2019. Szeptember 13.

„A baleset után azonnal nyomtam egy reset gombot” – Rocky az egyetlen magyar nyílt vízi paraúszó

Patkás Tomi, becenevén Rocky egy igazi humorbomba, akit jócskán próbára tett az élet.

Herczeg Szonja

„Amikor elvesztettem a lábaimat, a kórházba beküldtek hozzám egy srácot, akinek a villamos levitte az ujjait. Bár sajnáltam, de valljuk be, kis túlzással ő jobban tudott járni így is, mint én, amikor épp voltam. Amikor én bemegyek amputált sorstársakhoz, azért jobban tudnak velem azonosulni.”

Patkás Tomi, becenevén Rocky egy igazi humorbomba, akit jócskán próbára tett az élet. Most interjúk tucatjait adja miután a poreči úszófesztiválon leúszta az 5000 méteres aranytávot, ami nem elsőre, hanem negyedik nekifutásra sikerült neki. Nem adta fel, évről évre visszatért, és most is, a pályáról letérve, negyven perces plusz úszással de véghez vitte, amit eltervezett. Ahogyan élete során mindent.

Pedig semmi sem jött könnyen, sőt, igazából akadályok tucatjait kellett leküzdenie. Hároméves volt, amikor szülei elváltak, amit édesanyja nagyon rosszul viselt. „Már kisgyerekként egyedül maradtam, meg kellett tanulnom magammal ellennem” – mondja Tomi, aki ebben az időszakban sokat lázadt is, nemegyszer keveredett bajba, hiányzott neki az apai szigor. „A szülői háttér hiánya miatt nem a legjobb sulikba jártam, de célirányosan mentem a szakmunkásképzőbe, szobafestő-mázoló szerettem volna lenni.” Végül mégsem az lett belőle. „Elkeveredhettek a papírjaim, vasbeton és műkőkészítőre vettek fel. Nem bánom, mert megszerettem. Kreatív és jó foglalkozás.”

Fotó: Neményi Márton

Amikor Tomi végzett, a nyolcvanas években az építőipar finoman szólva sem szárnyalt, így nem tudott elhelyezkedni. Fiatal volt, nem sokat gondolkodott, mi legyen, elment úszómesternek. „Ott kezdődött az úszással való komolyabb kapcsolatom. Győrött, a Rábán, szabad strandon, tehát nyílt vízen lettem úszómester óránkénti elég jó, 23 forintos fizetésért.”

Élvezte a melót, de amikor jött a tél, és a munka áttevődött a kertészkedésre, parkgondozásra, majd a hókotrásra, inkább otthagyta. Így lett belőle borpalackozóban anyagmozgató. „Több tonnát mozgattam meg egy nap. Azt gondolom, ott váltam férfivé, megerősödtem. Másfél évet lehúztam.” Tominak ekkoriban egy barátja javasolta, hogy menjenek el a MÁV-hoz dolgozni. Kecsegtetőnek tűnt, mert a munka első pár hónapja tanítással, képzéssel kezdődött. „Szerettem, hogy tanulhatok, és ezért még fizetnek is.”

Amikor terepre kerültek, már nem volt annyira kellemes a meló: 12 óráztak, kocsikat rendeztek, azaz vagonokat akasztottak össze, és szedtek szét. A MÁV-os munkájánál érte Tomit az első katonai behívó. „Ennek szintén nem örültem, barátommal disszidáltunk is Németországba. Onnan akartunk továbbmenni Amerikába, de hamar kiderült, hogy a pénzünk vajmi kevés ehhez. Egy hétig laktunk a müncheni állomáson, végül hazajöttem, és visszamentem dolgozni. Anyukámnak, aki addigra rokkantnyugdíjas lett, kellett az anyagi segítség. A sorkatonaságot végül nem úsztam meg, de nem bántam, mert mélységi felderítő századba kerültem hála annak, hogy előtte ejtőernyőztem. Megjártam élesben a délszláv háborút a határon.”

Miután Tomi leszerelt, párjával született egy fia. Azt mondja, ezért nem hallgatott a megérzéseire, és visszatért a MÁV-hoz dolgozni. „Bevallom, többször ott akartam hagyni, pláne azután, hogy egy kollégám balesetben elhunyt. Tartottam a munkától, túl veszélyesnek éreztem, nem szerettem. De albérletben laktunk, nem engedhettem meg magamnak, hogy csak úgy kiszálljak.”

Fotó: Neményi Márton

Megérzése sajnos beigazolódott, 1994-ben, egy áprilisi reggelen éppen a munkáját végezte a vonatok között, amikor megindult a szerelvény és a kerekek alá került. A vagon a jobb combján és a bal bokáján ment át. A bal lábát ugyan próbálták minimálisan csonkítani, de végül térd alatt kellett amputálni.

