„Az első gazdag fiú az életemben a bugyimat húzta le. Az utolsó gazdag fiú pedig a harisnyámat. Az első gazdag fiú – elég sokáig bámultam az arcába ahhoz, hogy emlékezzek rá – szépséges volt, acélszürke szemmel és a homlokára hulló, aranybarna fürtökkel. Nem tudom, felnőttként mi lett belőle. Az utolsó gazdag fiú szőke volt. Belőle az Amerikai Egyesült Államok elnöke lett.”
Ezzel a bitang erős bekezdéssel kezdődik E. Jean Carroll cikke a New York magazinban. A pénteken megjelent vallomásban – mert leginkább annak lehet nevezni az írást – az Amerikában évtizedek óta ismert újságíró és médiaszemélyiség azokról a férfiakról ír, akik élete során szexuálisan zaklatták, megtámadták vagy bántalmazták. Nem mindegyikükről, mert akkor túl hosszú lett volna a cikk, csak a legsúlyosabb esetekről (a belőve, részegen a fürdőkádból Carroll ruhája felé nyúlkáló Hunter S. Thompson például kimaradt, a többiekhez képest róla kifejezetten kellemes emlékeket őriz a szerző).
E. Jean Carroll (forrás: Wikipedia)
A cikk természetesen azért került be világszerte a hírekbe, mert a Carrollt ért utolsó és legsúlyosabb támadás megnevezett elkövetője Donald Trump. Az újságíró szerint valamikor a kilencvenes években, az elegáns, New York-i Bergdorf Goodman áruházban futott össze az akkori ingatlanmogullal, akivel látásból ismerték egymást. Trump kedélyesen tanácsot kért tőle, hogy mit vásároljon egy nőismerősének. Carroll lazán flörtölni kezdett a férfival, akiről le is írja, milyen jóképűnek tartotta. Kísérgetni kezdte őt a női ruhaosztályon – Carroll beszámolója szerint Trump arról beszélt neki, hogy egyszer meg akarta venni az áruházat, egy arra járó alkalmazottnak pedig úgy köszönt, mint a „birodalmán végigvonuló király”.
Együtt végül kiválasztottak egy alsóneműt. Trump azt szerette volna, ha Carroll felpróbálja a ruhadarabot, Carroll nevetve azzal felelt, hogy ő meg Trumpon nézné meg a bugyit.
Végül egy próbafülkében kötöttek ki, ahol az újságíró leírása szerint Trump agresszíven a falnak nyomta őt és megcsókolta, miközben az egyik kezével előbb a nő harisnyáját húzta lejjebb, majd a saját sliccét.
Carroll ekkor már szabadulni próbált a férfitól, aki azonban váratlanul beléhatolt. Az újságíró szerint Trump nem tudta befejezni az aktust, mert sikerült ellöknie magától, és kirohant a próbafülkéből, majd az épületből. Úgy emlékszik, alig három percig voltak bent a fülkében.
Donald Trump 2019 májusában (fotó: Cheriss May/NurPhoto)
Noha az erőszak után Carroll elmondta néhány barátjának, mi történt, feljelentést nem tett. Azt írja, azért nem, mert nem voltak bizonyítékai, és mert félt Trump hadseregnyi ügyvédjétől és a meghurcoltatástól. „Mindig is gyáva voltam” – írja. Most készülő könyve kapcsán írt először nyilvánosan a történtekről, hozzátéve, hogy Trump támadásának idején 52 éves lehetett, de azóta semmilyen szexuális kapcsolata nem volt. Donald Trump volt az utolsó „férfi az életében”.
Csak a híveinek beszél
Korántsem ez az első eset, hogy Trump ellen szexuális zaklatási vádakat fogalmaznak meg. Az utóbbi években Carroll előtt 21 nő állt elő azzal, hogy az elnök valamikor a múltban szexuálisan zaklatta, bántalmazta, kényszerítette őket. Trump minden esetben tagadott, a történeteket a lejáratása érdekében koholt hazugságokként állította be. Akkor sem fújt visszavonulót, mikor egyik-másik ügyet részben bizonyították, mert nyoma maradt például annak, hogy pénzt adott valamelyik nőnek a hallgatásáért cserébe.
