Kigyulladt a párizsi Notre-Dame
(Getty Images)
Igazi sokkoló hírrel indult a hét. Több mint nyolcszáz éve áll – ha nem is sértetlenül – és pont a mi életünkben károsodik ilyen mértékben ez a gyönyörű emlékmű, a franciák büszkesége. Szörnyű látvány volt, ahogy lángolt a Notre-Dame székesegyház, ami bizonyára sokatok saját fotóin is ott van. (Íme, az első képek a tűzvészről.) Aztán nagyon hamar megérkeztek az első, a grandiózus épületet sirató grafikák is sebesebben terjedve, mint maguk a lángok. Mi pedig megmutattuk nektek, milyen is volt ez a dicső múlt. Csak bízhatunk benne, hogy lesz erő, energia és pénz újjáépíteni – szintén még a mi életünkben.
„Sokan azt várják tőlünk, hogy gondolatolvasók legyünk” – megszólal a pszichológus
Jelenet a Jimmy P című filmből
Nem tudom, felétek is így van-e, de körülöttem mindenki pszichológushoz jár (nem, nem miattam). Mintha egyre többen, egyre gyakrabban nyúlnának ehhez az eszközhöz. Ami nagyon jó tendencia szerintem: végre beszélünk a gondjainkról, férfiak, nők egyaránt, végre javítani akarunk a dolgokon, fejlődni, méghozzá szakember segítségével. Amikor én voltam ilyen helyzetben, emlékszem, néha eszembe jutott, hogy a pszichológus biztosan egészen máshol jár fejben, és valójában tuti tesz rá, hogy mi a gondom, hiszen a sokadik vagyok, akit aznap meghallgat. Kránicz Dorottya nem akart találgatni ez ügyben, egyenesen megkérdezte a szakit, hogy is van ez. „Azt várják, hogy mindig tudjuk a helyes választ, mindig gyógyítsuk meg az embereket, hogy lássunk a fejükbe, olvassuk a gondolataikat. Pedig valójában az emberek mindig saját magukat gyógyítják meg, mi csupán segítjük őket az odáig vezető úton” – magyarázta interjúalanya, név nélkül. A cikkből kiderül az is, hogy tényleg azért válik-e valaki pszichológussá, mert a saját lelki problémáira keres megoldást, és hogy hogyan viselkednek azok a férfiak, akiknél csak a párjuk erőlteti a terápiát.
Tök mindegy, csúnyán beszél-e, tök mindegy, hogy néz ki, akkor sem fotózunk be egy nő szoknyája alá
Nem először és vélhetően nem utoljára fotózták le valakinek a bugyiját úgy, hogy az illető nem akarta. Ezúttal azonban ott a politikai szál: Nagy Blanka diákszónok egy ellenzéki rendezvényen jelent meg olyan rövid ruhában, hogy az a fotós, akinek nem tanítottak etikát, nem tudott ellenállni a kísértésnek. „A profi és a közösségi média legszexistább gyakorlatát nálunk boldogabb helyeken már büntetik, Magyarországon csak most került elő, még magyar szó sincs az upskirtingre” – írja Neményi Márton fotós kollégánk, aki azt is elmagyarázza, miért ordenáré tahóság ilyesmit csinálni, és azt is, miért nagy hazugság a szó: „villantás”.
Ahogy várható volt, kommentelőink jót vitáztak az ügyön. „Most melyik fotós nem ugrik rá erre a témára? Divatkatasztrófa” – írja Tamsin Golden Csirip. „Szerintem nincs ezzel baj, de az biztos, hogy én ezentúl rendszeresen lefotózom a lecsúszott slicc-zipzárat és minden tökvakaróst – csak hogy érezzék a törődést azok a sörpocakos zsebhokizók is, akik élcelődnek egy fiatal lányon, aki meri vállalni a véleményét!” – vág vissza egy másik olvasónk. „Az a »szerencse«, hogy a lány már betöltötte a 18-at, ellenkező esetben a fotós nem úszta volna meg egy sima bocsánatkéréssel” – Lédiennek valószínűleg igaza van.
„Nem tudják, hogy kell kikérdezni a leckét, hiszen velük sem csinálta senki” – önkéntesek a szegény régiókban
Fotó: Lukács Sándor
Nem most olvashattunk először olyan önkéntesekről, akik tanulni segítik a hátrányos helyzetű régiókban élő gyerekeket. Tanoda – általában így hívják azokat a délutáni helyeket, ahol leckét írnak, gyakorolnak velük, miközben a kicsik személyisége is erősödik. Szóval voltak már ilyen cikkek, Nádasi Eszter írásában viszont ritka érzékletesen láthatjuk, hogy miért is olyan fontos téma ez, és hogy micsoda kulturális különbségek vannak egy fővárosi egyetemista és egy falubeli kisdiák között. „A roma gyerekek 74 százaléka csak fizikai munkásként vagy a szolgáltatószektorban tudja magát elképzelni, mire elvégzi az általános iskolát” – mondja az InDaHouse önkéntese. És amire nem is gondolnánk: a lányok sokszor azért maradnak le a tanulásban, mert gyakorlás helyett otthon kell maradniuk takarítani, mosni, a kisebb testvéreiket ellátni. „Most, hogy van már jó pár pozitív példa – és ezek szerencsére a különböző médiákban is egyre gyakrabban megjelennek – még belegondolni is szörnyű, hogy mennyi tehetséges és a társadalom számára hasznos roma felnőtt kallódhatott el eddig is a buta sztereotípiák miatt” – teszi hozzá egy olvasónk.
Galambkaka, pisiszag, egy részegre négy rendőr – végső(?) búcsú a Blaha Lujza tértől
Fotó: Neményi Márton
Vissza Pestre: városon belül is vannak persze ilyen-olyan távolságok. Más a Sashegy és más a Blaha Lujza tér, mondjuk. Utóbbinak most végre elkezdik a felújítását, mert most: koszos, büdös és szomorú – foglalja össze Neményi Márton. A „Blaha” hivatalosan ugyan a nyolcadik kerület része, valójában három nagyon különböző világ határán fekszik, igazi senki földje. Pedig egykor itt nyílt meg az ország első kőmozija, majd „plázája”, a Corvin. Érdemes még utoljára ránézni a mostani állapotra egy jó kis fotósorozatban.
A megöletett bárány és az élet is az asztalra kerül húsvétkor
Fotó: pexels.com
Aki idáig eljutott az olvasásban, azt nagyon megdicsérjük, mert az bizonyára azt jelenti, hogy már megfőzte a sonkát, megfestette a tojásokat (vagy nem tartja az ünnepet). Mindenki más reméljük, azért még ide téved, hogy megtudja azt is, miért eszi, amit eszik. A sonkának, a tojásnak, a tormának és a kalácsnak ugyanis szimbolikája van – nem csak úgy kaják, na. Belső Olga pedig el is meséli.
Tavaszi ízorgia: legyenek szendvicskrémek is az ünnepi asztalon!
fotó: istock
És ha már megoldottuk a mit miértet, túl is léphetünk a sonka-tojás-kalács szentháromságon. Mert krém, az csak kell alájuk, ugye. A gasztro rovat természetesen nem hagyja magára az olvasókat, ezen a héten mindenből kencét csinált, amiből csak lehetséges. Répa, rokfort, tonhal, pesto és tojáskrém – persze variálható tovább akár jövő húsvétig.
