Aktuális

Hitka Viktória: „Három-négy szóval nem lehet csúsztatni”

Türelmetlenek vagyunk, minden kell, most, azonnal, aztán ha megkapjuk, nem tudunk mit kezdeni vele. Nagyinterjú Hitka Viktória képzőművésszel.

Hivatalosan képzőművész, a hétköznapokban grafikus, mesekönyv-illusztrátor, egy társadalmilag érzékeny kártyajáték alkotója, pár éve pedig beszélő, hol vicces, hol súlyos üzeneteket rejtő tányérjairól ismert. Újabban meg arról, hogy a lánya odaállt elé, megkérdezte, élni fog-e még, amikor elpusztul a Föld, ezt pedig megírta a Facebookra. Most pedig az nlc-nek tervezett bögréket és táskákat. Nagyinterjú Hitka Viktóriával környezetvédelemről, mérgező szülőkről, légüres térbe zárt kövér lányokról és játszótéri bűnös gondolatokról.

Jól látom, hogy egy tárgyadra sem írod rá a neved?

Csomóan megkérdezik, miért nem. Azért, mert nem érdekel ez a fajta személyikultusz-gyártás. Ha megveszi valaki egy tányéromat, tök mindegy, tudja-e, hogy Hitka Viktória készítette. Nem ez a lényeg.

Ez egyáltalán nem jellemző a kortárs művészekre. Pedig a Képzőművészetin végeztél.

Amikor klasszikus, galériás művészként alkottam, én is csak a saját ügyeimet, történeteimet festettem, mégis sokan tudtak hozzájuk kapcsolódni. Olyan dolgokról szóltak a képek, amelyek sokak életében megtörténtek. Az igaz, hogy a klasszikus képzőművészetet én már nem tudom és nem is akarom gyakorolni. Nem mintha baj lenne vele, inkább arról van szó, hogy szeretek nagyon pontosan fogalmazni, és minél kevesebbet bízni az értelmezőre. Ezért írok ilyen rövid mondatokat a tányérokra. Három-négy szóval nem lehet csúsztatni. 

Forrás: Hitka Viktória

De a festmények aztán élik a saját életüket.

Élik, persze, vándorolnak, én is találkozom néha a sajátjaimmal hol jobb, hol rosszabb helyeken. De az a helyzet, hogy ha én valamit létrehozok és elengedek, akkor ahhoz nekem nincs többé viszonyom. Már a Képzőn is éreztem: miután kész a felület, amin a gondolataim vannak, egyáltalán nem érdekel. Nem tudok azzal foglalkozni, hogy mikor mennyi pénzt ér, milyen galériába kerül, kikkel kell beszélni, kikkel kell jóban lenni… Ezek tárgyak. Ezt az ügymenetet, ranglétrát, akármit végigjárni nekem nincs kedvem. Éppen ezért sorozatgyárthatók a tányérok. Hiába készülnek kézzel, nagyobb tételben gyártom őket. Az viszont tényleg nagyon fontos, hogy egyenként, kézzel írjam a szöveget, úgy, hogy elérhető áruk legyen, ne legyenek soha kanonizált műtárgyak.

Mégis kell a márkanév, hogy ismerjenek, és például legyen munkád.

Igen, csak ez nagyon könnyen befolyásolja az embert: úgy érzi, „vagyok valaki, akkor mondanom kell valamit, minél nagyobb valaki vagyok, annál kevésbé mindegy, mit és hogy mondom…” Szóval könnyen felborulunk a digitális világban. Furcsa hálózat ez az internet, nagyon könnyű nagyon sok embert elérni. Igyekszem folyamatosan kontrollálni magam. Hogy azt, hogy mit mikor mondok, ne az határozza meg, hogy hány új csatornám, követőm, akármim lesz. Ez elvinne egy olyan irányba, amerre nem szeretnék menni. Persze biztos van, aki azért vesz tőlem tányért, mert látta egy korábbi posztomat, és ez jó, hiszen a piacon a paradicsomos nénihez is van egy viszonyunk. 

Hiába van ott még kettő paradicsomos stand, én vele szoktam beszélgetni, hozzá megyek oda, tőle veszem meg a paradicsomot, ami egyébként pont olyan, mint a másik két nénié. Közben remélem, hogy a néni nem azért mond dolgokat – az egyik embernek így, a másiknak úgy –, hogy több vásárlója legyen. Én igyekszem független paradicsomos néni lenni.

Hasznos a Facebook és az Instagram?

Nyilván az én első tányérom is úgy kelt el, hogy feltettem az Instagramomra, azt tehát nem mondhatom, hogy haszontalan: fontos csatornám ez. Próbálom úgy használni, hogy az a legkevésbé legyen ártalmas. Persze én is a szép képeket töltöm fel a tányérjaimról. Balansz kell. A Facebook mostanra elég kártékony eleme a világnak. Az Instagram kicsit kevésbé, az is sokat árt, legfeljebb máshogyan: passzív, esztétikai felület. A Facebookról viszont könnyű elhinni, hogy közösségépítő-aktivizáló, cselekvésre serkentő hely felhívásokkal, eventekkel. Úgy érzem, a Facebook inkább elaltat: azt hiszi az ember, hogy azzal, hogy megosztja az ottani történéseket, már tett valamit az ügyért, pedig csak elaltatta magát ebben a tudatban. Fontos ügyekről szóló eseményre érkezik öt-hatszáz going, végül pedig odamegy negyven ember. Nem azért, mert nem érdekli: inkább úgy érzi, már tett valamit, az, hogy el is menjen, már nem is annyira fontos. A facebookos hírterjesztés is veszélyes: tehát az, hogy bizonyos tartalmak csak bizonyos csatornákon terjednek. A Facebook figyeli a szokásainkat, és mindenkinek beállt egy bizonyos valóságot, mi meg azt hisszük, nincs másik rajta kívül.

Dolga egy művésznek 2019-ben a társadalmi aktivitás, az, hogy odaálljon ügyek mellé?

Könnyű lenne azt mondani, hogy igen… És tudod, mit: igen. Feladata ez mindenkinek, nem csak a művészeknek. Igaz, ők könnyebb helyzetben vannak: van egy eszköz a kezükben, erről pedig nem lehet nem tudomást venni. A másik válasz az, hogy nem, nem feltétlenül dolga. Fontos, hogy azt csinálják, amiben jók, és amihez kedvük is van, egy kanapé fölé festett pipacsmező is lehet szuper, ránézek, jó kedvem lesz tőle. Nem baj, hogy nincs ráírva, hogy „tehetek róla”, meg hogy „szeresd a többieket”. Lehet tehát tök jó művész az is, aki nem épít folyamatosan szociális hálózatot. Önmagában az is tudatosító tevékenység, hogy valaki művészetet csinál, és ezzel azt üzeni: nem csak a normális életben lehet létezni.

Hitka Viktória

Fotó: Neményi Márton

Mi a baj a normális élettel? Nyomasztó elvárások?

Az emberek saját magukat nyomasztják. 

Háromezer év után most sikerült kialakítanunk egy olyan társadalmi rétegződést az emberi kultúrában, amiben valamiért mindenkit minden egyes napon elítélnek, megítélnek, elvárásokkal nyomasztanak, hasznosítanak. Úgy, hogy észre sem vesszük: óriásplakáttal, villamosvezetővel, egy cikkel, amit elolvas az anyuka, arról, hogyan kellene a játszótéren viselkednie.

Lehet, hogy az egész gondolkodásodat áthatja a kétségbeesés, amikor végigpörgeted az Instagramot, amely tele van ötvenkilós, frissen szült anyukákkal, lehet, hogy csak egy hajszálnyi kétséged támad, hogy lehet, hogy nem kellene nyolcvankilósnak lenned, de mindig ott van a kétség. Ugyanez van a férfiakkal: milyen autód van, mennyi pénzt keresel, ilyenek… és ha valaki eljut addig, hogy ez az egész őt nem érdekli, azzal szemben az az elvárás, hogy meg kell magyaráznia, miért nem.

Mit lehet tenni?

Attól, hogy elvárás nehezedik rád, még nincs kulcsod, hogy hogy oldd meg. Én is éreztem már úgy, hogy „basszus, játsszon csak a gyerek a többiekkel, én meg hadd nyomkodjam már a telefonomat egy kicsit”, ez mindenkivel megtörténik, mindenkinek vannak ilyen gondolatai. Muszáj építeni a kapcsolatokat, embereket gyűjteni magunk köré, akikkel ezt meg lehet beszélni, hogy ne kelljen hazamenned, és ezzel nyomasztanod magad, hogy legyen kitől megkérdezned, hogyan lehetne változtatni. Akik elmondják, hogy ők hogy kerülnek egyensúlyba. Nézd, ha a most kövérnek mondott lányok kilencven százalékát betennéd egy légüres térbe, ahol semmilyen inputtal nem találkoznak, ahol semmit nem tudnak arról, mi az aktuális testkép, mind azt mondaná:

Tök jól nézek ki, szép vagyok, semmi baj nincs velem, ha le akarok fogyni, az legfeljebb az egészségem vagy valami egyéb komfortom kedvéért lesz.

Mi viszont elhitetjük velük, hogy nincsenek rendben. Ugyanez van a férfiakkal is. Nekem nagyon sokszor kell azt mondanom a környezetemben, hogy „figyelj, hagyd már abba”.

Most mégis egy női magazinnak tervezel.

Van egy elvem, ritkán gyakorlom, nem tudom, jó-e, működik-e, de van: a belülről bomlasztás. Ha mindenki, akinek bizonyos kérdésekben van ugyan pluszgondolata, de mindenre azt mondja: „na, én nekik aztán soha”, sosem változna semmi. Arra gondoltam, megírom a mondatokat, amiket meg akarok írni, például ezt, hogy „minden csomag könnyebb, ha többen viszik”. Fontos volt nekem, hogy a nők ezt megkapják. Rossz üzenetet kapnak ugyanis, ha azt nyomatjuk nekik, hogy ők aztán mindenre képesek, simán lehetnek dolgozó nők, anyák és feleségek egyszerre – nem kell mindenáron szupersztárnak lenni. Amíg ezt négyszáz táskára rá tudom írni, és hiszem, hogy ez könnyítheti sokak életét, rá is írom. Az nem működik, hogy „ne nyisd ki a magazint, aminek az egyik oldalán az van, hogy fogadd el magad, a másikon meg, hogy ilyen és ilyen legyél”. Az működik, hogy „nyisd ki a magazint nyugodtan, csak gondolkodj róla”. Ha pont az nlc elindulna egy másik úton… hát, ez egy nagy álom. Ha pedig mindenki elindulna egy másik úton, akkor a végén egész más tartalmakkal lehetne kattintásokat gyűjteni.  Azt érzem ugyanis, hogy az embereket türelmetlenségbe viszik a mostani társadalmi beidegződések. Minden legyen, lehetőleg azonnal. Közben meg ez a minden éppen akkor lesz, ha türelmesek vagyunk magunkkal és másokkal, hogy odaérjünk, ahol már képesek vagyunk megcsinálni mindennek a következő lépését. Le kéne kicsit lassulni. 

Nem úgy van, hogy most kell csinálni, és máskor nem lehet, hanem inkább úgy, hogy akkor kell csinálni, amikor készen vagy rá. Lehet, hogy gyorsabban lesz meg, amit akarsz, ha hajtod magad vagy hajtanak, csak éppen lehet, hogy nem tudsz majd mit kezdeni vele, mert valójában nem voltál kész rá.

Nem baj, ha majd lesz valami. Az a lényeg, hogy odaérj, ahová szeretnél. Tíz éve kellett volna elkezdenem nem vásárolni felesleges műanyag dolgokat? Igen, csak még nem tartottam ott, hogy lássam ezt. Ezért is írtam a bögrére azt, amit.

Fotó: Neményi Márton

Tehát megváltoztathatjuk a rendszert?

Igen, meg tudjuk változtatni. Egy cégvezető, ha rájön, hogy ugyanezekkel küzd, és ez neki rossz, máris tud változtatni azzal, hogy nem nyomasztja rommá az embereket, hanem például hagyja az anyukákat délután négykor elmenni, és tisztában van azzal, hogy az a plusz két óra semmi másról nem szólna, csak arról, hogy befeszülnek, mert nem tudnak a gyerekükért menni, és elkezdik gyűlölni a főnököt, ami a főnöknek is nagyon rossz. A végeredmény egy szörnyű láncreakció, miközben, ha elengedné őket, reggel sokkal jobb kedvvel jönnének be. Jó lenne az is, ha a villamosvezető nem üvöltene, hanem normálisan szólna hozzám, de ha mégis üvölt, nem üvöltök vissza, hanem azt mondom: 

Figyelj, tudom, hogy nagyon nyomasztó neked ez az egész, meleg van, itt ülsz a fülkében, mit tudok segíteni?

Hiszel az alulról jövő kezdeményezésben?

Lehet, hogy naiv vagyok, de abban hiszek, hogy mindenkinek cipelni kellene a szomszéd néni szatyrát. Ha ez lenne a mentalitás, akkor, ha ideérkezik tizenötezer menekült, nem az lenne a társadalom hetvenöt százalékának első reakciója, hogy „nem!”. Persze ettől még nem tudunk ennyi emberrel hirtelen mit kezdeni, mégis: ha a mikrokörnyezetedben jó fej vagy, ha képes vagy mások fejével gondolkodni, minden egész más. A másik fejével gondolkodás elvezet oda, hogy nem nyomasztjuk szét egymást.

Hatalmasat ment a neten a környezettudatosságról szóló posztod.

Teljesen meglepett.

Nem mondod.

De! Annyi helyesírási hibát rég vétettem egyszerre.

Kijavítottad őket?

Volt, amit igen. Nagyon sokat gondolkoztam, átírjam-e. Arra készültem, hogy lájkolja, megosztja majd pár száz ember, ez szokott lenni. Úgy gondoltam, nem írok nagy dolgokat, nem olyan releváns ez a szöveg, nagyon sokan régóta csinálják azt (a hulladékmentes és környezettudatos életmódot – a szerk.), amire én most rátaláltam.

Lehet, de azzal kezdted, hogy odaállt eléd a lányod, és megkérdezte, hogy élni fog-e még, amikor elpusztul a Föld. Ez azért mellbevágó mondat. Ilyen erős kezdést rég láttunk bármilyen szövegben.

Milla három hónapja kérdezte ezt, és bár húsz éve szelektíven gyűjtünk, és nem veszünk hülyeségeket összevissza, de a szigorú, soklépcsős rendszert akkor vezettük be.

Hány éves most Milla?

Tíz.

Egy tízéves gyerek honnan tudja biztosan, hogy elpusztul a Föld?

Ne is mondd, rengeteg e-mailt kaptam, hogy én vagyok a világ legmérgezőbb szülője. Nagyon durvák is voltak köztük. Volt, akinek próbáltam válaszolni, volt, akivel lehetett is beszélni… Elmondtam, hogy minden szülő mérgezi valamivel a gyerekét, észre sem vesszük, aztán legfeljebb húsz év múlva rám olvassa ezt. Egyébként nem is igaz, hogy ezzel mérgezem: egyrészt én ismerem, én tudom, mit bír el, másrészt erről még csak nem is tőlem hallott először. Rengeteg természetfilmet néz régóta, a Bolygónk, a Földben például Attenborough mindent úgy zár le, hogy „ez tök para”. Három éve szembesült vele, hogy kihalnak a tigrisek, akkor beszélgettünk is arról, hogy ez miért történik, nyilván a korának megfelelő stílusban. Azt pedig nem lehet csinálni egy gyerekkel, hogy megmondom neki, hogy ezt az égbe fellövős műanyag nemtudommit, amit három percig használsz majd, nem veszem meg neked. Lehet vele beszélni erről, de olyan, hogy „nem, és kész”, nincs.

Megnézem
Összes kép (17)

Hitka Viktória: „Három-négy szóval nem lehet csúsztatni”

Hitka Viktória: „Három-négy szóval nem lehet csúsztatni”

Fotó megosztása:

És kell a műanyag nemtudommi?

Persze, hogy kell. Minden műanyag nemtudommi kell. Nem is várhatom el tőle, hogy teljesen megértse, és van, hogy engedek, és jöhet a műanyag. Nem akarom terrorban tartani a gyerekem. Nem tudom, mi lesz ebből az egészből, de az biztos, hogy fel kell készítenem rá, hogy ez, ami most van, nem mindig lesz. Lesz olyan, hogy lemegy a piacra, és nem lesz ott tonnaszám az avokádó, mert azok az emberek, akiktől jönne, éppen fuldokolnak. Milla egy olyan helyzetben nő fel, amiben mindent megkaphat észszerű határokon belül. Megtehetjük, hogy mindennap kap fagyit. Meg kell értetni vele tehát, hogy mi a helyzet. Mit mondjak, van belőle konfliktusunk. Veszekedés nincs, csak összeütközés, ráadásul van belőle egy csomó jó beszélgetésünk is.

Egyszer azt mondtad, rengeteget tanulsz a lányodtól, és a legjobb mondatok tőle származnak.

Milla állandóan mond és gondol valamit. Nagyon fura gyerek. Jó fura! Nagyon pontosan fogalmaz. 

Ötéves sem volt, amikor elváltunk az apjával. Elmagyaráztuk neki. Két hét múlva sírdogált ezen, ami teljesen normális. Azért persze megkérdeztem, tudok-e segíteni valamit, hogy jobb legyen. Megkérdeztem, melyik része fáj a legjobban. Azt mondta, az, hogy ezentúl rosszabb élete lesz, mint amit ígértünk neki.

 

A legtöbben felnőttként sem mondanak ki ilyen mondatokat.

Bizony, nekem is gondolkodnom kellett, mit mondjak. Rájöttem, hogy igaza van: öt évig kapott egy ígéretet arról, hogy mi a valóság. Nem kezdhettem el, hogy „de, ne viccelj, jó lesz”, mert nem, nem lesz olyan jó. Ő ilyen: ha valamin szorong, eltölt egy fél délutánt azzal, hogy megemészti, aztán mond egy olyan mondatot, hogy csak nézek. Aztán beszélgetünk. Ez a lényeg: hogy meghallgassam, és beszéljek vele, folyton, mindenről. Mindig megkérdezem, mi a véleménye, a mesekönyveimről például rögtön.

Hitka Viktória

Fotó: Neményi Márton

Tényleg betartjátok a posztban leírt tizenhárom pontot?

Be, sőt nagyon jó új gondolataim lettek csak attól, hogy nem a begyakorolt útvonalat járom, hanem tényleg elmegyek új helyszínekre, találkozom új emberekkel. Millával is egy csomó olyan helyzetben beszélgetünk, ahol egyébként nem beszélgetnénk, hanem automatikusan megvenném neki a környezetszennyező cuccokat.

Mégsem lehet elvárni az ország kilenctizedétől, hogy tartsa ezt a tizenhárom pontot. Sarkítok, persze, de a borsodi zsákfaluban nyilván nincs csomagolásmentes bolt.

Világszerte kimutatott jelenség, hogy akinek nincs eszköze a zero waste életmódra, az eleve sokkal kevesebbet pazarol, mint mi, akiknek meg kell tanulnunk.

Az emberiség tíz százaléka felel azért, ami most itt történik, és ebben a tíz százalékban én is benne vagyok.

Nekünk kell tenni valamit. A borsodi zsákfaluban megtaníthatnánk, hogyan ültessenek paradicsomot, ültessenek fát, és elmagyarázhatnánk, miért lesz jó ez nekik és a gyereküknek. Igaz, én senkitől nem várom el, hogy úgy viselkedjen, hogy olyan szinten művelje ezt, ahogy én. Azt viszont mindenkitől elvárom – ez az egyetlen elvárásom –, hogy annyit tegyen meg, amennyit elbír. Nem többet. Nem kell beáldozni a családot, nem kell éhezni, nem kell olyan politikai erőnek nekimenni, ami elveszi az állásodat. Szó sincs ilyesmiről. Ez lenne a lényeg: mindenkitől annyit várni, amennyit elbír. Mert amit az ember elbír, azt örömmel adja. Abból megsokszorozott energia jön vissza. Az senkire sincs jó hatással, ha az ember megszakad. Én egyébként folyamatosan írom, mire mennyit költök, és az a helyzet, hogy nem költök többet. Van, ami drágább, viszont rengeteg dolgot nem veszek meg. Nincs szükségem rájuk, ami van, azt pedig jobban megbecsülöm. Ha külön el kell menni kenyérért, akkor nincs olyan, hogy „jó, ez a sarok egy kicsit már száraz, dobjuk ki, majd beugrom az Aldiba hazafelé”, mert tudom, hogy csak három nap múlva tudom elsakkozni magam a kenyérforráshoz. Úgyhogy beteszem a mélyhűtőbe, vagy csinálok belőle bundás kenyeret. Ez a másfajta gondolkodás valójában visszatérés: én láttam a nagymamámat, ahogy a liszteszacskókat pakolgatja a fiókban. Fantasztikus ötlet! Az a helyzet egyébként, hogy ez a zero waste-dolog olyan, mint egy drog. Nagyon kell figyelnem például, hogy ne basszam le a barátaimat, hogy ne nyomasszak másokat. Gyorsan kialakul az addikció. Amikor elkezdtünk beszélgetni az nlc-sekkel textilszatyrokról, csak arra gondoltam, hogy ez milyen menő. Ez két és fél hónapja volt. Most pedig minden eszközömmel azon lennék, hogyan oldjuk meg újrahasznosított anyagokkal.

Dolgoznál környezetszennyező cégnek, ha amúgy jó munkával keresnének meg jó pénzért?

Jó, hogy kérdezed, az nlc-nél is komoly dilemmám volt, hogy tényleg gyártsunk-e le négyszáz új textilszatyrot. Ami, ugye, kőolaj. Használt zsákokat és pólókat kellene újranyomni. Azt is megnéztem volna, hogy a kiadó épülete mennyire környezetszennyező stb. De ahogy mondtam, mindenki annyit tegyen, amennyit elbír, én pedig nem tehetem meg, hogy visszautasítok minden munkát azért, mert szívem szerint holnap jurtába költöznék. Költöznék amúgy – ami itt van a belvárosban, az pokol.

Tehát legyártják a négyszáz szatyrot.

Nem baj. Lehet, hogy magyarázom magam, de úgy vagyok vele, hogy akkor most négyszáz ember átáll a textilszatyorra, és lehet, hogy ennek a négyszáz embernek el lehet mondani:

Figyelj, itt van most neked ez a szatyor, légy szíves, ne vegyél több műanyagot!

nlc.hírlevél

Iratkozz fel az nlc hírlevelére, és olvasd elsőként a legizgalmasabb híreket!

FELIRATKOZOM

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése