Gurubi Ágnes: Szív utca

Gurubi Ágival először 2019-ben, egy cikkét olvasva „találkoztam”, amelyben személyes pokláról, és az abból kivezető önismereti útjáról, a generációkon átívelő családi minták kibogozásáról írt. Ritkán csinálok ilyet, de úgy megfogott az írás őszintesége, tisztasága, annyira tudtam azonosulni a leírtakkal, hogy megkerestem a Facebookon, és annyit írtam neki: „Borsódzott tőle a karom”. Májusban ő írt rám, elújságolta, hogy belekezdett egy regénybe, de a befejezéshez el kell utaznia Buenos Airesbe, nagymamája legidősebb, 90 éves testvéréhez, és ehhez egy kampányt indított, hogy anyagilag finanszírozni tudja az útját. A pénz összegyűlt, Ági elutazott, első könyve, a Szív utca augusztusban jelenik meg a Kalligram gondozásában. Ahogy Verőcére biciklizek Ágihoz, az jár a fejemben, mennyi szálon tudok kapcsolódni a történetéhez. Láthatatlan férfiak, és nagyon is domináns, állandóan, mozgásban lévő, nyughatatlan, mindent elrendező nők történetei bontakoznak ki, miközben olyan, még mindig tabusított társadalmi jelenségek is átszövik a regényt, mint a zsidóüldözés, a szenvedélybetegség, az anyává válás nehézségei. Hogyan oldható fel a generációkon átörökített szégyenérzet? Milyen út vezet ahhoz, hogy megérkezzünk végre a saját életünkbe? A regény kapcsán transzgenerációs traumákról, női és férfi szerepekről, elavult és újraírható mintákról beszélgettünk.

Orvos-Tóth Noémi pszichológus azt írja a könyved ajánlójában, hogy mindenkinek van egy Szív utcája, ahová érdemes visszamenni, kérdezni, kutatni a családi múltban, ha szeretnénk a saját sorsunk képletét összeállítani. Nálad mikor és hogyan kezdődött ez az önismereti út?

Tíz évvel ezelőtt átéltem egy nagyobb magánéleti krízist. Azzal kellett szembesülnöm, hogy nem biztos, hogy jól csinálom a dolgaimat. Akkor gondolkodtam először azon, miért történik mindez velem, milyen párkapcsolati minták voltak a családomban, hogyan bántak a nők saját nőiességükkel. Ekkor már két gyerekem volt, és úgy döntöttem, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy mentesítsem őket a terheimtől. Elszánt ember vagyok, aki hajlamos az önkritikára, ha végre valahára meghallom, amit más mond (nevet). Kezdetben még csak az volt a célom, hogy fennmaradjak a víz tetején, és csak később kezdtem kutakodni a női történetek között.

Gurubi Ágnes (Fotó: Juhász János)

Mikor?

Több mint két évvel ezelőtt elvesztettem egy kisbabát. Nagyot fordult velem a világ. Azt éreztem, vannak ugyan fájdalmak és szenvedések az életben, de ez egy akkora pofon, amit nem értek, nem tudok hova tenni. Miért nem tudja az élet egy kicsit finomabban közölni velem, ha valami változásra vagy szemléletváltásra van szükségem? Negyven éves múltam, a gyász mellé társult egyfajta élet közepi válság is, ezért nagyon sokat gondolkodtam, hogy min változtassak, és hogy merre induljak. Kerestem az új lehetőségeket, az is eszembe jutott, hogy elhagyom a szakmát, abbahagyom az újságírást, és például süteménysütő workshopokat tartok, próbálkoztam mindennel, csak az írással nem.

Mikor fordult a kocka?

Ha pontosan akarok fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy engem rálöktek erre az útra, mert eleinte kézzel-lábbal tiltakoztam ellene. Újságíróként mindig mások történeteit írtam le, másokat kérdeztem. A kisbaba elvesztése után azt éreztem, mintha lenne a mellkasom környékén valami, ami ki akar törni belőlem. Kaptam karácsonyra egy füzetet a férjemtől, először abba kezdtem jegyzetelni. Onnantól kezdve nem volt megállás, mintha megnyitottam volna egy csapot, az egész regény szinte átfolyt rajtam. Ahogy haladtam a történetben, mátrixszerű hálóként kezdett kibontakozni előttem egy történet, folyamatosan estek le a húszfilléresek az összefüggésekről. Közben végig éreztem a felmenőim láthatatlan támogatását is. Olyan volt, mint mikor egy kisgyerek járni tanul, és elbotlik, elesik, de az anyja egy óvatos, finom mozdulattal megemeli, és egyengeti, hogy újra elinduljon. Ezt a segítséget nagyon sokszor éreztem. És bár az a kisbaba nem születhetett meg, mégis valami teljesen új jött belőlem a világra, a Szív utca.

Hogy lett a „terápiás írásból” aztán regény?

Egy barátom javaslatára adománygyűjtő kampányt indítottam, hogy eljuthassak nagymamám testvéréhez, Idához Argentínába, a felhívást pedig Orvos-Tóth Noémi és Péterfy-Novák Éva is megosztotta az oldalán. Hatalmas löketet adott, hogy vadidegen emberek, csak azért, mert úgy gondolják, fontos az álmainkért tenni, úgy adtak pénzt az utazásomra, hogy nem olvastak tőlem semmit. Aztán, ahogy haladtam az írással, úgy éreztem, egyre távolabb kerül tőlem a történet, és már nem egy sima családfakutatásról van szó. Azért támaszkodtam a régmúlt eseményeire, hogy érthető legyen, honnan hova tart a főhős, miért pont ezekkel a problémákkal küzd a jelenben, és ezek hol gyökereznek a múltban.

Miért volt ennyire fontos az utazás a történetedhez?

A nagymamámék hatan voltak lánytestvérek, és csak a nagymamám és egy húga maradt Magyarországon a háború után. Az anyai nagymamám nem volt túl beszédes, mindig nagyon hallgatott arról, hogy vallásos zsidó családból származott. Azt mondta, megkeresztelkedett, a háborús dolgokra nem emlékszik, nem akar erről tudomást venni. Tudtam a zsidóságról, a gettóról, de sok volt a hézag a történetben: arról például semmit nem tudtam, hogy az Argentínában élő húgát, Idát elvitték. Ez volt az egyik legmegdöbbentő történet számomra, mert elevenen él bennem a 16 éves kori énem, és nehezen tudtam elképzelni, milyen lehetett egy ennyi idős lánynak sorakozóba állni, gyalog menetelni, küzdeni az életben maradásért. Ida erről nem volt hajlandó Skype-on beszélni. Megtehettem volna, hogy kitalálok egy fiktív történetet, de azt gondoltam, hiteles csak úgy lesz, ha találkozom vele. Benne volt a pakliban, hogy nekem sem akar beszélni a múltról, mert a családjának sem mesélt, mégis mikor megérkezett a repülőm reggel, délben már ömlöttek belőle a szavak. Mintha ő is erre várt volna. Ez a szinte magyar népmesei fordulatokat idéző történet aztán egyes szám első személyben került be a regénybe.

Fotó: Juhász János

Mikor érezted először, hogy a múlt rekonstruálása ennyire fontos a jelen problémáinak megoldásához? Miért nyúltál vissza ilyen messzire?

Arról, hogy vannak generációkon átívelő traumák, évtizedes vagy akár évszázados csontvázak a szekrényben, vagyis a transzgenerációs transzmisszióról tíz éve hallottam először egy pszichodráma csoportban. Sokáig az anyámhoz, a saját anyaságomhoz való viszonyomon túl nem láttam. Egy idő után viszont az éreztem, vannak dolgok, amelyek túlnőnek rajtam, olyan mély traumák, amelyek időben messzebbre nyúlnak a saját életemnél. Érdekelni kezdett, mi az, ami összeköti a nőket a családban, hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és mi az, ami letehető a terheikből, hogy az elkövetkező generációnak már ne kelljen ezeket cipelnie. Nem szeretném viszontlátni a gyerekekeimen, hogy az én, vagy a család más tagjainak nehézségeit ők hurcolják tovább.

A regényben is megszületik ez az elhatározás. Annát egy belső hang arra hívja, emlékezzen, idézze fel, mikor fagyott meg a szíve, és találja meg a többi fagyott szívű nőt a családban, hogy minden nővel, akik előtte éltek, és akik utána jönnek, egyszerre lélegezhessen fel. Mitől fagyott be a nők szíve?

Egyfajta misszióm volt, hogy megtaláljam, hogyan tudom ezt a keménységet, ezt a jégtömböt felolvasztani. Ez a páncél nemcsak a főszereplőé, de a sajátom is. Egyszer készítettem egy interjút dr. Máté Gábor kanadai orvossal a Test lázadása c. könyvéről. Azt mondta, amikor egy gyerek úgy nő fel, hogy szenvedélybeteg van a családjában, akkor az az ösztönös túlélési stratégiája, hogy lefagyasztja az érzéseit, mert nem bírná ki, ha átengedné magán, és később felnőttként benne maradhat ebben az állapotban. Annának nemcsak a generációs traumák lenyomata, hanem az alkoholista apja és a családi légkör is hozzájárult ahhoz, hogy megfagyjanak az érzései, ez a fagyottság pedig visszaköszön a párkapcsolataiban és a gyereknevelésben is. Amikor felraktam a regény bevezetőjét a Facebookra, rengeteg nő keresett meg azzal, hogy mennyire ismerős számukra az érzés, a sérülés, ami miatt bekeményedett a szívük. Férfiak is küldtek üzenetet, egyiküké különösen megmaradt bennem, azt írta, hogy az olvasott részlet alapján, jobban megérti a volt barátnője hidegségét. Később elmesélte, hogy segítséget kértek, és újra találkozgatnak. Fantasztikus érzés volt, hogy ez részben nekem köszönhető. Ha kimondunk dolgokat, azzal fel lehet olvasztani a szívünket körbevevő jégpáncélt.

Mégis nagyon sok titok, kimondatlanság van a családokban. Említetted, hogy nagymamád sem beszélt szívesen a zsidóságáról, ahogy a regényben Anna nagymamája sem.

Van a jó titok, ami összekapcsolódik egyfajta intimitással, amikor a titok csak saját magamra, vagy egy-két emberre tartozik. De a tabuk nem jók, különösen akkor, amikor egyfajta szégyenérzettel párosulnak. A könyvírás során elmentem Makóra, mert a dédanyám onnan származik, és információkat akartam a makói zsidóságról. Ott hallottam azt a történetet is, hogy amikor a zsidók visszatértek a háborúból, azért nem beszéltek az átélt borzalmakról, mert rettenetesen szégyellték magukat azért, ami velük történt. Mai ésszel felfoghatatlan, miért szégyenkezel, amikor te magad vagy az áldozat. Talán ez az a szégyen, ami megakadályozhat abban, hogy nyíltan beszéljünk bármiről.

Fotó: Juhász János

A szégyenérzet, a tabu nemcsak a zsidóság, de a férfiak kapcsán is felmerül. Nem beszélünk arról, hogy apa lejár kocsmázni, vagy börtönben van.

Ez az átható szégyenérzet olyan, mintha beleivódna a vérkeringésünkbe, és meghatározná az életünket. Még évekkel ezelőtt hallgattam egy interjút Feldmár András pszichoterapeutával, ahol azt taglalta, a leghaszontalanabb érzés a szégyen. Előre nem visz, és a feldolgozásban sem segít. Egy dolgot kerüljünk el, ha lehet: sose mondjuk a gyerekünknek, hogy szégyelld magad. Ez a gondolat nagyon megragadt bennem, és még ha ki is akarna bukni a számon, akkor is inkább mást mondok. Emberek milliói nőttek fel szégyenérzetben, ami felemészt egy egész gyerekkort, kamaszkort, felnőttként pedig megmérgezi a testünkhöz való viszonyunkat, a kapcsolódásainkat is. Olyan dolgokat kell szégyellnünk, amihez semmi közünk nincsen: a szüleink szenvedélybetegségét, a családunk vallását, politikai hovatartozásunkat. Hány olyan megnyomorított generáció van, ami olyan dolgok miatt szégyenkezik, amelyekhez valójában semmi köze nincs.

Saját magunkat is szégyellhetjük azért, amilyenek vagyunk. A könyv elején például felmerül, hogy Annát fiúnak várták, de lány lett, az apja számára ezért is láthatatlan.

Az ebből fakadó szégyenérzet pedig létállapottá válik. Mindenki máshol érzi ezt a testében, nekem például a gyomorszájamnál volt egy folyamatos összehúzódás addig, amíg nem kezdtem tudatosítani az életemben dolgokat. Sokáig azt hittem, normális, ha mindenen szorongok, a munkámon, a párkapcsolatomon, az anyaságomon, a barátságaimon, azon, hogy le ne késsem a vonatot. Aztán egyszer épp sétáltam a nyugati aluljáróban, és azt vettem észre, hogy olyan furán érzem magam, valami hiányzik. Akkor tudatosodott bennem, hogy nincs ott a szorongás. Persze ez nem mindig látszik kívülről. Pár nappal ezelőtt kaptam egy levelet egy lánytól, akivel egy gimnáziumba jártunk. Azt írta, ő már akkor is azt figyelte a távolból, milyen flottul viselkedem bármilyen társaságban. Ahogy ő látott, köszönőviszonyban sem volt a valósággal. Megdöbbentett, hogy a kamaszkori gyötrődést, szenvedést ennyire nem lehetett látni kívülről. Szerintem sokan tudnak kapcsolódni ahhoz a gondolathoz, hogy mennyire más, amit belülről gondolunk magunkról, mint amit kívülről látnak bennünk.

Sok nő számára lehet azonosulási pont az is, milyen kemény törvényeket hoztak a regényben ezek a kemény nők. Rengeteg olyan kimondatlan, mégis jelen lévő szabályt látok magamban és magam körül, amelyeket a felmenőinktől hozunk, de hiába vesztették már érvényüket, mégsem tudjuk lerakni. „Csak magadra számíthatsz”, „a férfiakban nem lehet megbízni” – sok-sok ilyen törvényünk van.

A regényben ilyen szabály például a „kitartani a végsőkig”. A dédmama úgy nőtt föl, hogy soha nem ismerte az apját, soha nem találkozott vele, a megszületése előtt elváltak a szülei. Ez az 1900-as évek elején elég ritka volt, és különösen nagy szégyenfolt lehetett, pláne egy falu zsidó közösségében. Ez egy olyan bélyeg lehetett, amely életre szóló nyomot hagyott. Ezért a dédmama meghozta azt a szabályt, hogy bármi is történjen, ki kell tartani a férfi mellett, ilyen többé nem fordulhat elő, ezen nem mehetnek át a gyerekei. Ha leszakítottad a virágot, akkor szagoljad. Talán Anna anyja volt az első, aki megtörte ezt a szabályt azzal, hogy elvált, de csak azután, hogy meghalt az anyja. Ahogy az is egy szabály volt, hogy ezek a nők mindig túlélik a férjeiket, majd újraházasodnak, de az új férjtől sem válnak el, hanem megvárják, amíg meghal, és jön az édes egyedüllétben való megöregedés. Évekkel ezelőtt egy terápiás beszélgetésen elhangzott, hogy amikor eljutok oda, hogy együtt tudok érezni a szüleim, nagyszüleim sorsával, döntéseivel, akkor én is fel tudok szabadulni attól, amit teherként élek meg ezekből a saját életemben. Az önismereti úton egy ponton túl nem lehet a napjainkban elkövetett hibákért állandóan a szüleink felelősségét hangoztatni, őket okolni, de nyilván előtte szembe kell nézni azzal, miben hibáztak, ki kell tudni mondani, ahogy azt is, mit csináltak jól.

