Zsolti tízéves kisfiú, akinek az a legnagyobb vágya, hogy saját szobája legyen. Az iskola mellett a helyi egyesületben focizik, szereti a sulit, kedves, segítőkész, illedelmes és értelmes gyerek, azt mondja, neki az egész osztály a barátja. Zsolti több mint két éve egy átmeneti családotthonban él szüleivel és három testvérével. Egy szobán osztoznak ennyien, a fürdőszobát, konyhát közösen használják másik tíz családdal.
Budapesten nagyobb az esély
Jolán és férje, Mihály Heves megyéből jöttek a fővárosba, mert megszűnt az albérletük (a tulajdonos visszaköltözött külföldről), és Mihály édesapjának halála után az ottani család is kettészakadt. Úgy látták, Budapesten nekik és három gyereküknek is több esélye lehet a jövőben. Akkor még nem tudták, hogy útban van a negyedik is… A tündéri Leila most két és fél éves, már az átmeneti otthonba született. Jolánék vidékről először egy krízisotthonba kerültek, de mivel együttműködőek voltak, és minden szakember látta rajtuk, hogy akarnak és képesek is talpra állni, hamar találtak másik helyet, majd itt, a Menedékház Alapítvány átmeneti családotthonában leltek – még mindig átmeneti – megoldásra.
A Menedékház Alapítvány Budapest XI. kerületében éjjeli menedékhellyel (80 fő), hajléktalanok nappali melegedőjével, idős hajléktalanoknak szóló betegszobás ellátással (60 fő) és családok átmeneti otthonával (21 család, 50 gyermek) nyújt támogatást a rászorulóknak. Az egész országból érkeznek ide családok, a munkatársak kapcsolatban állnak a családsegítő szolgálatokkal, ők azok, akik ajánlanak lakhatási problémákkal küzdőket. Az ellátásért egy négyfős családnak körülbelül 30 ezer forintot kell fizetnie, Jolánéknak ennél egy kicsit többet. Az itteni szociális munkások a lakhatási támogatás mellett családgondozást is végeznek, segítenek az ügyintézésben.
Ketyeg az óra
Jolánék ideje elvileg már le is telt, de kaptak türelmet, hiszen nem azért nem mennek, mert nem akarnak. Időközben megtalálták a helyüket, van bejelentett, biztos állásuk és megtakarításuk is. „Egy olcsóbb albérletet ki tudunk fizetni, a kaucióra is félretettük a pénzt, de amikor megtudják, hogy roma származásúak vagyunk, és négy gyerekkel költöznénk, akkor azt mondják, már nem aktuális, kivették. Vagy azt ígérik, visszahívnak, ami soha nem történik meg. Nagyon szomorú vagyok, mert minden nehézséget sikerült áthidalnunk az elmúlt másfél évben, csak ezt nem tudjuk megugrani. Az emberek előítéletesek, pedig csak egy kis bizalom kellene. Önkormányzati lakással is próbálkoztunk, de elutasították a kérelmüket, pedig egy szociális bérlakás lenne a legmegfelelőbb” – mondja Jolán, miközben végigvezet bennünket a folyosón, majd megmutatja a szobájukat is. Finom arcú, törékeny nő, a gyerekekkel kedvesen és nyugodtan beszél.
Rend, tisztaság és finom illat fogad bennünket a szobájukban, a gyerekek örömmel mutogatják, mi hol van. Még a két és fél éves kis Leila is, aki szinte folyékonyan beszél. A fiúk éppen most jöttek fel a focizásból, nagyon szeretnek együtt játszani. Számolgatom az ágyakat, de sehogy sem jön ki, mert az emeletesen kívül csak egy dupla ágyat látok. Több sajnos nehézkesen férne el, ezért a szülők úgy döntöttek, a két kisebb gyerek velük alszik. Így egy pici asztalnak is maradt hely. Mihály nincs itthon, két műszakot csinál, hogy minél több pénzt tudjanak félretenni. Ma is reggel ment, és este tízkor jön haza. Jolán félti, de nagyon büszke rá, hogy ennyit megtesz a családjáért. Azt meséli, a nehézségek még inkább megerősítették a kettejük kapcsolatát, jobb család lettek. Nem egyszer az is előfordul, hogy Mihály a szabadnapján főz, mos, takarít, hogy a munkából hazatérő feleségének ne kelljen már a házimunkával bajlódnia. Teszi ezt úgy, hogy ki sem látszik a túlórából.
Az utolsó lépés hiányzik
„Nagyon ritka, hogy egy család eljut odáig, hogy nemcsak megélnek, de még megtakarításuk is van. Ők gyakorlatilag készen állnak arra, hogy elinduljanak egy másik életbe. Első pillanattól megfogadják a tanácsaimat, partneri viszonyban vagyunk a kezdetektől” – mondja Madar Alexandra családgondozó. A gyerekek vidámak és kiegyensúlyozottak, látszik, hogy szeretetben élnek. „Focisták szeretnénk lenni vagy kosárlabdázók” – mondják kórusban, mikor rákérdezek, mik lesznek, ha nagyok lesznek. A körülmények ellenére jól érzik itt magukat, azt mondják, a legjobb Szandi néni, és az, hogy van kikkel játszani. A közösség erős, segítik egymást az itt lakók, rendszeresen szerveznek programokat, van például főzőklub. Jolán végtelenül hálás azért, hogy itt lakhatnak, sokat köszönhet az alapítványnak, de már nagyon szeretné, ha igazi lakásban élhetnének. Fotózni nem engedi magát, mert a munkahelyén nem tudják, hogy egy átmeneti családotthonban élnek. Nem is akarja elmondani, mert korábban voltak már rossz élményei emiatt.
„A legfontosabb számomra, hogy a gyerekeimet szeretetben neveljem, és megadjam nekik azt, amit én nem kaptam meg. Az iskola után találkoztam a férjemmel, jött a szerelem és a gyerek is hamarosan, nem volt lehetőségem továbbtanulni, de nem is hoztam otthonról, hogy ez olyan fontos lenne. Most minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a gyerekeink többet érjenek el, ennek kulcsát pedig a tanulásban látjuk. Őrmező környékén rendezkedtünk be, a gyerekek is a környékre járnak, mi is itt dolgozunk, a legjobb lenne ehhez nem túl messze találni egy albérletet. Nagyon bízunk abban, hogy valaki végre bizalmat szavaz nekünk” – teszi még hozzá Jolán, de már megyünk is. Vacsoraidő van, a gyerekeknek reggel iskola, óvoda, bölcsőde, Jolánnak munka. Időben le kell feküdni (és ezt nem én mondtam).
Nemrég írtunk arról a háromgyermekes családról, akik még csak nem is romák, mégis ugyanígy patthelyzetben vannak. Pedig érdemes tudni: tévhit az, hogy gyerekekkel nehezebb „kitenni” az albérlőt a lakásból, ha mondjuk nem fizet. Ma már szinte mindenki közjegyzői papírt írat alá a másik féllel, amelyben a beköltöző vállalja, hogy szerződésszegés esetén írásos figyelmeztetést követő három napon belül kiüríti az ingatlant. Ellenkező esetben azonnali végrehajtást lehet kérni ellene, nem kell várni semmilyen hatósági, bírósági döntésre.