Gyógyszeriparból a divatvilágba – bejött a pályaváltás Marillai Évának

„Nem szeretem a gyógyszereket. Ha megfázom, előbb iszom gyömbérteát, mint hogy bevegyek egy pirulát” – mondja Marillai Éva, az INQ concept ruhamárka tulajdonosa és a wonderLAB közösségi tér társalapítója. Éva tíz évig dolgozott marketingesként a gyógyszeriparban, bruttó nyolc, nettó hat éve viszont már csakis a divatra összpontosít, értsd: a karrierváltás során két évig „egyszerre volt két helyen”.

„A külkeren végeztem közgazdászként – meséli, de hozzáteszi, hogy azért ment főiskolára, hogy legyen egy rendes papírja. Már fiatalon tudta, hogy nem a nettó üzleti életbe vezet az útja. – A diplomavédés után beiratkoztam egy aranyművesképzésre.

Rendhagyó látvány, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a 2000-es évek elejéről beszélünk, amikor Budapest távolról sem volt olyan színes európai város, mint manapság, de: már akkor elfért volna egy olyan üzlet az utcáin, mint a később létrehozott wonderLAB. Akkor viszont még távol voltunk ettől.

Éva azt mondja, hogy az aranyműves iskola uszkve semmire nem inspirálta. „Nem kötött le a pecsétgyűrű-készítés. Amikor kijöttem a suliból, már tudtam, hogy én ezt (legalábbis ebben a formában) nem fogom csinálni, és ekkor jött szembe egy álláslehetőség.” Jelentkezett ugyanis egy kozmetikai és egy gyógyszercéghez is, utóbbi pedig felhívta, hogy gyakornokot keresnek. „Három interjún estem át, aztán eljöttem, másnap pedig elmentem síelni. A síelés alatt telefonáltak, hogy felvettek. Megköszöntem, de mondtam, hogy nem szeretnék ott dolgozni, mert a kozmetikai cég jobban érdekel. Egy héttel később megint felhívtak, hogy ők mindenképpen engem szeretnének. Erre már igent mondtam, elvégre, ha annyira akarnak velem dolgozni, miért ne próbáljam ki.” Jó döntés volt, ugyanis a kozmetikai cég nem vette volna fel Évát, a gyógyszeripari karrier pedig biztos ütemben fejlődött: Éva fél év után bérelt gyakornokból státuszos lett.

„Gyógyszermarketinggel foglalkoztam. A főnököm akkor éppen gyerek mellől dolgozott, így elég sok munka maradt rám, ennek köszönhetően gyorsan beletanultam a szakmába.” A munkát pedig nehezítette, hogy ez a cég nem alkalmazott orvoslátogatókat, így pedig kevésbé közvetlen a kapcsolat az ügyfelekkel. „Direktmarketinges eszközökhöz kellett nyúlni. Miközben minden cég küldte az orvoslátogatóit szerte az országba, mi faxoltuk a marketinganyagokat. Eltelt két év, a főnököm elment ismét szülni, mikor is megnyílt a termékmenedzseri pozíció, az állást viszont egy vezetőcsere miatt nem kaptam meg. Eközben egy másik ágazat vezetője is engem akart, de azt sem hagyták, tehát az előrelépés elmaradt.”

Ez pedig ahhoz vezetett, hogy Éva bólintott, amikor ajánlatot kapott egy másik cégtől. „Megdupláztam a fizetésemet, és egyszemélyes marketingosztály lettem. Nagyon szerettem a munkámat, a gyógyszeriparon belül ez volt a legkreatívabb munkahelyem. Olyan dolgokat engedtek meg, amiket máshol sehol, például használhattam a fekete színt. A fekete szín hagyományosan tiltólistás a gyógyszeriparban, mivel a halállal összevonható, ezért egy orvostájékoztató sem lehet fekete. Ugyanez igaz a tévéreklámokra: minden szpotban vidám család van, és minden szuper. Én viszont arra mentem rá, hogy sokkoljuk az embereket. Azt gondoltam, hogy ha szembesülünk a problémával, akkor jobban felnyitjuk a szemüket. A fekete hátteres anyagaim az ügyfeleknek feltűntek, és jobban megjegyezték őket, mint egy szimpla hírlevelet.”

