„Ne árulkodj!” – válaszolta a tanár, amikor a nyolcéves Marci szólt neki, hogy Peti megint elvette az osztálytársuk uzsonnáját. Majd aznap délutánra ugrott a mosolygós arc, amit a jó magatartásért lehet kapni. Marci szülei szerint nem ez volt az első eset, amikor az osztályfőnök ezzel a rövid mondattal intézte el a gyerekek jelzéseit. Mi pedig most tegyük rendbe egyszer és mindenkorra ezt a kérdést. Ezeknek az eseteknek jelentős része nem árulkodás. Sokkal inkább jelzés, figyelemfelhívás, segítségkérés.
Az alsó tagozaton különleges jelentősége van a tanítónak. Ebben a korban ő helyettesíti a szülőt. A gyerekek gyakorlatilag minden apró-cseprő üggyel odarohangálnak a felnőtthöz, legyen ez otthon hagyott üzenőfüzet, osztálytársaktól kapott rossz szó, asztalról levert túrórudi. Ezt a kérdést ki így, ki úgy kezeli. Nézzük most a rosszabbik esetet.
„Nekem már a harmadik gyerekem jár általános iskolába, de csak az ő osztályában lettem figyelmes arra, hogy a tanítónő rendszeresen ezzel szereli le a gyerekeket: »Ne árulkodj!« – meséli a már említett kisfiú, Marci édesapja, aki szerint több baj is van ezzel a mentalitással:
1. Senki nem magyarázta el a gyerekeknek, hogy mi is az az árulkodás, és mi benne a rossz.
2. Az esetek jelentős része nem árulkodás.
3. Nem világos, hogy mi köze mindennek a fekete pontokhoz (esetükben a lekonyuló szájhoz).
Nem ő az egyetlen, aki ilyesmit tapasztal. Sem az ebben érintett szülők, sem én nem értem igazán; tényleg el kell zavarni a gyereket, aki a gondjával, bajával az osztályfőnökéhez fordul? Ahhoz a felnőtthöz, aki számára az igazság megtestesítője? Ahhoz, akinek a gyerekek szerint mindig, mindenben igaza van?
iStock
Egy gyereknek gondot okozhat, ha az órán Pistikétől nem tud figyelni, ha Juli folyton bénának nevezi, vagy ha Petivel képtelenség együtt játszani, mert folyton az ő szabályai érvényesülnek. Ugyanilyen zavaró lehet, ha az óra alatt valaki titokban eszik-iszik. Mert ha ő betartja a szabályokat, másnak is így kell tennie. Ha mégsem, könnyen összezavarodik. Vagy a szabályok nem stimmelnek, vagy vele van baj, gondolhatja (jogosan). Persze felsőbb osztályokban már rugalmasabban tudják kezelni a gyerekek a szabályokat. Ebben a korban már előfordulhat, hogy azért szólnak a tanárnak, mert egyszerűen borsot akarnak törni valamelyik osztálytársuk orra alá. (Mondjuk akkor lehet, hogy valami nem teljesen stimmelt a korábbi évek pedagógiájával.) De az esetek többségében nem erről van szó. Legalábbis én ebben hiszek, egy nyolcévessel otthon ezt tapasztalom.
Ami nagyon érdekes, hogy még a szakemberek körében sincs konszenzus ebben.
Van olyan, hogy egy gyerek árulkodik
„Különbséget kell tenni aközött, ha egy gyerek úgymond »beárulja« az osztálytársát, amiért beleharapott az uzsonnájába az óra alatt, és aközött, ha szól a tanárának, hogy valaki kihajolt az ablakon, elvette valaki másnak a játékát vagy kiközösítette, kigúnyolta a másikat – mondja Érsek Rózsa nyugdíjas tanítónő. – Magam sem örültem, ha egy diák azzal jött oda hozzám, hogy a padtársa a szünetben írta meg a leckét, illetve ezt és ezt mondta rólam a hátam mögött, hiszen ezt vagy azért csinálta, mert rosszat akart a másiknak, vagy azért, mert nem tudta, hogy ezzel rosszat tesz vele. De a többi példa természetesen nem számít árulkodásnak, hiszen a gyerek veszélyre, bántalmazásra hívta fel a figyelmet.”
A szakember szerint mindezt nagyon fontos tisztázni a gyerekekkel, ennek a módja pedig nem más, mint a rendszeres beszélgetés, történetmesélés. „Ezenfelül én mindig arra biztattam a gyerekeket, hogy mondjanak el mindent a szüleiknek. Előfordult ugyanis, hogy valamiért először nem nekem szóltak, ilyenkor a szülők voltak azok, akik a tudomásomra hozhatták azokat az eseteket, amik a közösség, illetve a gyerekek biztonságának szempontjából fontosak lehettek. Emlékszem, volt egy tanítványom, aki borzasztóan vágyott egy rózsaszín iskolatáskára, amit a szülei végül meg is vettek neki. Néhány osztálytársa azonban kicsúfolta a táska színe miatt. A szüleivel egyszer csak azt vettük észre, hogy a gyerek nem hajlandó a táskát behozni. Szerencsére sikerült a dolgot elsimítani. Egy másik gyereket a hangja miatt csúfoltak. Olyannyira a szívére vette, hogy nem volt hajlandó hangosan énekelni. Elengedhetetlen, hogy át tudjuk beszélni az ehhez hasonló történeteket, ellenkező esetben életre szóló sérelmek születnek.”
Sok gyerek pontosan érzi, hogy mikor van szükség a tanárra úgy, hogy közben ne legyen konfliktusa az osztálytársaival. Mert ezek a helyzetek tagadhatatlanul konfliktussal járnak. „Volt egy tanítványom, akit nagyon zavart az órán a padtársa viselkedése. Emlékszem, odajött hozzám, és megkért, hogy ültessem el, de ne szóljak róla a másik gyereknek. Nem akarta megbántani. Én ezt nagyon jó lépésnek találtam, hiszen nem rontott kettőjük viszonyán, ugyanakkor megoldódott a probléma. Ettől függetlenül természetesen mindig arra ösztönöztem a diákokat, hogy ha valami zavarja őket, lehetőleg először egymásnak mondják el.”
Nincs olyan, hogy árulkodás
„Érdekes, hogy mennyire közhelyszerűen elterjedt vélemény, hogy »árulkodni ronda dolog«. Az a nevelő, aki ezt képviseli, úgy gondolhatja, hogy az »árulkodás« annak a jele, hogy az »árulkodó« nem elég önálló ahhoz, hogy kezelni tudja a konfliktusait – mondja Horgász Csaba pszichológus, a Békés Iskolák mozgalom alapítója. A szakember szerint egy gyerek több okból is „árulkodhat”. Például tudomást szerez róla, hogy társai valami helytelen dolgot művelnek. Ekkor a felnőttnek való „árulkodása” annak a jele, hogy a társai „rosszalkodása” sérti az ő szabálykövetés iránti igényét, a felnőttek által támasztott elvárásoknak való megfelelési kényszerét, esetleg fél, hogy ha nem szól, akkor ő is áldozatul eshet a felnőttek büntetésének (akár közvetlenül, akár a társaival való azonosulása révén). „Ez esetben tehát inkább a felnőttektől tart, ezért az árulkodással a felnőttnél szeretne »jó pontot« szerezni, hízelegni neki, és »jó gyerek« lenni.”
„Egy másik lehetőség, ha a gyerek bántalmazás tanúja, netán őt magát bántják. Ilyenkor a panasz azt jelzi, hogy képtelen egyedül megbirkózni a bántalmazással. Vagyis sem önmagát, sem a bántalmazásnak áldozatul esett társait nem tudja megvédeni, ezért a felnőttnél keres védelmet.” Horgász Csaba szerint mindkét esetre igaz, hogy a gyermek eszköztelennek és gyengének érzi magát. „Ha a felnőtt ilyen esetben elfordul tőle, és visszautasítja a segítségkérést, azzal magára hagyja a gyereket annak félelmeivel, problémáival, és megfosztja őt a biztonságérzetétől. Mindezek alapján azt gondolom, hogy nincs olyan, hogy »árulkodás«. Egy jó nevelőnek meg kell hallgatnia és komolyan kell vennie a gyerek aggodalmait, tanácstalanságát. Az a feladata, hogy tisztázza a helyzetet, és útmutatást adjon arról, hogyan tudja a gyerek a saját eszközeivel kezelni a nehéz helyzetet. Ha pedig ez meghaladja a diák kompetenciáját, akkor a felnőttnek be kell avatkoznia. Véleményem szerint ez a »hízelgésre« is vonatkozik: ezt sem bátorítani, megerősíteni, sem elutasítani nem szabad, helyette fel kell tárni annak mozgatórugóit, majd segíteni kell a gyereket autonómiájának erősítésében.”
Nos, még ha nincs is teljes egyetértés a szakemberek között, abban biztosak lehetünk, hogy a szinte mindent árulkodásnak minősítő és megbüntető tanári magatartásról ugyanaz a véleményük. Fekete ponttal büntetni a gyerek jelzéseit? Hát… végső soron ez is egyfajta pedagógia.