Egy hét a hamburgerben: másokért élő generáció

Mindenki a száraz november lázában égett tavaly év vége közeledtével, és bevallom, a férjem és én is belevágtunk szépen a kihívásba. Vagyis nem ittunk alkoholt egy hónapig. Legalábbis ez volt a terv.

Csakhogy nagyon nehéz józannak maradni, amikor olyan problémák merülnek fel, amikkel novemberben kellett szembenéznünk.

A férjem szülei igen furcsa emberek. Mondjuk az én szüleim is, de az egy másik történet. Már jó ideje nem járunk vasárnapi ebédre egyik szülői házhoz sem, már egy ideje nem nagyon kapunk segítséget. Beletörődtünk, megszoktuk, hogy ez a helyzet. Változtatni rajta úgysem tudunk, és a korábbi próbálkozásaink is mind kudarcba fulladtak.

Anyósom valahogy feladta az életet, elég régóta úgymond „temeti” magát, mindig volt valami problémája, mióta ismerem. Szeret panaszkodni, szeret sajnálkozni. Egy ideje már az apósom látta el, mert az anyósom egyedül nem volt hajlandó az ágyból sem felkelni, nem volt hajlandó kicsit sétálni, ide-oda jönni-menni a lakásban. És főzni sem főzött.

Többször felajánlottuk a segítségünket mind a takarítás, mind az étkeztetés terén, de nem fogadták el. Azt mondták, megvannak.

A probléma novemberben kezdődött, amikor az apósom – nagyon konok ember – rosszul lett egy hétfői napon. Kórházban talán akkor járt utoljára, amikor megszületett. Nagyon ritkán a háziorvostól kért receptet, de inkább az anyósommal íratta fel, a szűrővizsgálatokat rendre elhanyagolta. Viszont most nagy volt a baj. Szinte már mozogni sem tudott, csak ült egy helyben, amikor végre segítséget kért. Tudtuk, hogy ennek a fele sem tréfa, hogy kórházba kell mennie kivizsgálásra.  Még aznap beszállíttattuk, és bizony komoly problémával néztünk szembe. Mivel nem járt vizsgálatokra, a szervezete szépen hozzászoktatta magát az évek alatt a mérgezéshez. Nehezére esett a vizelet ürítése, de mivel sohasem panaszkodott, sejtelmünk sem volt arról, milyen gondjai vannak. A vizsgálatok kimutatták, az egyik értéke olyan magas, hogy az is csoda, hogy még életben van. Kórházba került, és nem tudtuk, meddig kell maradnia.

Tehát az após kórházban, az anyós otthon magatehetetlenül, és a két gyermekünkről is gondoskodni kell. Mindezt munka mellett. Éppen a próbaidőm utolsó hónapját töltöttem az új munkahelyemen, ami még tetőzte a helyzetet.

(Profimedia)

Gyorsan felállítottunk egy időbeosztást. Ki megy kihez, hova, mikor, mit visz és mit intéz. A gyerekeket továbbra is én vittem el az iskolába, és én is hoztam el őket délután. Valamint reggelente, munka előtt benéztem az anyósomhoz. A férjem járt a kórházba, intézte a bevásárlást, főzött, és délutánonként még az édesanyját is meglátogatta, megvacsoráztatta.

Ez volt a terv. Csakhogy anyósom teljesen áthúzta a számításainkat.

Minden reggel, amikor én voltam a soros, történt vele valami. Mivel kulcsom nem volt a lakáshoz, ezért meg kellett várnom, amíg kinyitja nekem az ajtót.

Az első napon, amikor megérkeztem hozzá, igen lassan nyitott csak ajtót, sokat panaszkodott, de azért szépen megreggelizett. Megpróbáltam kicsit kitakarítani, de nem volt benne sok köszönet. Ugyanis legalább fél éve nem járt ott senki. Nem engednek be idegeneket, az én segítségemet többször elutasították. Borzalmas állapotok uralkodtak például a mellékhelyiségben, de lélegzet-visszafojtva nagy nehezen sikerült úrrá lennem a helyzeten, csak hogy egy kicsit segítsem az anyósom komfortérzetét. Mikor végeztem, mondtam neki, ha bármi gond van, nyugodtan telefonáljon, és a férjem is jön majd délután, addig nézzen tévét, vagy pihenjen egy kicsit. Szerencsére a munkahelyemen megértőek voltak, nem jelentett gondot, hogy késtem fél órát.

Második nap cseréltünk a férjemmel. Ő ment reggel az édesanyjához, én pedig délután beszaladtam a kórházba. Az apósom nagyon rosszul festett. Beszélni nem tudott, mondjuk korábban sem társalogtunk sokat, ezért csak leültem az ágya mellé, és megfogtam a kezét. Soha nem csináltam ilyet, de láttam rajta, hogy jólesik neki. Fél órát ültünk így csendben, és amikor menni készültem, megszorította  a kezem, mintha azt mondta volna, hogy maradjak még. Sajnos nem tehettem, mert vártak rám a gyerekek.

A harmadik napon ismét én látogattam meg az anyósomat. Hiába csengettem, nem nyitotta ki nekem a társasház bejárati ajtaját. Szerencsémre egy néni éppen kijött a házból, és beengedett. Szaladtam fel a második emeletre, kopogtam, dörömböltem, szólítgattam anyósomat. Csak nyöszörgést hallottam, és közölte, hogy hajnalban leesett az ágyról, ott fekszik a szőnyeg közepén, és nem tud beengedni. Hiába kérleltem, hogy próbálja meg. Segítsen, hogy segíthessek!

Annyi információt kaptam, hogy az ajtóval szemben, a fogason van a kulcs. Azt kellett megszereznem. Valahogy sikerült benyomnom az ajtón található kis ablakot, de a fogas, amin a kulcs lógott, nem egy karnyújtásnyira volt. Leszaladtam a nénihez, aki beengedett, és kértem egy partvist. A néni egy sállal kampót kötött a partvis végére, és ezzel nagy nehezen sikerült a kulcsot megkaparintani.

Anyósom tényleg magatehetetlenül feküdt a szőnyeg közepén. Nagy nehezen sikerült felültetni. A segítségemre siető hölgy ekkor megjegyezte, hogy lakik a házban egy ápolónő. Leszaladt hozzá, vele együtt sikerült az anyósomat átöltöztetni, ágyneműt cserélni. Még annyit mondott, szerinte meg kellene próbálnunk erre az időre keresni az anyósomnak egy intézményt, ahol gondoskodnak róla. Mi is beláttuk, hogy képtelenek vagyunk ideköltözni, és a nap huszonnégy órájában ápolni, miközben apósomat is látogatni kell a kórházban.  Szerencsére a háziorvos is segítőkész volt, azonnal írt egy beutalót, és másfél hét alatt megüresedett egy ágy.

Addig maradt minden a régiben. Az apóst felváltva látogattuk a kórházban, az anyóst minden reggel meglátogattam, reggeliztettem, a férjem délután vitte neki a vacsorát és a másnapi ebédet. Éjszakára pedig bepelenkáztuk, és eltorlaszoltuk fotelekkel az ágyát, nehogy ismét lezuhanjon.

Kicsit lelkiismeret-furdalásunk volt, hogy egy ilyen intézményt választottunk, de ez tűnt a legjobb megoldásnak.

Bár ugyanúgy látogattuk mindkettőjüket felváltva, de legalább tudtuk, hogy anyósomra is vigyáznak, nem történhet vele semmi komolyabb baj az éjszaka folyamán, amikor nem vagyunk vele.

Akkor már november vége felé járunk. Ebben a hónapban alig aludtunk, és ha sikerült is, sokszor rémálmaink voltak.

A gyerekek előtt próbáltunk erősek maradni, nem vontuk be őket az ápolásba, nem akartuk, hogy a kórházban meglátogassák a nagypapájukat, és a nagymamához sem szívesen vittük fel őket. Úgy gondoltuk, nem tenne jót nekik, ha ilyen helyzetben látnák a nagyszüleiket.

November vége felé, vagyis november huszonkettedikén éppen a szülinapom volt, amikor az anyósomhoz mentem látogatóba. Régebben sohasem felejtette el a születésnapomat, de most nem emlékezett rá, én pedig nem hoztam szóba. A szülinapomon egy idősekkel teli intézményben sétáltattam a folyosón az anyósomat, miközben arra gondoltam, hogy ennél azért voltak sokkal örömtelibb, észveszejtőbb zsúrjaim is. Meglepetésbulik, őrült vodkapartik, és egyszer még bungee jumpingoltam is.

A száraz november nem maradt száraz. De megértettem, mit jelent a kifejezés: hamburgergeneráció. Egészen hihetetlen, hogy valaki ezt egy hétnél tovább, akár évekig csinálja. És nekünk unokánk még nincs is…