Fotó: Juhász János

Az erős anya-lánya szövetségek végig jelen vannak a regényben. Mintha az is egy szabály volna, hogy a lánynak kell boldoggá tennie az anyját. Ezzel is sokan küzdenek.

A regény nemcsak egy nő felnőtté válásáról szól, hanem egy anya-lánya történet is. Egyszer készítettem egy interjút egy gyerekpszichológussal, amiben a parentifikáció jelenségéről beszélgettünk, amikor egy gyerek a saját szülőjévé kénytelen válni. Ez gyakran azokban a családokban fordul elő, ahol szenvedélybeteg valamelyik szülő, és például a gyerek azt érzi, hogy neki a feladata boldoggá tenni a szülőt, vagy átvennie szülői szerepeket. Ezeknek a gyerekeknek a gyerekkoruk tűnik el a süllyesztőben.

Vannak, akik korunkat „apátlan társadalmaknak” nevezik, mert ebben az anya-gyerek központúságban a családok életéből valahogy kirekesztődnek az apák. A te regényedben miért láthatatlanok a férfiak?

Nincs eszközük ahhoz, hogy férfiak lehessenek. Ha van is erre kvalitásuk, akkor vagy a nők keverik le őket, vagy ők saját magukat. Nem arról van szó, hogy ezek a férfiak rossz emberek lennének, hanem valahogy azt a fajta vezetést, azt a férfierőt, ami biztonságot ad, nem tudják képviselni és megjeleníteni. Az én környezetemben kevés családot tudok mondani, ahol ez a minta ne jelenne meg, és arra is sok példát látok, amikor egy nőnek generált szorongása van a férfiakkal szemben, ami úgy transzponálódik, hogy a férfi fölé kell kerekedniük, nem szabad behódolniuk, innentől pedig többesélyes, hogy ebből csata lesz, és vagy a férfi a nő alá megy, és papucs lesz belőle, vagy a férfi maga alá gyűri a nőt. Amíg nincsenek kiegyenlítve a férfi-női erőviszonyok, elég szokványos és rossz történetek születnek. Az elmúlt évek tapasztalataiból azt látom, hogy nem sok variáció van, maximum négy-öt fajta kapcsolódási viszony férfi és nő között. Nehéz sokszor kibújni a bőrünkből, és mást megvalósítani, amit otthonról hoztunk. Napi odafigyelést igényel.

A cikkedben, amely kapcsán másfél éve megkerestelek, azt írod, ha nem volt jó mintád, nem baj, majd írsz magadnak egyet, egy őszintét, igazat, melegszívűt. Anna erről úgy vall a regényben, hogy egy „új nyelvet” fog megtanulni. El lehet ezt a nyelvet úgy sajátítani, hogy folyékonyan beszéljünk rajta?

A nagymamám testvéreinek ez úgy sikerült, hogy konkrétan egy új nyelvet kellett megtanulniuk azzal, hogy elmentek Magyarországról. Ők ebben, „az új nyelv elsajátításában” sikeresebbek voltak, mint a nagymamám, aki itt maradt. Talán azért mondhatom úttörőnek magamat a családomban, mert bízom abban, hogy ahhoz, hogy megtanuljam ezt az új nyelvet, nem kényszerülök arra, hogy elhagyjam a hazámat. Szerintem az új minták megírása egy élethosszig tartó tanulási folyamat. Hogy mennyire tanultam meg beszélni ezt a nyelvet, akkor derül ki, amikor a gyerekeim majd felnőnek, és családot alapítanak. Akkor vizsgázok. Az új nyelvhez viszont kell egy szótár, amit minden ember saját magának ír. Az én szótáram a Szív utca.

Gurubi Ágnes: Szív utca

Kalligram

Megjelenés: 2020. augusztus 15.

„Azzal, hogy kimondunk dolgokat, felolvaszthatjuk a szívünket körbevevő jégpáncélt” – beszélgetés Gurubi Ágnessel, a Szív utca című regény szerzőjével

Cikkeink trauma témában: