És akkor most jöhet a fekete cérna, nézze, így! Ezt most duplával csinálom, így behúzza az orrát, haladok lefelé, és tessék, itt a szája!
Erika sosem tanult varrni, ehhez képest határozottan, biztos mozdulatokkal fejezi be a plüssmacit, ami előtte már átment öt ember kezén. Ez az utolsó fázis: a két szem, az orr és a száj. A kész maci, ahogy mondani szokták, minden szempontból megfelel a gyártási kritériumoknak, mehet a csírátlanítóba a szintén hibátlan társaival, majd nejlonba kerül, és irány az Országos Mentőszolgálat valamelyik mentőautója.
Fotó: Neményi MártonTucatnyian ülnek a Magyar Református Szeretetszolgálat sarkadi maciüzemében, az asztalon alapanyagok, üdítő, varrógép, ollók, cérnák, a sarokban ventilátor, a levegőben pletyka és egymás ugratása, harapni lehet a cukiságot. Megváltozott munkaképességű dolgozók ők, „nem fogyatékosok – hessegeti el gyorsan a csúnya sztereotípiát Baracsi Lajosné üzemvezető –, hanem olyanok, akiket valamiért leszázalékoltak”. Egy részüket pszichés, egy részüket testi bajok miatt. Ebből a szabó–varró–tömőhelyiségben semmi sem látszik, ahogy a ragasztó és csírátlanító részlegen sem: a fizikai bántalmak nem szólnak bele a macikészítésbe, a lelkiekre meg pont ez a legjobb terápia.
Fotó: Neményi MártonÖsszesen 27-en dolgoznak itt, részmunkaidőben, váltott műszakban, a minimálbérnél egy kicsit nagyobb összegért. Hatalmas lehetőség ez, főleg egy munkaerő-piacilag még a magyar vidéki átlaghoz képest is sivár környéken, mint a békés megyei Sarkad, ahol a cukorgyárról már rég múlt időben, lemondó legyintéssel beszélnek. El lehet képzelni, milyen esélyekkel indul bárki munkát keresni leszázalékolva, „megváltozott munkaképességű” stigmával.
Fotó: Neményi Márton„Mindennap itt mentem el, figyeltem, ahogy épül – meséli Erika két öltés között. – Amikor kész lett, besétáltam, hogy jönnék dolgozni. Mutatták, hogy varrni kell, mondtam, hogy akkor varrok.” Az egyéni kezdeményezés tehát nagyon fontos, úgy is, hogy elvileg a kormányhivatal gondoskodik a munkaerőről. Hamar híre ment a különleges üzemnek, tülekedés ugyan nincs, de megteltek a műszakok. Meggyógyítani senkit sem tudnak, de a rehabilitáció nagyon fontos: mindenkit olyan munkakörbe osztanak be, ami segíti a visszailleszkedést.
Fotó: Neményi MártonErika tehát varr, úgy, hogy sosem tanulta, nem baj. Igaz, erre van külön képzés, azt azért el kellene végezni. A délelőttösök közt Erzsébet a sztár, ő egész életében varrt, magának, barátoknak, gyerekeknek, évtizedekkel ezelőtt tanulta az öregektől és önmagától, a műhelyben tehát sok újat nem mutattak neki, pedig ő pont elvégezte a képzést. Ha lehet, őt osztják be szem-, orr- és szájfelelősnek, van egy titkos, védjegyszerű mozdulata, amivel az utolsó öltéssel apró félmosolyt húz a macik arcára, ezt csak ő tudja. Ha a beteg gyerekek tehát mosolygós macit kapnak a mentőautóban, az Erzsébet műve. Igaz, ma éppen nem ez a dolga, a plüss testet varrja össze, de ehhez is sok rutin és szakértelem kell.
Fotó: Neményi MártonNem azért nehéz végigfotózni a macik elkészültét, mert összetett, sokfázisos feladat (egyébként az), hanem azért, mert ha valakit elkezdek fotózni munka közben, nem ereszt, amíg nem végez. Dokumentálnom kell az összes mozdulatot, amíg nincs meg a memóriakártyán minden az első vágástól a mancstépőzár sablonnal és kalapáccsal történű kivágásán és a medve 35-38 grammosra tömésén keresztül a csírátlanításig, nem mehetek sehova.
Minden macit úgy készítenek el, mintha ez lenne az első és az utolsó, ami kikerül a kezük közül.
Mutatjuk is az egész folyamatot egy külön galériában.
Minőség-ellenőrzés persze kell, selejtes macik nem mehetnek a Mentőszolgálathoz csak azért, mert az üzem elnéző a megváltozott munkaképességűekkel. Az itt dolgozók egymást ellenőrzik, ha más nem, a csírátlanítást végző munkatársak nézik át a már kész macikat, és ha gond van, visszaküldik őket a szobába, a felelős pedig szépen visszafejti és helyrehozza a hibát. Sértődés nincs.
Egy macit sem hagynak az út szélén.
