. A korlátozó nemi szerepek is kezdenek lebomlani.”
Imai Ayane
Ayane azt mondja, nem egyszerű véletlen, hogy a Zeneakadémián szinte mindig lehet japán diákokat látni. „Ez csak a saját véleményem, de szerintem Magyarországon a zene kifejezése sokszínűbb és szabadabb. Japánban az egyik legfontosabb szempont, hogy a korok zenei műveit az eredeti formájukban, zenei stílusukban őrizzék meg és adják elő a zenészek, ezért az énekesek önkifejezését visszafogják valamelyest. Magyarországon szintúgy szempont ez, de mellette teret engednek az előadók szabadságának is, és az a fő, hogy a lehető legmagasabb fokát elérjék a zene kifejezésének. Ennek a mentalitásbeli különbségnek köze lehet a nemzetek habitusához is szerintem. Japánban az emberek nem szeretik kiadni magukból az érzéseiket, gondolataikat. A zenében viszont ez a hozzáállás azt eredményezi, hogy fakó lesz a darab.”
Mivel a Budapesten élő japán állampolgárok számára a követség nem szervez közös ünnepségeket, és ezen túl sem jellemző, hogy valamiféle társas, a japán hagyományokhoz kötődő tevékenység miatt többen is összegyűljenek, a Zeneakadémián és a Japán Iskolán túl életükben a harmadik összekötő kapcsot a japán vendéglátóhelyek jelentik. A japánrajongó magyarok számára is ezek a távoli kultúrában való elmerülés legkézenfekvőbb terei, de nincs könnyű dolguk: Budapesten kevés autentikus japán vendéglő vagy üzlet létezik, és a néhány luxuséttermet leszámítva ezek sem mindig tudnak hosszabb távon életben maradni. A közelmúltban például bezárt a japán gasztronómia Magyarországra telepítésében egy évtizeden át élenjárónak számító Marumoto teaház, és több átalakítás után a japán kisvendéglő-formával kísérletező Kanpai Izakaya is.
Az üzletvezetők szerint Budapesten biztosan nem az jelenti a problémát, hogy a magyarok ne volnának vevők a japán ízekre: ezeken a helyeken a törzsközönség 80 százalékban magyarokból áll, és csak a többit teszik ki a turisták és az itt élő japánok. Utóbbiak egyébként az újabb, hétköznapibb helyek közül kettőt emeltek ki nekünk: a Don Doko Dont és a Sushi Oceant. Előbbi afféle minőségi büféként korábban nálunk nem igazán ismert, húsalapú japán egytálételeket kínál, utóbbi pedig a szusizás élményét kívánja új szintre emelni az izakayaként (azaz alkoholt, így japán söröket és szakét is kínáló kisvendéglőként) működő helyiségben.
A Sushi Ocean világjáró, egy barátja meghívására tavaly pár napot Budapesten turistáskodó, majd a város hangulatától fellelkesedve a Széchenyi utcában első saját éttermét megnyitó séfje, Hirose Yoshihito szerint a titok nem elsősorban az alapanyagokban, hanem a (szusit formázó) kézben, a tudásban rejlik – amely kiterjed például arra is, hogy mit hogyan kell tárolni a maximális frissességérzet eléréséhez. És éppen ez az, ami a vendéglátós vonalon dolgozó japán beszélgetőpartnereink szerint megnehezíti ezeknek a budapesti helyeknek az üzemeltetését: a hosszú idő alatt Japánban megszerzett tudás sokszor nehezen átadható, az új munkatársak betanítása rendkívül energiaigényes, a minőségből viszont nem akarnak engedni, ez pedig a beszerzéstől a tálalásig számos részkérdést megnehezít (egy példaként a Sushi Ocean séfje a szójaszószt említi: mivel a budapesti boltokban kapható változatokat túl sósnak érzi, inkább ezt is maga készíti el).
Ezzel együtt egy ilyen vállalkozás sem nevezhető kilátástalannak. Balogh Ágnes, az egykori Marumoto teaház társalapítója, jelenleg pedig egy nemzetközi piacot megcélzó, Japánból irányított webshop, a Sazen Tea egyik vezetője szerint a japán kultúrából lényegében minden gyökeret tud vagy legalábbis tudna verni Magyarországon, „de ahhoz kell minimum húsz év stabil és agresszív üzleti jelenlét”. Ami persze jó nagy falatnak tűnik – de ha valamiben, a rendkívüli mértékű elkötelezettség erényében biztosan nem szenvednek hiányt a vállalkozó kedvű, más kultúrákban élő japánok, ennyit biztosan leszűrhettünk.
