nlc.hu
Aktuális
„Nem derogál a férfiaknak, ha egy nő irányítja a szervezetet” – Interjú Balanyi Bibiánával, a Mensa International elnökével

„Nem derogál a férfiaknak, ha egy nő irányítja a szervezetet” – Interjú Balanyi Bibiánával, a Mensa International elnökével

Író, műfordító, a világ népességének legintelligensebb egy százalékához tartozik. Alig volt 42 éves, amikor 2015-ben a „bolygó okosait” összefogó Mensa International elnökévé választották. Balanyi Bibiánával a nagykovácsi kastély kávézójában beszélgettünk.

Miért laksz Nagykovácsiban?

Azért, mert szeretek zöldövezetben, kertes házban lakni. Szeretem a madárcsicsergést és a jó levegőt; nagyon szeretem az embereket is, a tömeget viszont ki nem állhatom. Nem bírom a zajt, nem véletlen, hogy zajos szórakozóhelyekre sem igen járok.

Egy korábbi interjúban azt mondtad, hogy a Mensa-tagok kicsit „dilisek”: többségük több különféle témával, szakterülettel foglalkozik, és a munka mellett általában számos hobbijuk is van. Nem túl ingerszegény környezet egy ilyen agglomerációs település egy szuperintelligens ember számára?

Nem. Nagykovácsinak megvan az az előnye, hogy nagyon közel van Budapesthez, így minden szolgáltatás és szórakozási lehetőség elérhető. Tény, hogy a kiemelkedően intelligens embereknek nagyon nagy az információéhségük, de ezt szerencsére itt is kielégíthetem. Fordítóként dolgozom, egyfolytában új információkat szívok magamba, ráadásul elnökként sokat járok mensás rendezvényekre is, így szellemi kihívásokból szerencsére nem szenvedek hiányt. Egész nap pörög az agyam, esténként már csak arra vágyom, hogy kiülhessek a kertbe, a virágaim közé.

Fotó: Neményi Márton

A kertészkedés a hobbid?

Igen, nagyon szeretek kertészkedni. Az egész napos agyalás után a fizikai munka kikapcsol; márpedig ha van egy kerted, akkor mindig van mit csinálni: el kell ültetni a virágokat, ki kell tépkedni a gazt, meg kell metszeni a bokrokat, fákat, sorolhatnám napestig. Rengeteg a munka, mindig van valami molyolnivaló. De ez engem boldoggá tesz, mert imádom nézni, ahogy nőnek, cseperednek a növények. Nem akarok nagy szavakat használni, de amikor a virágaimat nézem, az olyan, mintha saját szememmel tapasztalnék meg valamit az élet misztikumából, és ez nagy örömmel tölt el.

Van más hobbid is?

Persze, a Mensa; szinte minden szabadidőmet ezzel töltöm. Emellett régi könyveket is gyűjtök, nagyon szeretem a szép kiadású szecessziós köteteket, a zizegő, sárga lapok jellegzetes papírillatát, a csodálatos metszeteket. A régiségek is érdekelnek: a századforduló idején a mesteremberek – a könyvkötők épp úgy, mint az asztalosok vagy az iparművészek – még nagyon sok időt és energiát fektettek abba, hogy rendesen megcsinálják azt, amit kiadtak a kezük közül, és ez engem mindig nagyon vonzott. Szeretem a régi tárgyakat, mert ezek még nem tömegtermékek voltak, mindegyikük egyedi és különleges.

A világ népességének legokosabb, legmagasabb IQ-val rendelkező egy százalékához tartozol. Mikor derült ki, hogy átlag feletti az intelligenciád?

Amikor huszon-egynéhány éves fejjel kíváncsiságból kitöltöttem egy Mensa-tesztet. Ez még az egyetem alatt történt; eszembe sem jutott, hogy megugorhatom azt a szintet, ami a tagsághoz kell, de azért úgy gondoltam, érdemes kipróbálnom magam. Én lepődtem meg a legjobban, amikor megkaptam az eredményt, és kiderült, hogy ennyire magas az IQ-m.

Miért lepődtél meg?

Sosem éreztem igazán különlegesnek magam. Mindig jól, gyorsan és könnyen tanultam, tudtam, hogy jobban vág az eszem, mint a kortársaim többségének, és már gyerekként is nagyon szerettem a különféle teszteket, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek. Soha nem gondoltam, hogy afféle „csodagyerek” lennék; persze, éreztem magamban a képességet, az általános iskolában végig kitűnő tanuló voltam, de nem csináltam nagy ügyet ebből. Főleg úgy, hogy a gimnáziumban azért már nekem is igyekeznem kellett. Nem voltam az a stréber, magolós típus, így például amikor történelemből be kellett biflázni az évszámokat, az azért nekem is komoly erőfeszítésembe került. De azért megbirkóztam vele. (Nevet.)

„Komoly kislány” voltál?

Mondhatjuk, hogy igen. Már kiskoromtól kezdve nagyon szerettem olvasni, és sokáig inkább a felnőttek társaságát kerestem, mint a kortársaimét. De ez nem jelenti azt, hogy ne lettem volna eleven gyerek: szerettem fára mászni, szaladgálni, a haverokkal hülyéskedni is.

Fotó: Neményi Márton

Az intelligenciát a hétköznapi ember általában a reál tantárgyakkal köti össze: matematika, informatika, fizika, kémia, biológia. Ha valakinek olyan agya van, mint neked, miért lesz belőle fordító?

Igen, felmerül a kérdés, hogy miért nem lettem tudós, mint az apukám. Nagyon sok minden érdekelt, köztük a fizika, a csillagászat, a biológia és a régészet is, egy időben feltett vágyam volt, hogy egyiptológus leszek. Sokáig nem is tudtam eldönteni, hogy milyen vonalon menjek tovább – mint később megtudtam, ez az „intelligens ember” egyik fő jellemvonása: annyi minden érdekli, foglalkoztatja, hogy nehezen tudja eldönteni, mire specializálódjon. Sajnos a mai kor már nem kedvez a „polihisztoroknak” – márpedig a kiemelkedő intelligencia egyfajta polihisztorokéhoz hasonló tudással és érdeklődéssel ruházza fel az embert. Érdekeltek a nyelvek is; végül azért kötöttem ki nyelvszakon – az egyetemen angolt és németet tanultam –, mert a gimnáziumi némettanárom egyszer megbízott egy fordítással, ami nagyon jól sikerült, és attól fogva folyton arra biztatott, hogy legyek fordító. De közben tovább foglalkoztattak a reál tantárgyak is: a pécsi egyetemen például gyakran beültem a biológia- és történelem-előadásokra is önszorgalomból, és rendszeresen feljártam Pestre, hogy „műkedvelő egyiptológushallgatóként” Kákosy professzornál tanulhassak. (Kákosy László Széchenyi-díjas egyiptológus, egyetemi tanár, aki többek között az 1964-ben kezdődött magyar núbiai leletmentő akcióban és a Ramszesz fáraó korából származó thébai Dzsehutimesz-síregyüttes feltárásában is részt vett – a szerző.) Emlékszem, az egyetemen az egyik történelemtanár egyszer nagyon leszúrt: „Bibiána, maga miért nem jelentkezett vizsgára? A vizsga mindenkinek kötelező, az kell a jegyhez!” – kérdezte tőlem a folyosón. Mondom: „Azért nem, tanár úr, mert nem vagyok történelem szakos.”  „Tényleg? – kérdezte meglepődve. – Biztos, hogy nem akar hozzánk járni? Nagyon sok történelem szakosra elcserélnénk magát.” Szóval nagyon szerettem volna polihisztor lenni. Ha a középkorban élnék, biztos tudós lennék, alkimista vagy királynő. Egy erőskezű, nem túl demokratikus uralkodó. (Nevet.)

Mégis, a fordításban hasznát veszed annak, hogy kivételesen magas az intelligenciád?

Igen, feltétlenül. Mivel nagyon sok minden érdekel, elég nagy a háttértudásom, aminek nagy hasznát veszem az írás és a szövegek gondozása során. Szeretem, ha mindenbe belekóstolhatok egy kicsit, így aztán a tűzvédelemtől az oktatáspolitikáig, a numizmatikától a kozmetikáig számtalan különböző területről van bizonyos fajta tudásom. Persze, az internet korában ez már nem annyira fontos, manapság inkább azt kell tudni, hogy minek hol érdemes utánanézni. Mégis, úgy érzem, ha nem szedtem volna össze ennyi sokféle, különféle forrásokból származó információt, biztosan nem tudtam volna lefordítani és kiadni például Bruce Chatwin Álomösvény című könyvét. (Az angol regényíró 1987-ben készült The Songlines című félig fikciós, félig dokumentarista könyve afféle kultúrtörténeti kirándulás, amely az ausztrál őslakosok dalain keresztül mutatja be a kontinenst – a szerző.) Chatwin számtalan apró antropológiai, biológiai, kultúrtörténeti és irodalmi utalást szúrt bele a könyvébe, talán nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, más nem is igen tudta volna lefordítani – nem is fordították le harminc éven keresztül.

Ha már olvasottság és tájékozottság, egy korábbi interjúban azt mondtad, fontos különbséget tenni az intelligencia és a műveltség között, mert ez a két dolog távolról sem ugyanaz.

Ez így van: előbbi egy adottság, ami bizonyos kor felett már nem fejleszthető, utóbbi pedig az a lexikális tudás, amit kitartó munkával bárki magára szedhet. De az intelligens emberekre azért jellemző, hogy nagyon szomjazzák az információkat, mindent elolvasnak, megfigyelnek, látnak – rengeteg különféle ismeretet halmoznak fel, amit általában a kellő időben elő is tudnak hívni. Ha valaki művelt, még nem biztos, hogy intelligens is, de ha valaki intelligens, akkor nagy valószínűséggel művelt lesz. Ha úgy tetszik, féloldalas korreláció van az intelligencia és a műveltség között.

Ennek fényében meg tudnád fogalmazni, hogy mi is tulajdonképpen az intelligencia? Ha jól értem, az intelligens emberekre jellemző az úgynevezett „holisztikus látásmód”, igyekeznek a maga teljességében vizsgálni és megérteni a világot.

Igen, mondhatjuk azt, hogy az okos emberek általában arra törekednek, hogy minél átfogóbb, egyetemesebb képet alakítsanak ki a körülöttük lévő világról. Igyekeznek megtalálni az összefüggéseket, és rugalmasan, eredeti módon, az átlagtól eltérően nézik a problémákat.

Fotó: Neményi Márton

Mondtad, hogy a 21. század nem kedvez az ilyen polihisztorhajlamú embereknek. Lehet, hogy szélsőséges esetben a magas IQ ahelyett, hogy megkönnyítené, inkább megnehezíti az érvényesülést? Elvégre a szociológusok szerint a társadalom alapvetően a kiegyenlítődésre törekszik, az emberek nehezen tolerálják a végleteket – legyenek ezek akár pozitívak, akár negatívak.

Nem feltétlenül. Mint annyi minden, nyilván ez is személyiségfüggő, de akinél a magas IQ fegyelemmel és tudásvággyal párosul, az általában nagyon sikeres a munkájában. A megfigyelések szerint az intelligens emberek által elvégzett munka mindig nagyon jó minőségű: a többségük javíthatatlan perfekcionalista, ezért fontos a számára, hogy amit kiad a kezéből, az tökéletes legyen. Az viszont igaz, hogy a Mensa-tagok általában nehezen választanak ki maguknak egy szakterületet, ha szakosodnak is, több témára szakosodnak. De többnyire jó munkavállalók: sokoldalúak, jól informáltak, és nagyon gyorsan tanulnak. Igazi hozzáadott értéket tudnak termelni – már ha a főnökeik vagy a megbízóik tolerálják, hogy ilyen „okostojások”. Még akkor is, ha – ahogy mondod – a világ az „átlagosra” van kitalálva.

Sokan kritizálják a Mensát azért, mert bár a legokosabb embereket tömöríti, mégsem nyújt választ a világ olyan nagy kérdéseire, mint a globális felmelegedés, a környezetszennyezés, a migráció vagy a populizmus. Pedig, ha jól tudom, a második világháború után éppen azért hozták létre, hogy ezt a hihetetlen szellemi tőkét kamatoztatva kormányoknak és kormányközi szervezeteknek adjon tanácsokat.

Igen, ez valóban így van. A Mensát eredetileg azért hozták létre, hogy segítse a politikai döntéshozók munkáját – de ez a próbálkozás hamar hamvába holt. Nyilván minden intelligens embernek megvan a maga határozott véleménye azokról a kérdésekről, amiket felvetettél, szűk körben szívesen vitatkozunk is ezekről a témákról, hiszen nálunk rengeteg különféle vélemény, ideológia és világnézet találkozik egymással, de éppen ezért szervezetként nem kötelezhetjük el magunkat egyetlen üdvözítő „megoldás” mellett sem. A Mensa egy politikailag, ideológiailag és világnézetileg semleges szervezet, amely nem foglal állást ilyen kérdésekben – és mivel történetesen én vagyok az elnöke, én sem oszthatom meg a véleményem az olvasókkal.

Ez esetben viszont a Mensa nem több puszta gittegyletnél. Egy klub, ahova okos emberek járnak beszélgetni.

Köszönöm a provokatív felvetést. (Nevet.) Ha közvetlen katasztrófa – mondjuk egy aszteroida, egy szupervulkán vagy egy mindent felperzselő napkitörés – fenyegetné a Földet, akkor azért nyilván összedugnánk a fejünket, hogy kitaláljuk, mit is lehetne tenni. De a Mensa célja alapvetően nem ez, hanem az intelligencia kutatása és fejlesztése. Mert az intelligencia olyan alapvető emberi érték, amit gondozni kell; ebben valamennyi tagunk egyetért.

Tehetségkutatással is foglalkoztok?

Igen, a tehetségkutatás nagyon fontos a számunkra, nem véletlen, hogy a szervezet több iskolával is együttműködik.

Fotó: Neményi Márton

Azt mondod, hogy az intelligencia nem fejleszthető, hiszen alapvetően a genetikai örökségünk határozza meg.

Igen, ez így van, sajnos az intelligencia alapvetően genetikai alapú tulajdonság, ami érdemben nem fejleszthető – legalábbis felnőttkorban már nem. Gyerek- és fiatalkorban még sokat lehet tenni azért, hogy a gének által belénk plántált lehetőségekből a lehető legtöbbet hozzuk ki; nagyon fontosak a pozitív környezeti hatások és a támogató, ösztönző közeg. De persze ebből még nem következik az, hogy puszta neveléssel zseniket csinálhatunk a gyerekeinkből – ahogy az sem, hogy a megfelelő gyerekkori környezet és odafigyelés híján egy okos embernek „elvész az IQ-ja”. A pszichológusok szerint 17-18 éves korunkra beáll az a szellemi színvonal, ami aztán egész életünkre jellemző lesz. Ez nagyjából 25-30 éves korunk körül tetőzik, utána már csak kopik, fogy – de jó hír, hogy a magas intelligenciájú embereknél sokkal lassabb ez a leépülés, mint az átlagos képességű társaiknál.

Mégis, mit tehet egy szülő azért, hogy a lehető legnagyobb intellektuális kapacitást, teljesítőképességet hozza ki a gyerekéből?

Minél hamarabb le kell tiltani a kütyükről, fontos, hogy hatéves kora előtt ne adjunk a kezébe okostelefont, tabletet. Igyekezzünk fejleszteni a finommotoros mozgásait, járassuk táncra, sportolni, hagyjuk, hadd szaladgáljon, ugráljon, homokozzon a barátaival. Ez mind nagyon fontos, hiszen a mozgás alapvetően hozzájárul ahhoz, hogy minél több idegpálya alakuljon ki az agyunkban, ami végső soron az intelligencia fejlődését, megerősödését is lehetővé teszi. Az is fontos, hogy az életkorának megfelelően mindig érdemben válaszoljunk a kérdéseire: egy gyerek még mindenből tanul, ha a gügyögős dajkanyelv helyett komolyan, egyenrangú partnerként kommunikálunk vele, az bizonnyal a hasznára válik majd. Ösztönözzük arra, hogy sokat olvasson, és az érdeklődésének, adottságainak megfelelően próbáljuk minél több képzésre, különórára járatni. Ezek mind segíthetnek abban, hogy fejlődjön az intelligenciája.

A kutatások szerint a férfiak között több a „szuperokos ember”, mint a nők között. Ez tényleg így van?

Igen. A férfiak között tényleg több a magas IQ-val rendelkező ember, mint a nők között – de a nagyon alacsony IQ-val rendelkező is. A férfiak és a nők intelligenciaeloszlását jellemző haranggörbe eltérő: míg az előbbiek közül többen hajlanak a szélsőségek felé – vagy nagyon okosak, vagy nagyon buták –, az utóbbiak mutatói inkább az átlagos értékek körül mozognak. De ezek alapvetően elhanyagolható, pár százalékos különbségek. A Mensa-tagok között nagyjából kétharmad-egyharmad az arány a férfiak javára.

A Mensa elnökei többnyire az idősebb, angolszász országokból – Nagy-Britanniából, Amerikából – származó férfiak közül kerültek ki. Te vagy köztük a harmadik nő, és az első kelet-európai.

És a legfiatalabb. Negyvenkét éves koromban választottak meg először a nemzetközi Mensa elnökének.

Alapvetően férfiközpontú társadalomban élünk: a tudományban, a művészetekben, a politikában és az üzleti életben is nagyon felülreprezentáltak a férfiak. Hogy tudtad felküzdeni magad ebbe a tiszteletreméltó pozícióba?

Paradox módon a Mensában egyáltalán nem számít, hogy valaki férfi vagy nő; ugyanúgy vitáznak velünk, ugyanúgy elismerik és értékelik a véleményünket, mint a férfitársainkét. Sőt, ha „diszkriminálnak” minket, akkor is inkább pozitív értelemben: az összejöveteleink, rendezvényeink, beszélgetéseink során mindig nagyon tisztelettudóan, udvariasan bánnak velünk a férfiak. Ha úgy tetszik, nálunk természetes dolog az egyenrangúság. Tény, hogy a szervezetnek sokáig szinte kizárólag férfiak voltak a vezetői; ez régebben afféle „gentlemen’s club” volt, de – ahogy az én példám is mutatja – mára már ez is megváltozott. A mi tagjaink egytől-egyig okos emberek, nem derogál nekik, ha egy nő irányítja a szervezetet.

Fotó: Neményi Márton

Ha te is jelentkeznél a Mensa IQ-tesztjére, kattints ide. A szervezet egy ingyenes próbatesztet is összeállított, ezt itt érheted el.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.