Selejt amúgy alig van, itt-ott a fülek mélyedésével van baj, esetleg rossz oldalon van a kötelező szeretetszolgálatos címke. Most pont akad pár ilyen, új a címkedesign, most érkezett az első szállítmány, szokni kell még.
Fotó: Neményi MártonEzen a ponton kiderül, hogy van némi hierarchia a délelőttösök és a délutánosok közt: utóbbiak kezdők, van, akinek ez az első munkanapja, míg azok, akik reggel veszik fel a munkát, kész veteránok, itt vannak már két éve. Az ellentétek persze nem nyíltak, legfeljebb csipkelődős pletykákban testesülnek meg, meg abban a közmegegyezésben, hogy a délutániakat szigorúbban kéne meózni. „Jó, ha olyan meóz, aki ért is hozzá, annak én is inkább tömök, és nem varrok” – vall színt az egyik asszony. Aztán abban maradunk, hogy ők is voltak kezdők.
Fotó: Neményi Márton„Akik itt dolgoznak, azok főleg azért kelnek fel reggel, hogy jöhessenek” – meséli Baracsi Lajosné. A szerény fizetés (amelyből a segélyekkel együtt már éppen hogy meg lehet élni Sarkadon) csak a történet fele: a macik készítése hálás feladat, nemcsak a gyerekek gyógyulnak a kész plüssállatoktól, hanem a munkások is attól, hogy készítik őket. Jó tudni, hogy nem boltokba kerülnek majd, hanem a mentőautókba, onnan meg a gyerekekhez. Az üzem néha vállal más bérmunkát is, nemrég például sok ezer hamburgerzászlót kellett összeragasztaniuk, ezeket aztán vitték Németországba (ott ugyanis zászlót szúrnak a hamburgerekbe). „Jól jött a változatosság – mondja az üzemvezető –, az üzemnek meg az, hogy külön pénzt kapott ezért, de azért mégis a maci az igazi.”
Fotó: Neményi MártonMég szép: a feladat komplex, tudni kell bánni az alapanyaggal, pontosan kell vágni, szabni, varrni, a szemeket és az orrot felhelyezni, a fülekbe mélyedést feszíteni, és persze figyelni kell arra is, hogy a megfelelő helyekre kerüljenek a megfelelő tépőzáras korongok a mancsokon. A kész maci kezei ugyanis összetépőzárazhatók, ettől barátságos imádkozó pózba merevedik az állat, ráadásul képes megülni is a fenekén. Az egyszerre kortárs, letisztult, már-már bauhausos (egyszerű formák, határozott funkcionalitás) plüssállat egy menő iparművész, Hellenbach Gabriella munkája, látszik is rajta. Egyszerre egyedi és cuki, és ami az üzemben a legfontosabb: szigorúan betartandó, de egyszerű instrukciók alapján készíthető el.
Fotó: Neményi MártonMunka van: eddig 5800 macit juttattak el az Országos Mentőszolgálathoz, összesen 20 ezret vállaltak. A megállapodást persze megújíthatják, ha lesz rá igény, márpedig lesz, az állatok országszerte felbukkannak majd a mentőkben, vigasztalandó beteg gyerek pedig mindig lesz.
Két éve, az üzem indulásakor hatalmas ötlettel álltak elő a Szeretetszolgálat vezetői: a rengeteg beérkezett és használhatatlan adományruha (igen, az adományruha jó része sajnos használhatatlan) lehetne a macik alapanyaga, így erre sem kellene költeni, és elfogyna az a rengeteg textil is. Hamar kiderült azonban, hogy ez nem ilyen egyszerű, bármilyen jól is néznek ki a véletlenszerű anyagokból készített állatok, korrektül csírátlanítani őket lehetetlen, márpedig a fertőtlenítés fontos, ha tényleg mentőautókban akarják teríteni őket. Nem volt mese, gyári plüsst kellett rendelni különböző színekben, úgyhogy ezúton is kérünk mindenkit, hogy csak olyan ruhát adományozzatok, amit ti is hordanátok! A megmaradt használtruha-medvéket most jobb híján tűpárnának használják.
Fotó: Neményi MártonÍgy, friss plüssel azonban megkapták a CE minősítést, azaz minden maci biztonságos, az immunhiányos gyerekek sem kaphatnak el tőlük semmit, és a kétévesek sem nyelhetik le őket egészben vagy darabokban. Minden a helyére került tehát, pontosabban majdnem minden. A macik útjának utolsó állomásán, amikor is a gyerekek tesztelték, hogy mutatnak a macik a mentőautókban, ahol hozzájuk hasonló (csak éppen nem tesztjelleggel mentőautóba került) gyerekek kapják majd meg őket, felmerült egy teljesen jogos szempont. Az egyik fiú szerint az lenne a minimum, hogy az Újpest-drukker beteg gyerekek lila macit kapnak. (A fradisták meg akkor ezek szerint zöldet, ezt mondjuk nem emelte ki külön a nyilván újpestes sarj.)
Fotó: Neményi MártonÚgyhogy most bizony az egész projektet újra kell gondolniuk az ötletgazdáknak.