A Carroll-ügy viszont több szempontból is kivételesnek számít. Egyrészt az újságíró messze a legfelkészültebb áldozat abban a tekintetben, hogy milyen erővel tudja felidézni és ezáltal hitelesen előadni a vele történteket. Másrészt Trump reakciójának végletessége is figyelmet érdemel: az elnök mindent tagad, és azt állítja, soha nem is találkozott Carroll-lal. Ez az a része a válaszának, ami tényszerűen hazugság, a New York magazin közölt is egy nyolcvanas évekből származó fotót, amelyen egy társaságban látható Carroll és Trump. Az elnök nyilvánvalóan olvasta a cikket és látta a fényképet, mégis egyszerűbb volt neki letagadni a történetnek ezt a részét is.
Méghozzá azért, mert Trump taktikája nem az, hogy vitassa az újságíró bizonyos állításait, és megpróbálja azzal védeni magát, hogy nincsenek ellene bizonyítékok (amelyek egyébként tényleg nincsenek, a kilencvenes évek közepén még nem szereltek fel annyi kamerát az áruházakba, mint mostanában). Helyette egy teljesen másik valóságot kommunikál, mint Carroll, mert a híveinek beszél, és csak nekik. Ezért is írja közleményében, hogy kíváncsian várja, mikor lepleződik le Carroll és a demokrata párt kapcsolata, mert szerinte a történet az elnökválasztási kampány része.
E. Jean Carroll 2015-ben (fotó: Astrid Stawiarz/Getty Images for ELLE/AFP)
A Vox cikkében részletesen elemzik Trump közleményét, megmutatva, hogyan hibáztatja Carrollt az elnök, miként fogja rá azt, hogy a történetével a „valódi áldozatok” traumatikus tapasztalatait teszi hiteltelenné. A nyilatkozat utolsó mondataival pedig meg is fenyegeti az újságírót és a többieket, akik megvádolták őt:
„A világnak tudnia kell, mi történik valójában. Szégyen, aminek tanúi vagyunk, és a hamis vádakért keményen meg kellene fizetniük azoknak, akik hangoztatják őket.”
A „mi történik valójában” kitétellel Trump összeesküvést sejtet, megint csak két, egymással semmiben nem összeegyeztethető valóság létezésére utal.
Mintha nem is egy nyelvet beszélnének
A Caroll-ügy tehát élesen megmutatja azt, amit eddig is láttunk: hogy a közügyekről szóló nyilvános beszéd nem maradt meg a vita keretein belül, hanem gyakorlatilag teljesen más vonatkoztatási rendszerben, más nyelveken zajlik. A vitához az kellene, hogy minden fél ugyanarra a valóságra utaljon és támaszkodjon, ennek pedig ezúttal az ellenkezőjét látjuk. Érdemes hozzáolvasni ehhez a hírhez annak a diáknak a történetét, akit a 16 éves korában, egy privát csetben írt rasszista szövegei miatt rúgtak ki a Harvardról. Kyle Kashuv azóta megbánta, amit írt, és bocsánatot kért az egyetemen is, mégis mennie kellett.
A két esetet azért érdemes egymáshoz mérni, mert mindkettőben eltérő valóságértelmezésekről van szó.
Kashuv és a jobboldali, Trump-párti média szerint a kamaszkori botlásokat egyéni szinten meg lehet és meg is kell bocsátani, különösen, ha az illető elnézést kért. A Harvard álláspontja viszont az, hogy a rasszista vagy kirekesztő hozzáállást semmilyen formában nem lehet elfogadni, és akiről bebizonyosodik, hogy szélsőséges kijelentéseket tett, annak nincs helye az intézményben.
Tüntetés Donald Trump ellen a washingtoni Fehér Ház előtt (fotó: SAUL LOEB / AFP)
Donald Trump valójában pont ezt a valóságérzékelési – ha úgy tetszik, erkölcsi, világnézetbeli – különbséget használja ki, hogy az ellene szóló legújabb vádat is eltérítse a jogi útról. Egyre biztosabb, hogy a következő amerikai elnökválasztásig már sikerrel fogja alkalmazni ezt a stratégiát. A választáson pedig az is kiderül, hogy az utóbbi években milyen mértékben alakult át az a vitakultúra, amelynek a szabályait és kereteit egykor általánosan ismertnek gondoltuk.
