Nem elég szeretni a másikat, úgy kell szeretni, ahogy neki jó

Kempf Zita | 2019. Május 22.
Megjelent V. Kulcsár Ildikó tizenkettedik könyve „Anyák, nagyik és más szent őrültek” címmel. Lássuk, miért is őrült ma az, aki mindent kizárva csak szeretni akar.

V. Kulcsár Ildikó – Fotó: Central Média

Amikor a könyvbemutatón azzal „gyanúsítják” V. Kulcsár Ildikó író-újságírót, hogy minden műve a szeretetről szól, hevesen tiltakozik. „Ez a könyvem a szeretet betegségeiről szól” – mondja. Persze a szeretet betegségei is csak a szeretetről szólnak, mert ha megértjük, mit csinálunk rosszul, máris ott tartunk, hogy akár jól is csinálhatnánk.

Ildikót mindenki megtalálja. Az is, aki jól csinálja, az is, aki csak jól szeretné csinálni, és az is, akinek szent meggyőződése, hogy ő mindent jól csinál, de a külvilág valamiért nem fogékony az ő határtalan „jóságára”.

 

Ajánlom életem tizenkettedik könyvét azoknak a nőknek, anyáknak, nagymamáknak – férfiaknak, apáknak, nagypapáknak − és sok más jó embernek, szent őrültnek (?), akik rengeteget dolgoznak, rohannak, hibáznak, tévednek, majd újra erőre kapnak, és ismét nekiveselkednek a hétköznapok harcainak. Közben nem veszítik el az örömre való képességüket, tudnak mosolyogni, nevetni a saját gyarlóságaikon, mert tisztában vannak azzal, hogy az irónia, az önirónia sok nehéz helyzeten átsegíthet minket.

Ezek a levelek (vagy inkább panaszok) gyakran arról szólnak, hogy másokkal mi a baj. Merthogy baj van, az nem is kérdés. Ildikó viszont nem szeret azzal foglalkozni, hogy „mi a baj” azokkal, akik nem írnak levelet, csak levélírásra késztetnek másokat. Ildikó kedvenc témája valamiért a levélíró. A mesélő, az elbeszélő. Mert meggyőződése, hogy magunkkal kell először foglalkozni ahhoz, hogy másoknak jó legyen, ami által aztán magunknak is menthetetlenül jó lesz.

Ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy nekünk, nőknek (mivel nőkről van itt nagyban szó) még többet és többet kéne adnunk – nem. Hiszen sokszor pont abból vannak a gondok, hogy túl sokat adunk, már azt is, amit nem kérnek. Csak senki nem meri megmondani nekünk. Illetve mégis: V. Kulcsár Ildikó megmondja.

Hogy ne süssünk zserbót a nagyfiunknak, és vigyük utána a nászútjára.

Hogy ne kezdjünk fogamzásgátlásról szónokolni a tizenkét éves gyerekünknek csak azért, mert „jár” valakivel.

Hogy ne essünk kétségbe rögtön, ha a felnőtt fiunk azt mondja, nem is volt gyerekkora, mert folyton dolgoztunk.

Hogy ne gondoljuk, hogy összeomlik a világ, mert a fiunkat elhagyta a menyünk.

Hogy tudjuk, hogy igenis jogunk van a szerelemhez ötvenévesen is, mert nem csak arra születtünk, hogy a gyerekeinket pátyolgassuk.

Hogy ne utáljuk meg a szeptembert csak azért, mert akkor kell kifosztanunk a város összes papírboltját, és már nem is emlékszünk, mit is írt Petőfi erről az egyszer, valaha nagyon mást jelentő hónapról.

Hogy ne simítsunk el mindent a gyermekünk előtt, mert az ilyen anya könnyen mártírrá válik. 

Hogy amikor „felülről” akarunk segíteni, akkor azzal képletesen megöljük a másikat.

Hogy ne gondoljuk, hogy a vakáció annyiból áll, hogy éjjel-nappal a gyerekünket lessük, mert nekünk is jár a pihenés.

