George R. R. Martin: aki tudja, hogy végződik a Trónok harca

Szegény családban nőtt fel New Jersey Bayonne nevű településén, ahol már egészen ifjú korában azzal keresett néhány garast, hogy a környéken élő gyerekeknek a maga által kitalált kis szörnymeséket olvasta fel drámai hangon, és a kézzel írt példányokat értékesítette. Egy misztikus királyságról is írt sztorikat, amiket a háziállatként tartott teknősbékáival népesített be. S mivel a teknősei gyakran elpusztultak, úgy döntött, a történeteiben ők maguk végeznek egymással gonosz cselszövések következtében. A sztorijaival keresett pénzen tudta azután megvenni magának azokat a könyveket és mozijegyeket, amelyekkel a fikció iránti szomját enyhítette. Falta a kitalált sztorikat, illetve azok képes változatát mind moziban, mind a képregényújságokban, amelyek idővel közölni is kezdték az ifjú Martin által írt történeteket. A fikció iránti rajongás az esetében egyértelmű menekülés volt a rideg valóság elől. 

Az Első utcától az Ötödikig

Saját elmondása szerint gyerekkori világa a First Streettől mindössze a Fifth Streetig terjedt: vagyis a szociális bérlakóteleptől, ahová a kormány költöztette a családját, a középiskolájáig. Ez a szűk, behatárolt környezet késztette arra, hogy nagy utazásokról kezdjen ábrándozni, és megtapasztaljon más helyeket. Máshogyan erre nem volt lehetősége, csakis a fantáziája segítségével, ezért kezdte olvasni a regényeket. Sok világhírre szert tett író, többek közt Agatha Christie is beszámol arról, hogy a gyerekkori unalom a kreatív ember legjobb barátja. Ha a szülők nem töltik ki a gyerek minden percét elfoglaltságokkal, akkor van alkalma megtapasztalni, hogyan tudja magát minden külső segítség nélkül szórakoztatni és a belső életét gazdagabbá tenni. 

George R. R. Martin (Profimedia)

George R. R. apja, Raymond Collins Martin – akit a barátai Smokey-nak hívtak – dokkmunkásként dolgozott, és szeretettel vette körül elsőszülött fiát. Mire 1948-ban George megszületett, a család annyira szegény volt, hogy Raymond nagyanyjánál kellett meghúzni magukat Bayonne-ban. 

Az apának két éven át nem volt munkája, míg aztán sikerült kikötőmunkásként elhelyezkednie, de ez is csak alkalmi megoldásnak bizonyult. A férfit még nagy jóindulattal sem lehetett irodalomrajongónak nevezni: életében nem olvasott egyetlen regényt sem, és a középiskolát sem végezte el. Arra azonban büszke volt, hogy fiának egyetemi diplomája lett. Még azelőtt meghalt, hogy George befutott volna. Középiskolás évei alatt George R. R. nagy képregényrajongó lett, különösen a Marvel szuperhősei ragadták magukkal a képzeletét. A mai napig Stan Leet nevezi meg mint a rá legnagyobb hatást tett írót, akit a személyes listáján Shakes­peare és Tolkien elé helyez. (Amikor tavaly arról kérdezték, mely regények voltak rá a legnagyobb hatással, többek között A Gyűrűk Urát, A nagy Gatsby-t, az Elfújta a szelet és A 22-es csapdáját említette.) 

A Fantastic Four kiadójának harmincnál több rajongói levelet írt, melyek meg is jelentek a magazinban, ezekre más rajongók is reagáltak, így része lett egy közösségnek. Rendszeresen írt történeteket képregényfanzine-eknek, és ő regisztrált elsőként az 1964-ben New Yorkban tartott képregény-világtalálkozóra. 1965-ben a képregényesek Alley-díját nyerte el a Powerman vs. The Blue Barrier című szuperhőssztorijával.  

Mindig talált másik lehetőséget

A szegény, nyomorgó író azonban soha nem tudta volna fenntartani magát, ha nincs a sakk. Még általános iskolában szeretett bele az entellektüelek sportjába. A húszas éveitől sakkversenyeken volt rendező, az ottani keresetéből fizette a számláit. Bobby Fischer 1972-es sakkvilágbajnoki győzelme ugyanis akkora őrületet indított el Amerikában, hogy hétvégente sakkversenyek százait rendezték az országban, Martin pedig kamaszkorában szerzett akkora jártasságot a sportágban, hogy rendezőként alkalmazzák, így 1973–76 között minden szombatot és vasárnapot sakktáblák mellett töltött, hét közben pedig volt elég ideje írni. Mire a sakkbuborék kipukkadt, sokkal jobb író lett, hiszen addig keresett a sakkal annyit, hogy legyen ideje az írói képességeit fejleszteni és finomítani, így szép lassan profi író vált belőle. 

1970-ben adta el első science fiction novelláját a Galaxy magazinnak A hős címmel, s ugyanebben az évben diplomázott summa cum laude minősítéssel újságírásból a Northwestern Egyetemen. A hetvenes évek második felét külsős újságíróként töltötte, miközben irodalmat és újságírást oktatott a Clarke College-ban, és a sakkversenyeken rendezőként dolgozott. 

Egy Milwaukeeban rendezett science fiction világtalálkozón találkozott George Guthtridge angolprofesszorral, aki rávette Martint, hogy komolyan kezdjen el fantasyben és tudományos-fantasztikus regényekben gondolkodni. Guthridge szerezte neki a bentlakó állást is a Clarke-on, mert különben felkopott volna az álla. Bár szeretett tanítani, közeli barátja és szerző kollégája, Tom Reamy hirtelen halála 1977-ben arra késztette, hogy újragondolja az életét, s ekkor döntötte el, hogy főállású író lesz. Felmondott Dubuque-ban, mert elege lett a hideg telekből, és 1979-ben leköltözött Santa Fébe, Új-Mexikóba.