Kreatív ötletekből pedig nem volt hiány, a 2007-es budapesti Rolling Stones-koncert plakátjai is ihletet adtak. „Szerettem volna egy gerillakampányt, hogy a Stones-plakátokon a nyelvekre felragasztunk egy céglogós tablettát, de sajnos nem engedte a főnököm.” A későbbi munkahelyi probléma viszont nem innen ered, a céget megvette egy multi. „Darálóvá változtunk, elveszett a családiasság. Eljöttem onnan, és átmentem egy kisebb olasz céghez, ahol végre nem csak kardiológiai termékekkel foglalkoztam.”

Éva kedvence egy fogyasztószer lett, amit eredendően antidepresszánsnak fejlesztettek, viszont kiderült, hogy nemcsak jó kedvük lesz tőle az embereknek, hanem fogynak is. „Antidepresszánsként vissza is vonták, és kiadták fogyasztószernek. Ezt úgy hirdettük, hogy az orvoslátogatók kaptak egy kézi pumpát, kimentek az orvosokhoz, és felfújtak egy lufit, amin a termék új weboldalának a címe volt. Annyi volt a feladatuk, hogy leültek az orvos elé, fogták a pumpát, ráhúzták a lufit, pumpálták, majd rátették egy pálcára, és kimentek.” De bármilyen jó is volt annál a cégnél, egyenes úton jött a következő váltás, Éva egy multihoz szegődött. „Sajnos, ott végképp elveszett a kreativitás. A marketinget a sales alá rendelték, ehhez képest dolgoztunk. Közben viszont rájöttem, hogy nem vagyok rossz saleses, az ottani tapasztalatokat pedig tudtam használni a divatüzletben.”

Nyolc év telt már el azóta, hogy a gyógyszeriparban dolgozott, ahol (ahogy azt Éva mondja) mindig furcsán néztek őrá.

A gyógyszeriparból még két év volt hátra, 2012-t írtunk ekkor, érett már a váltás. Ekkor talált Éva húga, Ildikó egy szuterént, ahol elkezdődött a wonderLAB sztorija. „Kipucoltuk a szuterént két barátnőnkkel, egy közösségi finanszírozási pályázaton pedig nyertünk 80 ezer forintot. Ez nem sok pénz, viszont a nyereménynek volt PR-értéke, az éppen születő wonderLAB ugyanis kapott egy nagy adag hájpot.” Mire az üzlet megnyitott, négy tervező helyett tíz volt bent. És? – kérdezhetnénk. Mit tud ez, amit a többi fővárosi divatüzlet nem tud? – tehetnénk fel a következő kérdést. „Az eredeti koncepció az volt, hogy én ékszereket csinálok (így kitöltve az űrt, amit a gyógyszeripar nem töltött ki), a húgom ékszertartókat készít, és hogy mindenki megy a boltba munka után, és csinálja a dolgait, Saci például a kutyás dolgait. Nemcsak bolt voltunk, hanem közösségi műhely, ha jobban tetszik: kreatív műhely.”

Az üzlet pedig beindult, de jött 2012 nyara, mikor az Izabella utcai szuterén bepenészedett. Eközben egyre csak jöttek a tervezők, a hely is szűkös lett. „Édesanyám elé álltam, aki évtizedek óta gründolt egy utazási irodát a Veres Pálné utcában. Megkérdeztem őt, hogy hány ember megy be hozzá utcáról, mire azt mondta, hogy egy-kettő. »Havonta?« – kérdeztem. »Évente« –  válaszolta. Mondtam neki, hogy ha már bejáratott ügyfélkörrel dolgozik, akkor ezt csinálhatná otthonról is, vagy az üzletben a galériáról. Megkérdeztem, hogy megcsinálhatjuk-e abban a helyiségben az üzletet. Megengedte.”

A szuterénben tíz márka fért el, a Veres Pálné utcában ennél jóval több, Éva és húga szintet ugrottak. „Édesapám építész, áttervezte az üzlethelyiséget. Közben még dolgoztam a gyógyszerészetben, de már vadásztuk a tervezőket, és beszéltünk azokkal is, akik szerettek volna jönni hozzánk. Akkor még nem úgy nézett ki a piac, hogy »minden második ember tervező«. Elmondtuk mindenkinek, hogy mit csinálunk, hogy nem egy szimpla bizományi boltot akarunk. Nem azt akartuk, hogy behozod a ruhád tíz forintért, és mi eladjuk húszért. Közösségi boltot akartunk, ahol együtt tartjuk fent az üzletet, fizetjük a rezsit, az alkalmazott bérét. Cserébe, ha te behozod azt a sapkát a fejeden, hogy tíz forintért akarod eladni, akkor annyiért is fogod. Voltak labi- (a wonderLAB beceneve) délutánok, amikor lehetett találkozni a tervezőkkel.

Éva szerint az üzletnek mindig is volt egyfajta inkubációs ház jellege. „Segítettünk a kezdő tervezőknek a termékeik beárazásában, hogy miként fotózzák őket, és hogy hova forduljanak, ha elakadnak a gyártásban. Vagy hogy miként használják a social media felületeket.” 2015 viszont már az az év volt, amikor sorra nyíltak a hazai ruhások üzletei, aztán sorra zártak is be. A wonderLAB-ből közben kinőtt Éva saját márkája is, az INQ concept, ennek a showroomja az Aulich utcában van. A bemutatóteremnek otthont adó helyiség polcain dossziéba bújtatott szabásminták és tervek sorakoznak. Hét év nagy idő, bőven van már anyag.

„A wonderLAB megnyitásakor jelentkezett nálunk egy táskatervező lány, Csík Orsolya. A tervei továbbjutottak a Gombold újra kampányban, tehát a rajzait elfogadták, és azt mondták, hogy következő körben gyártsa le a modelleket. Megkeresett, hogy tudok-e valakit, aki finanszírozná a gyártást. Megnéztem a rajzokat, és mondtam, hogy ne keressen tovább, majd én finanszírozom. Egy feltételt szabtam: hogy ha belevágunk, akkor arra építünk is valamit. Ennek már hét éve. A gyógyszeriparból volt némi megtakarításom, abból fedeztem a költségeket, és csináltunk is egy kollekciót. Adtunk neki egy nevet, ez lett az INQ (inkubátor). Az INQ felkarol tervezőket, de a márkanév marad. A 2013-as Gombold újra pályázatot egyébként megnyertük, a márka azóta is létezik. Nézem a piacot, hogy talán lehetne nőni, de felesleges ebbe plusz energiát feccölni, így is működik, és így még egész családias.” 

Családias márpedig addig maradhat, míg a márka és a vásárló közt van személyes kapcsolat. Éva azt mondja, ismeri a vásárlóit, a növekedéssel kapcsolatban pedig megjegyzi, hogy a magyar piac tulajdonképpen „nem létező piac”, és egyre nehezebb lesz érvényesülni. Főleg, ha azt vesszük, hogy hamarosan a gyártósor is leáll: egyre kevesebb cipész, bőrdíszműves és varrónő van. „Nem számítanak menőnek ezek a szakmák, miközben nehéz megfelelő és jó minőségű gyártást találni. A következő generációknak pedig még nehezebb lesz.” Szomorú jövőképnek hangzik ez, de persze szerencsés, hogy akadnak tervezők, és persze vásárlók is, akikben még megvan az INQ-szerű vonalra az igény, és nem vesznek el a fast fashion hamar kinyúló termékeiben, amerre a közterületi reklámoktól az influenszerekig mindenhonnan hajtják őket. Páran azért megállnak, jobban körülnéznek, és rátalálnak a hazai márkákra, na meg a piacon dolgozó elhivatott szakmabeliekre. „Nekem ez a hivatásom. A hivatás pedig számomra többet jelent, mint ha azt mondanám, hogy ez a munkám – teszi hozzá mindehhez Éva. – Örülök, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.”