Hogy ne higgyük, hogy egy vonzó nő nem lehet egyszerre több diplomás, kínaiul is beszélő, világcsavargó, ötgyerekes édesanya, mosolygós feleség és a sütemények professzora.

Hogy ne legyünk lábtörlők, és ne gyártsunk „apaisteneket”.

Minél többen próbálunk szabadon, a saját döntésünk alapján nem harcra, mások kioktatására, legyűrésére törekedve élni, annál nagyobb eséllyel »fertőzzük« a tökéleteseket. Mivel is? Azzal az egyszerű, de végtelenül fontos gondolattal, hogy azt a rövidke időt, ami kiutaltatott nekünk e Földön, lehetne ám a tág és szűkebb környezetünk, a családunk, a szeretteink örömére eltölteni!

Eddigi életemben ennyire tudatosan még nem gyűjtöttem novellákat, és nem szerkesztettem könyvet” – mondja a szerző, akinek fentiek ellenére kimondottan jó véleménye van rólunk. – Rengeteget tapasztalom azt, hogy az emberek eredendően jót akarnak” – teszi hozzá.

Ezt bizonyítja az az élettörténet is, amelynek a hatására a Nők Lapja olvasói több mint nyolcmillió forintot adtak össze egy nehéz helyzetbe került hétgyermekes anya számára. „Döbbenten álltunk – meséli Ildikó. – Ha gyökeres változást nem is tudtunk elérni, de hatalmas életminőség-javulást igen. És láthattuk, hogy ha az emberek jó célt éreznek, akkor segíteni szeretnének. Ugyanígy családon belül is jót akarnak, csak sajnos gyakran úgy próbálunk szeretni, ahogy nekünk jó, és nem figyelünk arra, hogy a másiknak hogyan lenne az. Vagyis jó szándékú jó emberek tudják egymást halálosan tönkretenni: ez a kiindulópont.

Ildikó szerint a fő dolog, ami hiányzik a képletből, az a figyelem. Túl sokszor hallottuk mostanában, hogy „mert megérdemled”. Ezért aztán a megfelelő férj, a szép gyerekek sokszor csak díszletek ahhoz, hogy az életünk összkomfortosnak tűnjön a külvilág számára. „Döbbenetes vastagságú álarcokat viselünk annak érdekében, hogy tökéletesnek látszódjunk, bár ilyen ember még nem született. Tele vagyunk hibával, de ha arra sem vesszük a fáradságot, hogy a magunkéit megismerjük, hogy tudnánk a velünk élőkét?” – teszi fel a kérdést.

A magunkéit persze nemcsak megismerni kell, de elfogadni is. „Nem kell mindig győzni, és lehet hibázni. Ha megengedjük magunknak, hogy tévedjünk, akkor valamilyen módon szabadok vagyunk. Márpedig szabadság nélkül, a szabad döntés lehetősége nélkül nem lehet élni – ma mégis sokan félnek kimondani, amit gondolnak. Az én ideálom az a nő, aki mer tévedni, meghízni, csúnya lenni, aztán gyönyörű lenni, imádja a gyerekét, de el tudja engedni… Büszke és boldog vagyok, ha találkozom ilyen nőkkel, mert az élet hosszú; jobb, ha nem a gyerekeken csüggünk, hanem éljük a sajátunkat.”

V. Kulcsár Ildikó talált is ilyen asszonyokat, nem is egyet. Van, akit muszájangyalnak nevezett el, mert az illető nem is tudna nem segíteni. Sőt, úton-útfélen megtalálja őt a segítés lehetősége – ahogy Ildikót az elmesélésre vágyó emberi sorsok: „Na, ezért nem érdekelnek engem a celebek! Mert olyan szédületes civilek élnek köztünk, hogy csak döbbenetet, tiszteletet és örömöt érzek, ha találkozom velük. A világon a legérdekesebb az ember. Én ha valamitől gazdag vagyok, az nem pénz, talán még nem is az öt gyerekem és az unokáim, hanem az, hogy hatalmas embergyűjteményem van Stockholmtól Amerikáig, Nyíradonytól Bécsig. Amit senki nem vehet el.

Exit mobile version