Aktuális

„Lassan mindenkit megöl a folyamatos italozás, a hideg és a megalázottság”

Ötvenkilenc éves, több mint tizenegy éve hajléktalan. Sokáig lakott az utcán, komoly alkoholproblémái is voltak, de végül letette az italt, és ma már a Fedél Nélkül egyik megbecsült munkatársa. Az nlc és a Budapest Bike Maffia közös portrésorozatában Ormódi Józsefet mutatjuk be.

„Budapest sokunk otthona. Megvannak a törzshelyeink: a kedvenc padunk a Margitszigeten, az utca, amin mindennap végigtekerünk, vagy a sarok, ahol a péntek esti sörözés előtt összefutunk. De vajon hogyan látják a várost azok, akik számára ezek a helyek szó szerint az otthont jelentik?” – teszi fel a kérdést a Budapest Bike Maffia. A fejtegetésre pedig a legilletékesebbek, hajléktalan embertársaink adják meg a szemet gyönyörködtető választ. Az idén harmadszorra, az nlc médiatámogatásával megrendezett My Budapest Photo Project keretein belül fedél nélküliek egyszer használatos fényképezőgépet kaptak, amivel Budapestet fényképezték – úgy, ahogy ők látják. A szakmai zsűri által legjobbnak ítélt ötven képet a Madách téren mutatták be. Ezek közül tizenhárom került be a MyBudapest 2019 naptárba. A naptár, illetve a nyertes fotók felhasználásával készült képeslapok és jegyzetfüzetek már kaphatók a Budapest Bike Maffia webshopjában, illetve az alábbi üzletekben: Fiók, Fuga, Kiscelli Múzeumshop, Konfekció, Massolit Books & Café, Műcsarnok Art Box, NOS, Szimpa Design Shop. Az eladásokból származó bevétel a tizenhárom nyertes alkotót támogatja, akik közül ötöt sorozatban mutatunk be – remélhetően ezzel is hozzájárulva az előítéletek lebontásához.

Hogy milyen volt az első éjszaka az utcán? Gondolhatja. Akkoriban még dolgoztam, volt hol laknom, egy ismerősöm biztosított a számomra egy ágybérletet ugyanabban a Lónyay utcai házban, ahol az első asszonyommal laktam. Nyolcszáz forintot kért egy éjszakára, de kulcsot nem adott, úgyhogy ha megmérgedt rám, vagy elkeveredett valahol a városban, nem tudtam bejutni a lakásba. Mindig rendesen fizettem, volt, hogy két hetet is odaadtam neki előre, de az sem volt elég, mindig csak követelte, hogy „Pénz, pénz, adjál még pénzt!” Miatta kellett először az utcán éjszakáznom, akkor is elkódorgott valahova, én meg reggel mentem a munkába, dolgozni, azt alvás nélkül nehéz, úgyhogy leheveredtem az önkormányzat előtt egy padra. Ez 2004-ben volt, nagyon kemény telünk volt akkor, én meg kint aludtam a mínusz 16 fokban. Azért mentem az önkormányzathoz, mert ott biztonságban éreztem magamat, gondoltam, van kamera, őrök, csak nem hagyják, hogy kizsebeljenek, megverjenek, bántsanak. Nem is csalódtam bennük, nagyon rendesek voltak, tudták, hogy reggel megyek dolgozni, úgyhogy nyitás előtt beengedtek a vécére, hogy el tudjam végezni a dolgomat, meg tudjak mosakodni, fel tudjam melegíteni a tagjaimat. Egy idő után aztán otthagytam azt a srácot, nagy tintás volt, mindig ott ült a kocsmában tízig, fél tizenegyig, nekem meg meg kellett várnom, amíg befejezi az ivást, elájul, és végre hazatámogathatom. Nem volt jó.

Hogy milyen az utca? Borzalmas. Nekem sokáig jól ment, 2008-ig volt rendes állásom, albérletem, vezető villanyszerelő voltam egy cégnél. Akkor jött a válság, a cég csődbe ment, minket meg elküldtek a francba. Volt asszonyom is, kettő, na jó, istenigazából egyikkel sem voltunk házasok, de együtt éltünk mind a kettővel sokáig. Az első kapcsolatomból két édesgyermekem meg egy fogadott gyermekem van, őt a párom az előző kapcsolatából hozta magával. Szépen éltünk, akkor már utazhattam is, Törökországból hoztuk be az aranyat, csempésztünk, persze. Tudja, hol adtuk el? A rendőrségen meg az önkormányzatnál, ott mindent megvettek, az volt a tuti. Korábban? Nem, korábban nem utazhattam, nem kaptam útlevelet, mert huszonévesen csináltam egy marhaságot, tudja, lázadtam a rendszer ellen, lekapcsoltak, elítéltek, kaptam egy év letöltendő szabadságvesztést, amiből kilenc hónapot leültem. Tiszta vicc volt, igazi kirakatper. ’84 tavaszán szabadultam, akkor született meg az első gyerek is. A nagyfiam.

Hajléktalan

Fotó: Neményi Márton

Mondom, normálisan éltünk. Az aranyból szépen jött a pénz, volt egy pár milliócskánk Postabank takarékbetétben, az jobb volt, mint az OTP, az ember csak bement a postára, és felvette, amennyi kellett. Csak hát az asszonykám félrelépegetett, aztán lenyúlta mind a két takarékkönyvünket, és szépen elment, otthagyott a gyerekekkel egyedül. ’93-ban különmentünk, a sors iróniája, hogy később azzal a nővel jöttem össze, aki a bejárónőnk volt. Neki akkor már két gyereke volt, épp a harmadikkal volt terhes, amikor összeköltöztünk, de engem nem zavart, hogy más pulyáját hordja, elfogadtam úgy, ahogy volt. Aztán nekünk is született egy közös, ’95-ben a kislányom: akkor már hetet neveltünk együtt, néha oda is szólt nekem, hogy „Józsi, csinálj valamit, nem látod, hogy a te gyereked meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket?” Mit szív, Marlborót? Várjon, adok egyet cserébe, ez töltött. Amióta nem iszom, a szivarkától a rendes cigin át az elektromosig mindent szívok. Most mondja meg, szemetelünk, mert egy hamutartót nem képesek hozni, mindegy, majd összeszedem a végén.

A második asszonyommal 2004-ig éltünk együtt, aztán sajnos vele is szétment a kapcsolat. Tudtam, hogy van valakije, kérdezték is a haverok a csarnokban: „Tudsz róla?”, mondom, „Persze, hogy tudok, hogyne tudnék, nem vagyok buta.” Na, elég az hozzá, hogy otthagyott ő is. Akkoriban sokat, tényleg nagyon sokat dolgoztam, jól is kerestem, persze előfordult, hogy munka után beültünk a kocsmába a kollégákkal, születésnap, névnap, tudja, hogy megy ez, bedobtunk pár pohár sört vagy valamit, olyankor később mentem haza. Az egyik ilyen este ment el, éreztem, hogy nem stimmel valami, mert amikor hazaértem, és mondtam, hogy kajás vagyok, csak annyit válaszolt, „Menjél, ott van a hűtőben, szedjél magadnak!” Furcsállottam a dolgot, mert addig ilyet nem csinált, nagyon rendes háziasszony volt. Aznap elvitetett a rendőrökkel, azt mondta, meg akartam verni a fiát. Pedig életemben nem bántottam a gyereket, még falaztam is neki, ha részegen jött haza, cipeltem be a kisszobába, „Menjél, feküdjél le, ne lásson így az anyád!” De bevitetett, aztán otthagyott. A legszörnyűbb az volt, hogy a kislányomat is eltiltotta tőlem, hosszú idő után tavaly beszéltünk először egymással, felhívott a születésnapomon. Mindegy, ez volt, már nem is igen rágódok rajta.

Megnézem
Összes kép (5)

„Lassan mindenkit megöl a folyamatos italozás, a hideg és a megalázottság”

„Lassan mindenkit megöl a folyamatos italozás, a hideg és a megalázottság”

Fotó megosztása:

Miután 2008-ban elvesztettem a munkám, nagyon mélyre kerültem. Beütött a gazdasági válság, teljesen tönkrement az építőipar, nem tudtam miből megélni. Jó másfél évig voltam az utcán, eleinte én is a Fedél Nélküllel koldultam: szereztem egy újságot, odamentem az autósokhoz a pirosnál, kértem. Úgy voltam vele, hogy élni kell – adtak is, de valahogy furcsa érzés volt, hogy ők adnak, én meg nem adok érte cserébe semmit. Le voltam halva. Egy idő után úgy éreztem, már nem tudom ezt tovább csinálni, akkor odamentem az utcán egy terjesztőhöz, és megkérdeztem, hogy működik ez, hogyan árulhatnám én is az újságot. Mondta, hogy menjek el a Kürt utcába, ott van az iroda, jelentkezzek. Úgy is lett, 2009 óta hivatalosan is terjesztője vagyok a lapnak. Hiányzik a család, persze hogy hiányzik, de már van új családom, úgy hívják, hogy Fedél Nélkül. Szépen lépegettem előre a ranglétrán, most már jó ideje az irodán dolgozom, és a világ minden kincséért ott nem hagynám. Pedig higgye el, 59 évesen nem sok az az 54 ezer forintos közfoglalkoztatotti fizetés, amit kapok, ebből még élni is csak alig-alig tudok, de nem tudnék elmenni onnan. Hívtak a Vajdára meg a Práter utcai melegedőbe is szociális munkásnak, de nem vállaltam. Inkább maradok közfoglalkoztatott havi 54 ezerért.

Most hol lakok? A tizedik kerületben, a Menhely alapítvány és a Görögkatolikus Egyház Oikosz nevű szervezetének egyik kis társasházában. Jelen pillanatban heten vagyunk ott, csupa szenvedélybeteg, én is az vagyok, száraz alkoholista, három éve letettem a poharat, azóta egy kortyot sem ittam. Pedig előtte ment a tütü rendesen, amikor kint voltam az utcán, ezeket a lőre borokat ittam, nálunk úgy mondják, hogy „kannás gyilkos”, de azt az életmódot nem nagyon lehet elviselni másképp. A pia segít elfelejteni mindent, azt a borzalmas valóságot, ami körülötted van. Ezért is van olyan sok piás a hajléktalanok között. De a Mádi utcai ház absztinens szálló, és ez segített nekem is leállni, pedig mondom, ittam rendesen, elvileg nem is dolgozhatnék, mert alkohol okozta neuropátiám van, úgy kellett kikönyörögnöm a professzorasszonynál, hogy engedje, hogy munkát vállaljak a Fedél Nélkülnél.

Most már jól vagyok, lassan talpra kecmeregtem. Dolgozom a lapnál, lakhatással és a saját élettörténetemmel kapcsolatos sétákat vezetek a kilencedik kerületben, megbecsülnek, szeretnek. Dolgozom az EKAH programjában is (Első Kézből a Hajléktalanságról, a Menhely Alapítvány érzékenyítő programja – a szerző). Szeretem ezeket a sétákat, szívesen járok vissza azokra a helyekre, ahol korábban, a másik, boldogabb életemben éltem. A Lónyay utcai házhoz, ahol az első családommal laktam, a templomhoz, ahol elsőáldozó voltam, a Schöpf-Mereihez, ahol anyám feküdt; emlékszem, mindig kilógtam a suliból, hogy felszaladhassak hozzá. Igen, visszajárok: lúzer vagyok, abszolút lúzer. És tősgyökeres kilencedik kerületi. Hajrá Fradi? Valamikor, a régi szép időkben még én is jártam meccsekre, de most már nem érdekel a foci.

Hajléktalan

Fotó: Neményi Márton

Sorban visszajöttek a barátok is: azok is, akiket az utcáról ismerek, és azok is, akiket a „tisztes polgári létből”. Igaz, az utcabarátokból sajnos nem maradtak meg sokan: ez van, lassan mindenkit megöl a folyamatos italozás, a hideg és a megalázottság, kikezdi az egészségüket. De mondom, megvagyok, visszafogadtak, újra előbújtak azok a barátaim is, akiket abból az időből ismerek, amikor még eszembe se jutott volna, hogy egyszer majd hajléktalan leszek. Látják, hogy próbálok talpra állni, kilépni ebből a pokoli helyzetből, tudják hogy letettem az italt. Mert tudják, hogy letettem, ha egy kocsmában találkozunk, már nem azt kérdezik, „Mit iszol?”, hanem azt, hogy „Hogy vagy, mi van veled, mit csinálsz?” Ez nagyon jó érzés, olyan szívet melengető, hogy mégis emlékeznek az emberre. Hogy gondolnak rá. Még az is, akivel korábban esküdt ellenségek voltunk: összefutottunk, megbeszéltük, megöleltük egymást, „Ne haragudj, hülye voltam.” Jó tudni, hogy vannak ilyen emberek.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése