Most, hogy Magyarországon is harmadik hetébe lépett a koronavírus-járvány elleni védekezés, szombattól pedig már kijárási korlátozás is érvényben van az egész országban, az áldozatok és fertőzöttek egyre csak növekvő számait látva egyre többen keseredünk neki és gondoljuk azt: ennek már sosem lesz vége. Ha az elmúlt napokban neked is volt már olyan érzésed, hogy megbolondulsz a négy fal között, ha utáltad magad azért, mert rákiabáltál a gyerekre, vagy ha a kora tavaszi időjárás miatt neked is mehetnéked támadt, olvasd el Balla Judit visszaemlékezését a nagymamájáról, amit a Facebookon tett közzé. Reményt és erőt ad egy olyan időszakban, amikor minden ijesztően bizonytalan.
„Nagymamám története – biztatásul minden kisgyermekesnek koronavírus idején
Nagymamám 1944/45 telén még a huszonnyolcadik évét sem töltötte be. Alacsony, vézna fiatalasszony volt, olyan igazi »harmincöt kiló vasággyal« típus. Két kisgyermekkel – apám négy-, nagybátyám kétéves volt azon a télen – egyedül maradva kellett szembenéznie Budapest ostromának szörnyűségével. Nagyapám a fronton volt, nem tudták, hazajön-e valaha is (hazajött), a rokonok, barátok mind a város más részein laktak, senki nem tudott eljönni segíteni.
Nagymamám hat hetet töltött a két kisfiúval a Németvölgyi út 73/b számú ház légópincéjében. Ez a rövid szó, »légó«, gyakran szerepelt a történeteiben. Légósziréna, légóparancsnok, légópince. Így, rövidítve maradt meg annak a nemzedéknek az emlékeiben a »légoltalmi« kifejezés.
A hathetes rémálom előtt is előfordult, hogy néhány órára, néhány napra le kellett vonulniuk a pincébe. Nagymamám a nap minden percében készen állt, hogy kézen fogja a kisfiúkat és induljon velük lefelé a harmadik emeletről. Kidolgozta és begyakorolta velük, kinek mi a dolga, ha felsüvít kint a sziréna. Egy hátizsákba pakolta az élelmiszereket, nagyrészt konzerveket, a fontos gyógyszereket, s még néhány apróságot, amit hasznosnak gondolt (ollót, varrókészletet, szappant, törölközőt, ezeket mindig felsorolta, amikor az ostromról mesélt). Azért választotta a hátizsákot, mert így a két keze szabadon maradhatott, tudta szorosan fogni a kis kezeket. A kicsiknek is megvolt a feladatuk: apám egy kis aktatáskát vitt a fontos iratokkal, igazolványokkal, nagybátyám meg az egyik legfontosabb felszerelési tárgyukat azokban a napokban: a bilit.
Hat teljes héten át éltek a ház lakói a pincében. Egy-egy férfi időnként kimerészkedett körülnézni, de az emeleti lakásokba senki nem mert felmenni. A fejük felett, a Németvölgyi út vonalában húzódott a front: az utca egyik oldalán a német, a másik oldalán a szovjet katonák ásták be magukat. Szinte szünet nélkül dörögtek a fegyverek. Szinte szünet nélkül rengett fölöttük-mellettük a föld. Néha katonák nyitottak be a pincébe, ismeretlen nyelven kiabáltak, nem egyszer részegek is voltak, és volt egy katona, aki görcsösen sírni kezdett, amikor meglátta a két kisfiút szorosan ölelő nagymamámat. Apám, az akkori négyéves, élete végéig emlékezett erre a jelenetre, ahogyan a katona rájuk nézett, aztán a falnak dőlt és csak zokogott megállíthatatlanul, és nagymamám azt mondta, biztosan a saját gyerekeire gondol szegény.
Voltak más gyerekek is a pincében, de kevesen, és mind nagyobbak. A két kisfiúval való foglalkozás nagymamámra maradt. Idős korában azt mesélte, szégyelli magát, amiért néha rájuk kiabált. Nagybátyámnak a fenekére is rácsapott egyszer, amikor a kis kétéves egy óvatlan pillanatban ki akart futni a résnyire nyitott pinceajtón. De az idő nagy részében, a nap sok-sok órájában, az első napok után homályba borult pincében – mert az áramszolgáltatás előbb csak akadozott, aztán teljesen meg is szűnt, gyertyával tudtak csak világítani – ott ült az én apró nagymamám, és játszott, mesélt, énekelt rendületlenül, etetett és altatott, mosdatott és biliztetett, és csak néha sírt, és akkor is csak éjszaka, amikor a kisfiúk már aludtak a pokrócokból készített fekhelyükön. Évtizedekkel később is mesélték régi szomszédok, még nekem is mesélték, még közel fél évszázaddal az ostrom után is, mennyire csodálták és tisztelték őt azokban a hetekben.
A pincét találat is érte, nem is egyszer. Most hetvennyolcadik évében járó nagybátyámnak az első emléke, amire tisztán vissza tud emlékezni, egy ilyen találat. A kétéves kisfiú elméjébe örökre beleégett, ahogyan a bomba (vagy gránát, vagy más, az én nemzedékemnek ezt szerencsére már nem kellett megtanulnia) áttörte a pince falát, ahogyan hirtelen törmelék és por zúdult mindenkire, ahogyan eltűnt a fény és eltűnt a levegő, és mindenki kiabált, sikoltozott, egymást lökdösték, egymásra tapostak pánikba esve. Nagymamám meg a falhoz simult és csak ölelte szorosan őket, nagybátyámat és apámat, és csak beszélt hozzájuk, és mondta, hajtogatta rendületlenül, hogy nincs semmi baj, itt van édesanya…
Az utolsó hetekre víz sem volt már, a vízvezetékek felrobbantak. A csendesebb percekben néhányan óvatosan előbújtak és havat gyűjtöttek kintről nagy fazekakba, lábosokba – életmentőnek bizonyult a hó azon a télen -, amit aztán a pincében felolvasztottak és felforraltak ivóvíznek. A légópince vécéjét sem lehetett már használni, a felnőttek vödröt használtak, a gyerekek – az összes gyerek, még a nagyobbak is – nagybátyám bilijét. Volt a lakók között egy orvosnak készülő fiatalember, ő hordta ki és öblítette ki hólével a vödröket. De nagymamám még ekkor is, az olvasztott, langyos hólével is minden nap megmosdatta a két kisfiát, mielőtt este lefektette volna őket.
Aztán a háború véget ért. Évek, évtizedek teltek el. De azok a hetek, ott a légópincében, örökre beleégtek mindenki emlékezetébe. Azok a hetek összekovácsolták az embereket ott lent. Együtt éltük át az ostromot – ez a rövid mondat még évtizedekkel később is elegendő magyarázat volt arra a rendkívüli összetartásra, ami a ház és a környék lakóit jellemezte.
Nagymamám sokat mesélt azokról a hetekről, hónapokról, de mindig olyan egyszerűséggel, pátosz nélkül, sőt, néha még vidáman is, hogy nagyon sokáig nem is fogtam fel igazán, micsoda erő kellett azokhoz az időkhöz. Csak amikor már magam is kétgyerekes anya voltam – és nagymamám szerencsére még élt akkor –, kezdtem ráébredni, milyen elképzelhetetlenül nehéz lehetett neki akkor. Kérdezgetni kezdtem, hogyan bírta, ő meg mindig csak mosolygott és széttárta a kezét. Nem volt választás, mondta. Csinálni kellett. És reménykedni.
Most a koronavírus kényszerít négy fal közé sok-sok gyermekes családot. Sokan már most nehezen bírják. Nagy a kísértés, kimenni az utcára, ki a játszótérre, a parkba, megmozgatni, megfuttatni a gyerekeket, „levezetni egy kicsit az energiájukat”. Nagyon nehéz ellenállni és kitartani.
Nagyon nehéz most a fáradó, a gyerekeket lefoglalni igyekvő, közben otthonról dolgozó és háztartást vezető szülőknek.
Nem tudjuk, meddig tart még.
Nagymamám sem tudta, ott a pincében. De kitartott. És remélt.
Én meg csak az ő történetével tudok sok erőt és türelmet kívánni mindenkinek.”
Olvass még többet a koronavírus-járványról:
Egy hét alatt megduplázódott a koronavírus-fertőzöttek száma a világban
Túl két világháborún: egy 108 éves nagymama karanténtúlélő tanácsai