Amikor megtörtént, még a mentőben is arra gondoltam, hogy mit szólnak majd ehhez otthon? Már akkor tudtam, hogy a lábaimnak annyi. Szóltam is a mentőtisztnek, hogy hozza már utánam, valamiért azt hittem, hogy vissza lehet majd varrni.

Tominak itt kezdődött egy új valóság – ahogy mondja, 23 éves korában nyomott egy reset gombot. A mai napig nem tudja eldönteni, hogy az a valóság, amiben most él, vagy a 23 éves kora előtti élet volt az. „Most már több időt éltem így, de továbbra sem tudom, hogy melyik életem az igazi, és melyik az álom.”

Életfelfogása azonban sosem hagyta, hogy maga alá kerüljön. Először kerekesszékkel közlekedett, ma már műlábbal is meg tud tenni kisebb távolságokat. Nem néz vissza, nem rágódik azon, hogy mi lett volna, ha… Felnevelte a gyerekét, ő maradt otthon vele, míg a felesége dolgozott. Balesete után peren kívüli megegyezéssel kapott a MÁV-tól egy összeget, ami nem volt túl nagy, de kénytelen volt elfogadni, hogy újra beindíthassa az életét. Például, hogy vegyen egy autót, és megszerezze a jogsit, mert anélkül most sem tudna olyan könnyen közlekedni.

Fotó: Neményi Márton

Miután a fia felnőtt, feleségével pedig a sok megpróbáltatás után elváltak útjaik, kellett valami új célt találnia magának. Először koncertekre járt, amit régen nagyon szeretett, de új élethelyzetében félt, hogy fellöki a tömeg, nem lesz biztonságos, ám azt mondja, felkereste a helyeket, és ott segítettek neki.

A koncertre járás mellett a horgászásban találta meg az új hobbiját. Úgy érezte, ez az, amit ugyanúgy tud csinálni, mint mások, egy csónakban ugyanolyan, mint egy ép ember. Majd jött egy meglepetés, Tomi nagy álma vált valóra mikor meglátogatta egy barátját az Egyesült Államokban. „A balesetem huszadik évfordulóját San Franciscóban, a Golden Gate hídon töltöttem. Már itt győzködött a haverom, hogy mozogjak többet. És láttam rajta, hogy törődésből teszi. Úgy éreztem, ha valaki veszi a fáradságot, hogy így érdekelje a jóllétem, nem hagyhatom cserben. Ekkor mentem le a balesetem óta másodjára uszodába.”

Fotó: Neményi Márton

Tomi eleinte szkeptikus volt, próbálkozott már korábban, de nem túl nagy sikerrel. Ezúttal azonban szerencséje volt, mivel Beni, a győri úszómester igazi edzőnek bizonyult. „Úgy kezelt, mint bárki mást, biztatott, szinte edzett. Amikor látta, mennyire nehezen megy, mikor elment a medencétől csak annyit mondott: ugye nem fulladsz meg, amíg visszajövök?” A szerelem tehát megszületett Tomi és az úszás között, és napról napra egyre erősebb és jobb lett. Első körben a Balatonon akarta megméretni magát, sikerült is neki. Igaz, ez sem ment könnyen, a verseny előtti este, egy sátorban alvás közben erős fájdalmai lettek. Mint később megtudta, veseköve volt. „Nem érdekelt, megittam két liter folyadékot és nekivágtam.”

Innentől cél is lett a nyílt vízi úszás, csak idő kérdése volt, hogy a poreči 5000 métert mikor teljesíti. Idén sikerült neki. „Letértem a pályáról, a sziklák felé sodródtam. Egy úszótársam szólt, majd be is jött mellém a vízbe, kérdezte, kiússzunk vagy menjünk vissza a nyílt tengerre? Végiggondoltam, hogy ez már összesen negyven perces kitérő lesz a célig. De nem adtam fel, most végig akartam csinálni.”

Tomi amellett hogy az egyetlen nyílt vízi paraúszó, sorstársain segít, egy alapítványnál dolgozik. Következő célja a Duna átúszása és az Adria után Ausztria, majd jövőre a Boszporusz, amihez most szponzorokat keres. „Nekem a sport, az úszás lett a gyógyszerem. És az, hogy példát mutassak másnak. Egyszer bementem a kórházba egy friss amputált sráchoz. Nem akart senkivel sem beszélni. Velem sem. Odaraktam az ágya szélére az egyik újságot, amiben az úszásomról írtak, majd mondtam neki, mindjárt visszajövök. Kimentem, majd tíz perc múlva amikor beléptem már rám nézett és megkérdezte, hogy én vagyok-e az a sportoló. Mondtam, hogy igen. De ő is lehet az.”