Mondatok, melyeket ti mondtok nekünk – egy hajléktalan nő nyílt levele

Kedves Beszólogatók!

Még azt is elhiszem, hogy nem mindig szándékosan akartok bántani minket. De olykor egy-egy felelőtlenül kimondott szó is nagyon kegyetlen tud lenni. Kérlek, gondoljatok erre is, amikor találkoztok velünk!

(Profimedia)

„Jé, nem is tudtam, hogy vannak hajléktalan nők!”

Kedves, Holdon élő ifjú nőtársam (mert nem tudtam másra gondolni csodálkozásodon csodálkozva, amikor ezt mondtad, miután rádöbbentél, hogyan élek), valóban kevesebben vagyunk, mint férfitársaink, de vagyunk szép számmal, sőt élnek gyerekes családok is fedél nélkül. És miért mondom, hogy vagyunk? Mert ma is hajléktalannak vallom magam. Nemcsak bajtársiasságból, hanem azért is, mert ugyan most albérletbe megyek haza – igaz, csak azután, hogy valaki kezességet vállalt értem, mert a háromhavi kauciót nem tudtam előteremteni –, és most munkából jövök – igaz, feketén foglalkoztatnak, különben a végrehajtó lecsapna a fizetésemre –, de tudom, nagyon vékony jég ez. Talán elég annyi is, ha csupán abba gondoltok bele, hogy azt sem árulhatom el, hol dolgozom – érettségivel betanított munkásként –, mert sem a munkaadómat, sem magamat nem akarom bajba keverni.

„Nem így néz ki egy hajléktalan!”

– mondta az önkormányzatnál egy ügyintézőnő, alaposan végigmérve engem, miután egy kérdésére felelve megadtam az átmeneti szálló címét, ahol éppen laktam. Nem tudom, hogy elismerésnek vagy bírálatnak szánta-e, de bántó volt, és még inkább igazságtalan. Én legalábbis annak éltem meg – ha úgy nézünk ki, hogy megfelelünk a fejetekben élő hajléktalan ember képének, akkor jöhet a szokásos „mosakodni, tiszta ruhát húzni azért lehetne” megjegyzés (hangosan vagy gondolatban), ha meg éppen nem úgy festünk, hát van, aki azt sem hagyja szó nélkül (tán azt keresi, hol a trükk). Úgy járunk, mint a viccben a nyuszika: ha van rajta sapka, az a baj, ha nincs, az. Mindenképpen jön a pofon.

„Hogyhogy te nem lettél prostituált?!”

Sokan megkapjuk ezt a kérdést, nők és férfiak egyaránt, utóbbiak közül különösen a fiatalok. Van, akinek nyíltan nekiszegezik, és van, aki csak a virágnyelven elhangzottakból hámozza ki. Én magam az „azért az milyen jó, hogy te nem strichelsz” beszólásnál nem tudtam eldönteni, öngyilkos legyek-e, vagy az illetőt öljem-e meg, aki még azt is hozzáfűzte: „Áh, a strici úgyis elvenné, amit keresel!” Kedves jól tájékozott észosztó, csak egyszer gondolj bele, kérlek, milyen érzés az, amikor mindez nem elméletben, hanem élő egyenesben jön veled szembe: amikor huszonéves lakótársad bemutatja a vőlegényét, akit amúgy egy napja ismer, és bejelenti, holnap már indulnak is együtt Hollandiába…

„Miért nem dolgozik?”

Hogy hányszor, de hányszor hangzik el ez a kérdés, az, ugye, már nem is kérdés. De az is igaz, hogy sokakkal találkoztam magam is, akik belátják, hogy a munkakeresés, a rendszeres munkába járás nálunk többnyire nem a szándék hiánya miatt hiúsul meg. Egészen más dolgok hiányoznak hozzá. Mondhatjuk, gyakorlatilag minden. Az a csapda, amelyben én vergődöm, talán kevésbé közismert. Korábbi élettársamat igen, a rám maradt adósságot sajnos nem tudtam magam mögött hagyni. Bírósági tárgyalások végeláthatatlan sora jött, egészen a végrehajtásig. Így nem lehet bejelentett munkahelyem, de még a nevemen bankszámla sem, hisz a végrehajtó ott áll lesben. Egy bedőlt szerelem és egy bedőlt hitel elég volt ahhoz, hogy most itt tartsak. Ötvenévesen.

„És mobilra miből telik?”

Ez a kérdés egy alkalmi munkákból lavírozó ismerősöm horgára akadt. Mint mesélte, akkor éppen nem is kéregetett, arra mostanában nem szorul rá, de a megjelenésén azért látszik, hová tartozik. Mert ugyan az átmeneti szállón biztonságban ott hagyhatja minden holmiját, azért így is van nála mindig három-négy dugig tömött, amolyan hajléktalandizájnos, csíkos, szőtt bevásárlószatyor. Hát ezeknek köszönhette a „jóindulatú” érdeklődést. A telefonján egyébként – melyet használtan, a naponta kiadott béréből vett – ezer forintjával tölt föl, tartja a kapcsolatot főnökével, szociális gondozójával. De hát egy „rendes” hajléktalannak ne legyen mobilja. Nem illik a képbe…

„Hát te már megint itt vagy?”

– köszöntött egy ízben a szálló egyik munkatársa, amikor délután megérkeztem. Jó ideje ott laktam, úgy nézett ki, még egy jó ideig ott is fogok, fizettem is mindig időre a térítési díjat. Így nem is értettem: ez most vicc, vagy mi, csak saját magát akarja szórakoztatni? Amúgy állítólag ennél jóval cifrábbak is hangzottak már el azok között a falak között, a férfiszállókon meg pláne. De azt is meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem ez a jellemző. Mégis, akkor, ott annak a mondatnak a döfése a szívemig ért. Értem én, hogy nehéz hivatás az övék, segíteni, támogatni, mindeközben a szabályokat is betartatni nap mint nap, és mindezt a kiüresedés érzése nélkül. De könyörgöm, az az egyetlen hely a számunkra, amely valamelyest az otthon illúzióját nyújthatja nekünk, hát legalább ezt a látszatot tartsuk tiszteletben. Kölcsönösen.

„Na, ugye, hogy sikerülhet, csak akarni kell!”

No, ha ezt mondja nekem valaki, a legkevesebb, hogy a bicska kinyílik a zsebemben. Mármint, ha valaki a történetemet megismerve feleli ezt, azért, mert az én életem most – azt sem tudjuk, végleg vagy csak átmenetileg, de – valahogyan kikanyarodott a hajléktalanság zsákutcájából. Én nem akarok „bezzeghajléktalan” lenni, akire lehet hivatkozni, a többieknek mutogatni. Ez csak arra lenne jó, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket: nem is kell beavatkozni, megy ez, csak akarni kell… miközben a szívünk mélyén mindannyian tudjuk, hogy ehhez nem elég az akarat. És egyébként igen, lehet, hogy ezt az akaraterőt az utcán töltött évek valóban fel is morzsolják, mint mindent körülöttük. Talán az fáj nekem a legjobban, hogy miután a hajléktalanságban élőket az elérhető szálláshelyek szűke és egyáltalán minden elérhető segítség szűke olykor egymás ellen fordítja, most a többséget is igyekeznek ellenünk fordítani. Pedig csak együtt van esélyünk. Nekünk is, és nektek is.

Ágnes