Végtelenül elkeserítő, ha 2019-ben ott tartunk, hogy egy olyan műsor egyáltalán lemehet a televízióban, amelyben a melegek átnevelése, meggyógyítása a téma.
Hát hol élünk, a sötét középkorban?
Ahogy olvastam a műsorról a cikkeket, rögtön az ugrott be, hogy az én gyerekkoromban még a balkezeseket „üldözték”, nevelték át, bennük sorvasztották el a kreativitást. Hány nemzedék nőtt fel a tudatlanságnak köszönhetően úgy, hogy maradandó károkat okoztak bennük a balkezességről jobbkezességre „átszoktatással”? (A párhuzam már csak azért is helyénvaló, mert az azonos neműekhez való vonzalom a balkezességhez nagyon hasonló jelenség. Nem „probléma”, sem nem megváltoztatható, sem nem megváltoztatandó, szándékosan nem előidézhető, nem tanulható, netán eltanulható dolog. Egyszerű sajátosság, amivel emberek születnek.
De akár hozhatnám példának azt is, hogy egykor a vörös hajúakat boszorkánynak kiáltották ki, vagy hogy a piros anyajegyet azt az ördög jelének ítélték. A homoszexualitás napjaink piros anyajegye a jelek szerint – mármint a köztévében.
A valóságban nem betegség, hogy gyógyítani kellene. Nem „ferdeség”, hogy ki kellene egyenesíteni.
Ahogy a balkezes vagy a vörös hajú ember is normális ember, úgy a homoszexualitás is normális. A normális fogalmát sokan szeretik úgy meghatározni, hogy mindaz, ami a többségre jellemző, miközben azok, akik kisebbségben vannak, számuktól függetlenül ugyanúgy élnek, lélegeznek, álmodnak, szeretnek és sírnak, mint bárki más. Hogy nem lehet ezt érteni?
A másik, gyakorta előkerülő bélyeg a nem természetes. Nos, én azt mondom, természetes az, amit a természet hoz létre. Merné valaki felülírni ezt?
A fiam homoszexuális. Tizenhat éves, és meleg.
Saját magára simán azt mondja, hogy buzi, és jót nevet rajta. Ha pedig valaki bántaná emiatt, az arcába röhög. És jól teszi. Nem hajlandó elbújni, szégyellni, szerintem eszébe sem jut, hogy ne lenne normális. Nem egy döntés végeredménye, hogy meleg. Ez van, és ez számára ugyanolyan tulajdonság, mint hogy szőke a haja vagy kék a szeme. Nem több, és nem kevesebb.
Nem büszke rá, ahogy a lábméretére sem büszke. Csak elfogadja, hogy ez van, ő ilyen. A fiúkhoz vonzódik, és kész.
A barátai a lányokat hajkurásszák, és tőle kérnek tanácsokat, mert a lányok szívesebben barátkoznak vele. Nincs dráma körülötte, nem festi magát, és nem tesz tollboát sem a nyakába. Nem akar harcolni, nem akarja hirdetni az orientációját, és esze ágában sincs vitatkozni róla. De nem akar úgy élni, hogy rejtegetnie kelljen azt, ami ilyen mélységben az énje része; azt, aki ő valójában. És mi, a családja támogatjuk ebben.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Peter Hershey
Hát hogyne támogatnánk, hiszen a gyerekünk.
Amikor tizenkét éves volt, már sejteni lehetett, hogy homoszexuális. Nem járkált rózsaszín szoknyában, és nem vette körül illatfelhő. Nincs semmi lányos a mozgásában, sok, filmen látott sztereotípia nem igaz rá. Csak amikor például feljöttek hozzánk a barátai, akkor kicsit máshogy viselkedett velük, mint ahogy a fiúk egymás között szoktak. Hívhatjuk anyai megérzésnek, hogy már akkor észleltem ezt a leheletnyi különbséget. Akkor pedig még határozottabban éreztem, amikor felhozta témának, hogy miért bántják olyan sokan a melegeket, hát miért nem mindegy az embereknek, hogy kit szeret a másik… Egy évvel később üldögéltünk a kanapén egy hétköznap este, és közölte, hogy
anya, azt hiszem, én a fiúkat szeretem.
Hirtelen nem is tudtam, hogy lehet erre jól reagálni. Beugrott az összes film, amit láttam a homoszexualitásról, és mindegyikben olyan hatalmas ügyet csináltak belőle, nagy sírós jelenetekkel, ahogy a szülők biztosítják a gyereküket, hogy akkor is szeretik, ANNAK ELLENÉRE is, hogy meleg vagy épp kiűzik a házból, mint a tékozló fiút. Bennem nem volt ilyen „annak ellenére” érzés. Egyszerűen csak nem éreztem azt, hogy ez akkora nagy dolog, ami körül hűhót kéne csapni. Ha meleg, akkor meleg. Olyan, mintha azt közölné, hogy szereti a piros színt. Úgyhogy csak annyit mondtam, hogy „sejtettem, jól van, nem lesz könnyű út, de az a lényeg, hogy boldog legyél”.
A fiamban nincs félelem a homoszexualitása miatt. Ellentétben ezek szerint azokkal, akik nem ismerik, nem értik a világnak ezt az ezeréves jelenségét, ezért nemhogy szembesülni nem akarnak vele, de legszívesebben el is tüntetnék.
Tudják róla az iskolában, nem titkolja, és én bátorítom is arra, hogy ne tagadja meg saját magát. Ki akarna olyan borzalmas sorsot a saját gyerekének, hogy önmegtagadásban, rejtőzködésben éljen? Talán az, aki ilyen tévéműsorokat készít. Az talán azt sem tudja, mennyivel magasabb az öngyilkosok száma az LMBTQ emberek körében – részben az ilyen paternalista, sunyin sugalmazó, szalvétába csomagolt el nem fogadás miatt.
Nekem teljesen természetes az is, hogy elkísérem a gyerekemet a Pride-ra. Persze, hogy vonulok vele. Ez nem szexuális, hanem jogi kérdés. Jogokért vonulnak az emberek, nem azért, hogy az identitásukat „hirdessék”.
Nem lehet boldog az az ember, aki nem vállalhatja önmagát, aki nem önazonos, aki elutasításban él, és elnyomja legmélyebb, belső indíttatásait.
A szexuális identitás olyan alapvetően meghatározó eleme az énünknek, hogy értelemszerűen hatalmas károkat okozhat pszichésen az, ha a külvilág nem fogadja el. Az ehhez hasonló, átnevelésre buzdító műsorok csak arra jók, hogy megnyomorítsanak életeket. Szorongást és félelmet keltenek, tabutémának kiáltják ki a homoszexualitást, tabusítják magukat az érintetteket is.
Nem akarom, hogy a gyerekem félelemben éljen azért, amilyen. Neki ugyanúgy jár a boldogság.