Kedves szőrös-tollas-pikkelyes barátaink! Köszi, hogy vagytok!

Annyi mindenről írhatnék ezen az október 4-ei pénteken, az állatok világnapja alkalmából. Például az első állatos élményemről, amire még vissza tudok emlékezni; amikor alig kétévesen, az első állatkerti látogatásom alkalmával egy koronás daru akkorát csípett a kezembe, hogy sokszor még most is összerándulok a gondolatra.

Vagy írhatnék az első kutyámról is… Akinek nemcsak azért lesz örökké hely a szívemben, mert sokáig a legeslegjobb barátom volt, hanem mert huszonsokéve miatta, egész pontosan érte küzdöttem először úgy, mint egy megvadult oroszlán. Érveltem, vitatkoztam a szüleimmel, és megint érveltem egészen addig, míg végre ők is belátták, kell nekünk ez a kiskutya. Ez pedig – tekintve, hogy a konfliktusokkal se előtte, se utána még sokáig nem voltam túl jóban – nem akármilyen emlék.

Írhatnék Bugacról is, aki sorrendben a második kutyám, de az első, akivel már az önálló felnőtt életemet osztom meg. Vagy a gyűrűs farkú makikról, akiket néhány hete etethettem kézből a Jászberényi Állatkertben, Ördögről, az ország legszebb expanelkecskéjéről és a cuki sivatagi rókáról is, aki pont tegnap érkezett meg a Nyíregyházi Állatparkba. Mindegyikükről írhatnék, mert így vagy úgy, mindannyian hozzátettek ugyanis az életemhez. Ki többet, ki kevesebbet. 

De nem írok.

Mert annyi minden van, amiről nemcsak írhatnék, hanem konkrétan írnom kellene. Például a Brit-Kolumbia partvidékén éldegélő, csontsovány grizzlycsaládról, akik a napokban lettek rövid időre a klímaváltozás címerállatai, miután vélhetően részben pont a klíma változása miatt, nem találtak maguknak elegendő táplálékot ahhoz, hogy felhizlalják magukat a téli álmuk előtt.

Írnom kellene a pixelprojektről: egy újramelegített 2008-as WWF-projektről, amit a szervezet japán képviselete készített, és ami azt mutatja meg nagyon szemléletes módon, milyen ütemben pusztulnak ki a körülöttünk lévő állatok. (Minél kevesebb pixelből áll össze egy adott állatfajról készült kép, annál kevesebb egyed maradt belőle.)

Írnom kellene arról a magasvemhes boston terrier-jellegű szukáról, akit „gazdái” teli kullancsokkal, és a kullancsok terjesztette babéziával adtak le egy magyar menhelyre a napokban, és akit csak a lelkiismeretes állatvédők mentettek meg, no meg a gyors orvosi beavatkozás – természetes úton ugyanis egész biztosan belehalt volna a fialásba. A példáján keresztül pedig arról, hogy hiába gondoljuk másképp, sajnos bőven van még mit tanulnunk a felelős állattartásról.

De inkább nem írok erről sem.

Arról viszont igen, hogy október 4-e van: az állatok világnapja. Egy alkalom, hogy hacsak rövid ideig is, de úgy igazán elgondolkozzunk azon, mennyi mindent kap(t)unk, mi emberek az évezredek alatt, ettől a két- és négylábú szőrös-tollas-pikkelyes társaságtól. És, hogy mennyire borzasztóan hiányoznának, ha egyszer csak végleg eltűnnének mellőlünk…